Új év, új kaland, új élet

Az élet bizony nagy rendező. Ezt már eddig is tudtam, most azonban ismét bizonyított. Történt ugyanis, hogy Apa és kolléganője megnyertek egy pályázatot egy németországi továbbképzésre. Németország területe körülbelül 350 ezer négyzetkilométer, a továbbképzés helyszíne mégis a Waiblingentől légvonalban kb. 20 km-re lévő Esslingen volt. És ez még nem minden. Hétfőtől péntekig tartott a továbbképzés, a következő héten pedig iskolaszünet volt náluk. Így pénteken este találkoztunk Apával Bad Cannstattban. És a munkaszüneti nap miatt egészen keddig maradt. Így az egész hétvégét, illetve a keddet is együtt tudtuk tölteni.

Pénteken sétáltunk egyet Cannstattban, kicsit vásárolgattunk, kicsit elmerengtünk a régi időkön, mikor olyan 15-20 éve a családdal jártunk ott. Ki gondolta volna akkor, hogy egyszer itt fogok lakni? De hát, mint már azt megtudtuk, az élet nagy rendező.;)

Az oroszok, akarom mondani a magyarok már a spájzban vannak. Stuttgartban ilyen Milkát árulnak :)

Szombaton délelőtt elhoztam kölcsönbe kolléganőm biciklijét, majd eltekertünk Lau és Saci kedvenc városába, Schorndorfba. Megnéztük a városka főterét, Gottlieb Daimler szülőházát (a Mercedes autók gyártója), ettünk egy közepesen jó német süteményt (nem a cukrászatukról híresek a németek) és ittunk egy jó kávét. Délutánra még a nap is kisütött. Így a hazafelé vezető úton az ősz színeiben pompázó szőlőhegyeket is megcsodálhattuk.

Főtér

Megérdemelt pihenő

Sportos őszi délután. (Apa tájhoz öltözött.:P)

Vasárnap Ludwigsburgba mentünk. Az ottani kastély parkjában, az úgynevezett Blühendes Barockban Kürbisausstellungot tartottak. Ez annyit jelent, hogy tök kiállítás volt ott. Vagyis rengeteg féle tök kiállítva, aztán egy csomó megvásárolható tök, és mindenféle étel tökből. Gyakorlatilag minden a tökről szólt. Évek óta megrendezik ezt az eseményt. Komoly hagyománya van már a rendezvénynek. Több hétig tartanak a programok. A teljesség igénye nélkül felsorolok párat: kiállítják a legnehezebb tököt (idén 1190,5 kg-os volt), készítenek szobrokat tökből, melyeknek szalma illetve fa a váza, forradalmasítják a konyhaművészeteket a különböző tökfélékkel, rendeznek evezős versenyt tökből faragott csónakkal. Erre a rendezvényre még én sem jutottam el eddig. Érdekes volt végre megnézni, mert barátoktól és betegektől már nagyon sokat hallottam róla. A kulináris élvezeteket mi sem hagytuk ki. Ettünk tökös Maultaschet (sváb specialitás tökkel), spagettit tökmagból készült pesztóval és tökmagos fagyit. Bátrak voltunk, de nem bántuk meg.:) Amúgy volt még tökleves, tökszószos spagetti, tökös-zöldséges rizs és tökös quiche, valamint természetesen tökös sütemény is. Talán majd jövőre sorra kerül a többi finomság is...

A hatalmas park egyik része

               Idén a cirkusz volt a téma

Éjszakai fényekben

Hétfőn én szorgalmasan dolgoztam, Apa pedig elvitte levegőzni a biciklimet, vagyis tekert egyet a környéken. A vacsi után próbált jobban taktikázni a Ticket to ride európai változatában, és több pontot szerezni, mint én; de ez sajnos nem olyan könnyű. (Marika készüljetek!:P) Amúgy én eddig csak az észak-amerikai változatot ismertem, ahhoz képest ebben van pár újítás, trükközés (alagút, komp, pályaudvar).

(Én a sárgával voltam.) (És fejjel lefelé is tudok nyerni.:D)

Kedden november 1-je miatt nem kellett dolgoznom. Azért nem lustálkodtuk el a napot. Nyolckor már fölkeltem, és amíg kisült a reggelihez a buci, addig összeraktam életem első almás pitéjét. Annyira igyekeztem, hogy sikerült az ujjamat is kicsit lereszelnem. A hét hátralévő részében rájöttem, hogy mennyire gyakran használom/használnám a hüvelykujjam a kezelések alkalmával. És hogy mennyire alkalmatlan bármilyen ragtapasz arra, hogy kibírjon napi kb. 50 kézmosást. Szerencsére azonban találtam egy speciális kesztyűanyagból készült, az ujjra való védő cuccot, amivel túl éltem a napokat a hét végéig.

Délelőtt aztán pakolás következett, majd kihasználva a jó időt, elmentünk egyet sétálni az itteni szőlődombokon a ragyogó napsütésben. Utána pedig indulni kellett a reptérre.... Hamar elment ez a pár nap Apa, de jó, hogy itt voltál!

"Itt van az ősz, itt van ujra,/ S szép mint mindig, énnekem."

Idén elég rosszul jönnek ki az ünnepek. A mindig hétköznapra eső ünnepnapok, mint például nagypéntek vagy húsvéthétfő mellett a többi ünnepnap nem igazán kedvez a munkavállalóknak. December 24.-én Németországban dolgozni kell, de csak fél napot, a 25.-e pedig itt is szabadnap. Idén azonban mindez sajnos nem számít, mert szombatra illetve vasárnapra esnek ezek a napok. Az egyetlen idei ünnep, ami valóban munkvállalóbarát, az az október 3.-a itt. Az egyetlen német nemzeti ünnep. És szerencsénkre idén hétfőre esett. És hamár végre összejött idén is egy hosszú hétvége, akkor gondoltam igyekszem kihozni belőle a legtöbbet. Meg is látogattam Marikát és Julient Belgiumban.

Pénteken csak délig dolgoztam, utána rohantam a reptérre. Az ünnepnapnak és Marikáéknak hála, egészen hétfő estig élvezhettem szívélyes vendégszeretetüket. Az időjárás sajnos nem igazán volt kegyes hozzánk, de a vasárnapot leszámítva nem panaszkodhatom. És azt az időt is szuperül kihasználtuk, mikor nem tudtunk kimenni a szakadó esőtől.

Indulás! Belgiumig szárnyaltam :)

Pénteken egy búcsúbulira vittek el, ahol megismerhettem a belga (és a francia) bulizós zeneszámokat. Drága családom, nem hiszitek el, de Belgiumban tombolva táncolnak a Rómeó és Júlia musical leghíresebb számára. Milyen jó, hogy én annak idején addig hallgattam ezt a számot, amíg már mindenki megőrült tőle, mert most én is lelkesen tudtam bulizni rá.:) És el sem tudom mondani hányszor gyűjtöttem be azt a megjegyzést, hogy "jó" helyre jöttem, ha nem szeretem a sört. (És hozzá a tágra nyílt szempárok...)

Egy jó kis este szép emléke (most már a szobám falán)

Szombaton aztán biciklivel felfedeztük a környéket, ahol Marikáék laknak. Majd a házfelújításuk apró mozzanataként lereszeltünk egy ajtóból pár centit. Végül pedig este elmentünk Monsba. Megnéztük a várost, ami tavaly Európa kulturális fővárosa volt és ittunk egy igazi belga forrócsokit. Hmmmm....:)

                Kalandra fel! Indulunk felfedezni a környéket

Mons

Vasárnap megpróbáltunk kirándulni kicsit. Sajnos azonban a kastélyparkot, ahova Marikáék elvittek már bezárták télre. Megpróbálkoztunk utána pár tó megnézésével, de nagyon lehűlt az idő és elkezdett szakadni az eső, így végül nagy tanácskozás után hazafelé vettük az irányt. Otthon aztán csináltunk egy jó kávét, Marikának hála volt házi süti is hozzá, és bangeztünk egyet. Aztán átugrottunk Monsba misére.

Kastély és a bezárt park hátulról

Hétfőn Marika és Julien napközben a szorgosan dolgozók, én pedig a lelkesen turistáskodók táborát erősítettem. Amíg ők a munkahelyükön szorgoskodtak, addig én megismerkedtem Nivelles nevezetességeivel. Majd egykor Marika összeszedett és elvitt Ottigniesbe. Megmutatta merre laktak régen. Utána pedig sétáltunk egyet a városban, igazi csajokhoz méltóan shoppingoltunk kicsit, összeválogattuk a "szuvenírem" darabjait (kép lejjebb), majd kicsit kifújtuk magunkat egy sör mellett. Töredelmesen bevallom, hogy ezután a pár nap után Belgiumban, már nem állja meg a helyét az a mondat, hogy nem szeretem a sört. Marikának hála rájöttem, hogy van olyan sör, amit szeretek. És még messze nem kóstoltam végig az összes belga sört.;) Már csak meg kéne jegyezni azoknak a nevét, amelyeket ízlettek... De ha más nem, majd telefonos segítséget kérek.:P

Az esős reggel után kisütött a nap, és csodásak lettek a fényviszonyokNekem nagyon tetszik a belga építészet, hogy meghagyják a téglát kívülrőlPark Nivelles-benOttignies-ben (nem tökéletes a fotó, de szép emlék)Kastélyos sör, és még finom is. Jó választás volt Marika, köszi! :P

Azért persze nem is igazi a belgiumi kiruccanás belga csoki nélkül. Hoztam magammal jó sok belga csokit. És a kedvenc karamellás ízű belga kekszemet is. Csak "kicsit" volt túlsúlyos a kézipoggyászom. De mivel online becsekkoltam, Julien pedig nagyon kedvesen kinyomtatta nekem a beszállókártyát, így senkit sem érdekelt, hogy hány kiló a csomagom. Azért még Budapestről rajta hagytam az "approved cabin baggage" cetlit, biztos ami biztos alapon.;) (Egyébként már kifele is így mentem. Teleraktam a bőröndöt ajándékkal, és bíztam benne, hogy a boardingnál nem mérik le. Nem is néztek szinte semmit, mert késésben voltunk. Természetesen. Mint mindig. Három Eurowings gép indult egymás mellől. A miénk és az amszterdami kb fél órás késéssel, a bécsi két órással. Ez az Eurowings... De még mindig jobb, mint amikor szeptemberben a Budapestről induló járatomat törölték és Hamburgon keresztül jutottam vissza Stuttgartba....)

Belga szuvenírem összeszerelés után, szerintem lassan kiérdemlem a legfurcsább kézipoggyásszal utazó vendégünk címet valamelyik reptéren :) (egy papírszatyorban, nagyon vigyázva, hoztam a gömböket, és külön az égősort hozzá)

Nagyon jó volt újra látni a régi barátokat, eltölteni pár önfeledt órát, megismerni új helyeket, együtt tekerni, nagyokat beszélgetni. Köszönöm Nektek a hétvégét! Jövőre folyt. köv. nálam.;)

Ui: Sikerült arról a reptérről, Zaventemből repülnöm, ahol márciusban a robbantás volt. (Nem volt Stuttgartból másik járat, csak oda lehetett repülni.) Azért rendesen érezni lehetett még a megerősített óvintézkedéseket. A reptér és a parkolóház közötti részt, ahol régen a taxik állhattak, teljesen lezárták. Fel sem lehet hajtani rá. Ott most egy ideiglenes kordon és ellenőrző kapu van felállítva. Tehát egyszer már át kell menni egy átvilágító kapun,  mielőtt belépnénk a reptér épületébe. És csak utána jön a check-in, illetve a megszokott biztonsági ellenőrzés, itt azért már kicsit részletesebben, mint odakint. A reptér egész területén állig felfegyverzett katonák állnak kettesével. Nem valami szívmelengető látvány. De fő a biztonság.

Nálunk már szokás a kollégákkal, hogy vagy tavasszal  a Frühlingsfestre vagy ősszel a Wasenre (Cannstatter Volksfest) elmegyünk együtt. Gyakorlatilag mind a kettő olyan esemény, mint Münchben a híres Oktoberfest. Az idei Wasenre 4 millió látogató érkezett a 17 nap alatt. Évek óta ilyen magas a látogatottsága, így a münchenit követve, a stuttgarti a világ második legnagyobb népünnepélye, melyet mindig egy héttel a müncheni után nyitnak meg. Ezek a rendezvények azonban nem csak azért jöttek létre, hogy az embereknek legyen hol sörözni és hullámvasutazni, szórakozni, mind a két eseménynek történelmi háttere van. A legtöbb látogatónak azonban fogalma sincs, hogy mit is ünnepelnek a németek ekkora rendezvénnyel. A müncheni Oktoberfestet először 1810 október 12.-én rendezték meg, mikor Lajos trónörökös herceg feleségül vette Terézia Sarolta szász hercegnőt, és München város egész lakosságát meghívták a városfal melletti rétre. (Ezért hívják még ma is a helyet, ahol az Oktoberfest megrendezésre kerül Therezienwiesének, vagyis "Terézia-mezőnek"). A stuttgarti Volksfestnek is régre visszanyúló története van. Először 1818-ban rendezték meg, mikor a hosszú évek óta tartó ínséges időszak végén Wilhelm király és Katharina királyné egy 24 méter magas, gyümölcsökkel feldíszített oszlopot adott át népének.

Mi idén is szeptember végén a Wasenre látogattunk ki. Ennek elég prózai okai vannak. Szerettünk volna jegyet venni a Frühlingsfestre, de mire időpontot egyeztettünk a kollégákkal, addigra már elfogyott az összes jegy. A Frühlingsfestre nagyjából akkor kezdik árusítani a jegyeket, mikor a Wasent megnyitják, és ez fordítva is így nagyjából így van. Vagyis durván fél évvel előre kell foglalni. És bizony, aki nem elég gyors, az lemarad. Ez persze csak a sátrakra vonatkozik. A sátrakon kívül is rengeteg minden van: hullámvasút, óriáskerék, ott is lehet sört kapni, és a sült csirkétől a híres Magenbroton át (olyan mint a mézeskalács) a lángosig mindent. (Bizony, a magyarok itt is megvetették a lábukat.) Ezek a részek jegy nélkül is bármikor látogathatók, de az igazi hangulat, a padon táncolás, az a sátrakban van. Ahol természetesen sört csak 1 literes korsóban lehet kérni, kisebb mennyiség szóba sem jöhet. És a belépő ára eleve tartalmaz három, néhol négy (!) liter sört is a fél sült csirke mellett. Többekkel beszélgettem már a Wasenről, és bizony a még a férfiak nagy része is azt mondta, hogy rajtuk van, hogy a három liter is, de a négy mindenképpen, kifog. Nem egészen tudom, kire lett kitalálva ez a mennyiség. Én azért mindettől függetlenül maradtam a Radleremnél. Abból is elég három liter...:P

Ilyenkor 17 napig Bad Cannstattban csak Dirndlbe öltözött lányokat látni bőrnadrágos, kockás inges fiúkkal. Egyre elterjedtebb itt, hogy népviseletben látogatják az emberek az eseményt. Két éve még tuti, hogy nem volt ennyi népviseletbe öltözött ember, de idén úgy saccolom, hogy 80:20% volt az arány a Dirndlös lányok és Lederhosés fiúk javára. A végén még lehet, hogy nekem is be kell szereznem egy oda passzoló ruhadarabot. Azért lehet, hogy egy népi motívumokkal enyhén díszített, és "a Dirndlöm épp mosásban van" szöveggel megtoldott (persze mindezt svábul!) póló lesz a kiszemelt ruhadarab. A főnöknőmnek van egy és igazán jó alternatívája szerintem a mégsincs rajtam Dirndl, de azért valami odaillőben érkezem szemléletnek. De ezt majd még jövőre meglátjuk.:)

Óriáskerék

Sátor kívülről (ezek a sátrak olyan 5000 ember befogadására alkalmasak)

Sátor belülről, és a buli benne

Kollégákkal, a "keménymag" (szerencsére ők sem járnak Dirndlben ;))

Wasen az égből, a repülőről is remekül lehetett látni a kivilágított Wasent

Az idei év "valódi" nyaralása Máltán volt. Henivel egy egész hetet töltöttünk ezen a pici, de nagyon látványos szigeten, valahol Európa és Afrika között. Az építkezési stíluson jól tükröződött Afrika, az emberek stílusa, mentalitása viszont Európára, Olaszországra emlékeztetett. Ehhez a kulturális kavalkádhoz jött még hozzá, hogy Málta egészen 1964-ig Nagy-Britanniához tartozott. Vagyis jobb oldali a közlekedés, pirosak a postaládák, a telefonfülkék tipikus angliaiak és a hivatalos nyelv a máltai mellett az angol. Szerencsére a lakosság legnagyobb része beszéli is az angolt, így turistaként igen jól el lehet boldogulni a szigetországban. Vegyük is akkor sorra, hogy milyen élményekben volt részünk, milyen tapasztalatokkal gazdagodtunk.

Időjárás

Szeptember közepén csodás időjárás fogadott minket a szigeten. És egész héten szerencsére nagyon jó időnk volt, 30 fok körüli hőmérséklet. Sütött a nap, meleg volt, igazi nyaralós idő. A reptérről kilépve egyből megcsapott a párás meleg levegő, és megérintett a pálmafák és homok színű házak látványa. Rá kellett jönnöm azonnal, hogy hiába olvastam egészen sok mindent az országról az utazás előtt, teljesen másmilyen volt az első benyomásom, mint amilyet előtte elképzeltem. Olyan olaszosabbnak hittem a házakat, az utakat, a növényzetet, vagyis mindent. Ehhez képest nekem inkább Marokkó jutott eszembe, ahogy megláttam az első házakat. Persze Marokkóban még nem jártam, csak képeken és filmeken láttam, de hasonlónak képzelem el mint Máltát. Aztán persze lehet, hogy a valóságban az is teljesen máshogy néz ki.:)

Tömegközlekedés

A tömegközlekedés egyértelműen Európa déli népeit juttatta eszembe. Németországhoz nem is érdemes viszonytani, de a máltai tömegközlekedéshez képest a BKV is egy jól szervezett és pontosan közlekedő járatokkal rendelkező szolgáltató. Az hagyján, hogy Máltán, ugyanúgy mint Nagy-Britanniában le kell inteni a buszt. Ez eddig nem nagy ügy. Az azonban igencsak meglepett minket, hogy van olyan, hogy hiába integetünk, adunk elő egy teljes pantomim-darabot, a buszvezető indexelés és a buszmegálló, illetve az ott várakozó utasok iránti különösebb érdeklődés nélkül egyszerűen továbbhajt. Mint utólag rájöttünk, van az úgy, hogy sokan vannak a buszon és a buszvezető úgy ítéli meg, hogy tele van a busz. Ilyenkor meg sem áll, hiszen úgyse nyitná ki az ajtót. Direkt írtam, hogy a buszvezető megítélése szerint van tele a busz, mert szerény véleményem szerint egy átlag budapesti reggel úgy kb. 10-15 ember még simán felférne azokra a "teli" buszokra a többi utas mellé. Főleg azoknál a buszoknál igen kellemetlen ez a nem megállás, amelyek óránként egyszer járnak. Ha peched van, várhatsz egy órát és imádkozhatsz, hogy felférj a következő buszra. Ennél már csak az egy fokkal kellemetlenebb, ha éppen a reptérre szeretnél menni. Persze mondhatnánk, hogy vannak átszállásos megoldások is, de figyelembe véve, hogy kb. 40 percet kell várni az átszállásnál a másik óránként járó buszra, ez a megoldás sem sokkal célratörőbb a reptér esetében. Szerencsére mi kikupálódtunk, mire a reptér felé kellett vennünk az irányt. Ezért először a másik irányba indultunk, a reptéri busz végállomása felé, hogy mindenképp felférjünk rá. Mondanom sem kell, hogy aznap a hotel előtti megállóban is simán lett volna esélyünk felszállni a még félig üres  reptéri buszra... Nem mellesleg a reptéri buszjárat, amit "expressz" járatnak hívnak, minden bokornál megáll és a lehető legkacifántosabb úton közelíti meg a repteret. Rekord idő alatt, kettő óra tíz perc alatt, sikerült megtennünk a légvonalban maximum 4,5 km-es(!) utat. Először azt hittük, hogy túl korán kint leszünk, de a buszútba épített városnézéssel pont időben érkeztünk. Azért nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet fogok mondani a BKV-ra, de lenne mit tanulni tőlük a máltaiaknak. Egy tanulmányút Budapesten csodát tenne. Mi Henivel melegen ajánljuk.

Látnivalók, turistáskodás

Málta szigete nagyon kicsi. Kb fele akkora mint Budapest. A fent említett okokból azonban mégsem igazán érdemes egy napra kettő programnál többet szervezni, és azoknak is a sziget azonos szegletében kell lenniük. Egyszerűen esélytelen tömegközlekedve több helyre eljutni, mert ritkán járnak a buszok, sokat kell várni az átszállásnál, néha meg sem állnak, és mindig a lehető leghosszabb úton közlekednek. Mondjuk így, legalább van idő megcsodálni a vidéket is a buszút során. Habár elég nehéz elkülöníteni az egyik települést a másiktól. Mindegyik majdnem ugyanúgy néz ki. Keskeny házak, lapos tetők, homokszínű minden, kivéve az ablakkereteket, és a főtéren nagy templom áll. Persze mindezek ellenére eljutottunk a legfontosabb látnivalókhoz.

Első nap a szállás elfoglalása után még volt annyi időnk, hogy sétáljunk egyet Gzira és Sliema partján az öbölben. Ahonnan nem mellesleg csodás kilátás nyílt Málta fővárosára, Valletára. Érdekes, hogy elkülöníthetetlenül egybeépültek itt a városok. Ha nem lett volna két ház között a tábla, hogy most lépsz ki Gzirából és a következő lépésnél már Sliemában vagy, észre sem vettük volna, hogy beléptünk egy másik városba.

Gzira parti sétányaÖböl, háttérben Sliema modern sziluettjeValletta, a lemenő nap fényében

Másnap Vallettával kezdtünk. Pont vele szemben volt a szállásunk, az öböl másik oldalán, így első este már meg is csodáltuk a sziluettjét. Másnap annál izgatottabban vágtunk neki a város felfedezésének, ami az UNESCO kulturális világörökségének része. Érdekessége többek között, hogy 9 hosszanti és 12 rá merőleges keresztutcából áll. Megnéztük a Nagymesterek palotáját (Grand Master's Palace), ahol többek között a köztársasági elnök hivatala található, majd a Szent János társkatedrális felé vettük az irányt, melyben megcsodáltuk Caravaggio Szent János lefejezése című művét. Innen a Felső Barrakka kertekbe mentünk és délben megnéztük az ágyúlövés ceremóniáját, melynek története 1560-ra nyúlik vissza, mikor a törökök ostromolták Máltát. Olyan ez nekik, mint nekünk a déli harangszó a  nándorfehérvári diadal emlékére. Innen a Casa Rocca Piccolába vitt az utunk. Ez egy 16. századból származó ház, melyben a mai napig egy nemesi család lakik, pár szoba azonban megtekinthető az antik bútorokkal együtt. A családnak azonban így is marad még vagy negyven privát szoba, szóval van hova visszahúzódniuk a nyitvatartási időben. A nemesi ház után megnéztük az Alsó Barrakka Kerteket is, sétálgattunk a hangulatos kis utcácskákban, majd a komp felé vettük az irányt. A Nagy Kikötőn keresztül átkompoztunk a Vallettával szemben lévő Birgu városába. Ahol szintén tettünk egy sétát, immáron sokkal nyugodtabb, turistamentesebb körülmények között.Grand Master's Palace

Szent János Társkatedrális, nem is gondolnánk, hogy mit rejt az egyszerű homlokzat

Felső Barrakka kertek

Alsó Barrakka kertek

Győzelmi emlékmű

Casa Rocca Piccola

Valletta utcáin megéri csatangolni

Birgu

Másnap megnéztük Málta testvér szigetét, Gozot. Valójában három szigetből áll Málta állama, melyek a már említett Málta és Gozo, valamint Comino. Cominon nem élnek emberek, csak fürdőzni járnak oda a turisták a kristálytiszta víz miatt. Gozo pedig tényleg olyan, mintha Málta kistestvére volna. Minden ugyanúgy néz ki, csak kevesebb a turista, nyugodtabb a környék és még kisebbek a települések. Ide hajóval mentünk (sokkal gyorsabb volt, mintha buszoztunk volna, a két sziget között pedig úgyis csak kompozni lehet). A hajóúton volt időnk megcsodálni a szigetet a tenger felől is. Miután kikötöttünk Gozon, busszal elvittek minket a fővárosba, Victoriába. A város régi neve Rabat volt, és 1897-ben nevezték át Victoriára az angol királynő iránti tiszteletükből. A fővárosban megmásztuk a Citadellát, megcsodáltuk a kilátást onnan, majd megnéztük a főteret, kerestünk gyorsan valamit enni, és már rohanni is kellett a buszhoz. A busz aztán továbbszáguldott velünk az Azure Windowhoz. Ez egy természeti jelenség, ami az évmilliók alatt alakult ki. Az ablak szerű képződmény kb. 100 méter hosszú és 20 méter magas. Érdekes volt nagyon, csak a feszített tempó miatt nem volt időnk igazán sokat nézelődni. És persze azért itt megint minden tele volt turistákkal. Innen gyorsan visszabuszoztunk a hajóhoz, ami átvitt minket Cominora, hogy fürödjünk egyet. Őszintén szólva, a szervezett utak után nagyon élveztem, mikor végre megint mi dönthettük el, hogy hol mennyi időt töltünk, és mikor megyünk tovább.

Ilyen látvány mellett élmény hajózni

Mgarr Gozon

Citadella Victoriában és a kilátás onnan

Azure Window (nem volt egyszerű megközelíteni, Marsra emlékeztető a kőzet arrafelé) 

Blue Lagoon

Valletta esti fényekben

Megérdemelt "vacsi"

Két nappal később Marsaxlokkba látogattunk. A tenger partján fekvő halászfalucska piacáról és a kikötőjében horgonyzó színes csónakjairól híres. Látszik, hogy sokan élnek a turizmusból itt, a tengerparti sétány tele van éttermekkel, és a piac is elég nagy a helyi viszonylatokhoz képest. Azonban még így is szembetűnő volt, hogy jóval kevesebb a turista errefelé, mint Vallettában. És minden élet a parti sétányra korlátozódik, egy utcával beljebb már egy árva lélekkel sem lehetett találkozni az utcákon.

 Azt hiszem a képeket elnézve érthető, miért is híres ez a halászvároska..:)

Marsaxlokkból Marsaskalába vettük az irányt. Ez is egy aranyos kis városka, kevés turistával. Egy öböl köré épült a város és az öbölben van a legnagyobb élet, éttermekkel, bárokkal, csodás fényekkel a naplementében. Vacsi előtt itt fürödtünk is egyet a tengerben, de az itteni strandokról majd külön írok még.

Következő nap nekiindultunk a múltnak. Először Haqar Quim és Mnajdra közel 5000 éves templom romjait néztük meg. A romokat speciális ponyvával borították le, hogy megvédjék a köveket az időjárás viszontagságaitól. Persze érthető ez az óvintézkedés, legyen mit néznie az unokáinknak is, azonban ha őszinte vagyok a bemutatóközpontban látott még ponyvamentes képek sokkal jobban tetszett. Akkor odaillett a rom a hegyoldalba, a tengerpartra, így meg kicsit olyan, mintha csak úgy odatették volna ponyvástul az egészet. Szerintem sokat ront az összképen ez a leburkolás. A romok a semmi közepén találhatók, mégis felhúztak ide egy igencsak interaktív látogatóközpontot. Legérdekesebb része az a 4D-s mozi volt, amit szemüveggel néztünk és átérezhettük az összes effektet, értsd hideget, esőt, földrengést. Szabályosan permeteztek ránk vizet, és rángatták a székünket, hogy minél jobban beleéljük magunkat a történetbe.

Hagar Qium és Mnajdra romjai

A máltai vidék

A romok után Málta régi fővárosába, Mdinába mentünk. Itt szembetűnő volt, hogy a városfalon belül más az építkezés, mint amit mi eddig megszoktunk. Máltán egyébként is szűkek az utcák, de itt aztán igazán szűkek lettek, kevés ablak volt a falakon, és magasak voltak az épületek. Azért a megszokott homokszín itt sem hiányozhatott. Itt található a vallettai Szent János Társkatedrális párja, a Szent Pál Katedrális. A legenda szerint Szent Pál három hónapot élt a szigeten, ezért szentelték neki a katedrálist. A városnézés és templomlátogatás után igazán jól esett a verőfényes napsütésben a városfalon csodás kilátás mellett elköltött ebéd. Utána még megnéztük a helyi üveggyárak kínálatát. Mdina és környéke ugyanis híres különböző üvegtermékeiről.

Mdinára mindenképp megéri rászánni egy fél napot, és minden kis utcácskába betérni, felfedezni az egész városfalon belüli részt

Az utolsó napot pedig strandolással töltöttük Sliema partjainál. Utána pedig átmentünk az éjszakai életéről híres San Giljanba (St. Julain's). Ott elköltöttük az utolsó vacsoránkat, megkóstoltuk a máltaiak helyi specialitását, a nyulat. Egy érdekes vörösboros szósszal tálalták. Érezni lehetett a környéken, hogy sok turistát vonz az itteni éjszakai élet, itt már azért a tengerparti szállodák és éttermek is inkább a modern európai stílusban épültek. Kiefelé is tükrözték azt a luxust, amit megtalálhat a hozzájuk betérő vendég.

Irány az éjszakába, háttrében San Giljan

Strandolás

Őszintén megmondom, hogy kicsit bizony meglepett, mikor Cominon a híres Blue Lagoonhoz értünk. Ez Málta egyik, ha nem a leghíresebb fürdő helye. Tényleg kristálytiszta ott a víz. Eddig érthető, hogy miért olyan kedvelt. Amikor azonban megláttam azt a nagyjából 6 méterszer 2 méteres vízszintes részt, ahonnan pár lépcsőn lehetett leereszkedni a tengerbe, és mellette azt a sziklás domboldalt, ahonnan meg lehetett közelíteni egy keskeny lépcsősoron a tengert, nagyon hálás voltam, hogy nem az egész napos fürdőzős programot választottuk. Persze fel voltam én készülve, hogy nincsen Máltán homokos tengerben. Illetve a turistáknak már kialakítottak kettőt, ahova Tunéziából importálják a homokot. Persze ezek a standok egyrészt messze voltak  ami szállásunktól, másrészt pedig mindig tele vannak turistákkal. Azonban feltételeztem, hogy ott, ahova minden nap több hajóval hordják a turistákat, és kiépített büfésor várja, hogy kielégítse az éhes és szomjas fürdőzők minden igényét, ott azért talál az ember legalább annyi vízszintes területet, ahol kicsit ki tud feküdni a napra. Hát ehhez képest, egy barátságos sziklás hegyoldalon kellett keresni egy akkora vízszintes területet, ahova legalább le tudunk ülni és ér a lában a másik hátába. Nem volt egyszerű feladat. Nálam azért ez igen sokat levont az élvezeti faktorból.

Marsaskalában is sziklás parton fürödtünk, itt azonban rajtunk és pár helyi néni kívül nem volt senki. Vagy Sliemában is hasonló sziklákra lehetett kifeküdni, de azok legalább vízszintesek voltak. És persze mindenhol létrákról kell a tengerbe mászni. Így viszont legalább nem kell lerakni a lábunkat, amikor bemegyünk és nem kell attól férni, hogy mibe lépünk bele.:) Viszont az is megdöbbentő volt, hogy például Sliemában a hatalmas modern hotelek előtti strandokon olyan a nyilvános mosdó, hogy a szagoktól inkább be sem mész, pedig ki van írva, hogy a helyi ANTSZ folyamatosan ellenőrzi a strandot. Inkább nem akarom tudni, hogy milyenek azokat, amiket nem ellenőriznek... Ami azonban a legjobban hiányzott, az egy zuhany lett volna. Mert a mosdóban csak WC-k voltak. Jól esett volna egy zuhany a sós víz után. Ez azonban itt úgy látszik nem divat. Azonban egy nap elment a parton és tudtuk élvezni a napozást, fürdőzést.

Bizony, ez a strand

Szicília

Utazásunk negyedik napján átkompoltunk Olaszországba. Én még sosem utaztam ekkora komppal. Ahol ugyanúgy van boarding, mint a repülőtéren. Valamint itt is elmondják, hogy mit kell csinálni váratlan események bekövetkeztekor, hol találjuk a mentőmellényt, és hogyan kell lecsússzunk a csúszdán a tengerbe.

A röpke két órás kompút utánk vártak ránk a buszaink Pozzalloban. Innen elvittek minket Taorminába. Annyi időnk volt ott, hogy megnézzük az ókori görög színházat (amit a mai napig használnak) és a parkot, ahonnan csodás kilátás nyílt a tengerre. Én tudtam volna még nézelődni abban a nagyon hangulatos kis városban a hegyekben, azonban sajnos menni kellett a buszhoz, hogy még beleférjen az Etna is az aznapi túrába. Taorminába gyönyörű időnk volt, tűzött a nap. Mire az Etnára értünk elég felhős lett minden, ezért nem is nagyon érte volna meg 2000 méterről még feljebb menni a felvonóval. A Silvestri krátert azonban meg tudtuk nézni még mielőtt le szakadt volna az ég. Azért így is érdekes volt odafent sétálgatni.

 Aki Taormina közelében jár, mindenképp szánjon pár órát erre a csodás kisvárosra a hegyekben

Silvestri-kráter

Visszafelé azért kicsit aggódtunk, hogy el fog-e indulni a gép, ami tiszta átláthatatlan füst volt belülről,  a légiutaskísérők azonban megnyugtattak, hogy ez csak a légkondi.....

Végszóként még csak annyit, hogy egyszer mindenképp megéri ellátogatni Máltára. Sokkal nyugodtabb, mint mondjuk Róma, vagy az egyéb rengeteg turistát vonzó nyaralóhelyek és látnivalóból itt sincs hiány. Mindenféle érdeklődési körnek megfelelően lehet választani a kulturális programok, a természeti csodák felfedezése, a hajókázás és a strandolás között. (Ha valaki egy hétig strandolna, annak érdemes azonban valamelyik nagyobb strand közelében szállást foglalnia.)

Hosszú idő után, de eljött az a pillanat is, hogy végre eljutottam Németország fővárosába. Nem tudom megmondani, hogy miért, de mindig is vonzott ez a város. Főleg mióta ebben az országban élek.

A mozgalmas júliusom folytatásaként, miután Sári és Lau szerda este elmenetek tőlem, csütörtökön még dolgoztam, pénteken pedig Ellen kolléganőmmel reggel a reptér felé vettük az irányt, hogy egy hosszú hétvégét Berlinben töltsünk. Ő volt már Berlinben, így azért volt némi helyismeretünk. Ez a szállás foglalásánál például nagyon jól jött. Szuper szállodát talált nekünk, nagyon jó helyen, bent a belvárosban.

Három nap alatt gyakorlatilag megnéztünk minden látnivalót, amit szerettünk volna, amit érdemes, és amit ennyire rövid idő alatt meg lehet nézni. Az egyetlen dolog, ami kimaradt, az Potsdam. Sajnos arra már nem volt időnk. Majd legközelebb.:)

Berlin egy igazi világváros. Hatalmas, majd négy és fél millió ember él benne, rengeteg kultúrának ad otthont, óriási zöld felület található a központjában, rengeteg felfedeznivalót tartogat, a múlt itt kéz a kézben jár a jelennel.

Természetesen vannak a kötelező "építészeti" látnivalók, mint a Brandenburger Tor (Brandenburgi kapu), a Berliner Dom (dóm), a Museumsinsel (Múzeum-sziget), a  Reichstagsgebäude (parlament),a Fernsehturm (tévétorony) és az Alexanderplatz (Alexander tér), a Schloss Charlottenburg (kastély), a KaDeWe (régi áruház), továbbá a Rotes Rathaus (városháza), valamint a Siegessäule (győzelmi oszlop), hogy csak a fontosabbakat emeljem ki a teljesség igénye nélkül. Engem azonban jobban megfogtak a "történelmi" látnivalók. Az olyanok mint például a Gedenkstätte Berliner Mauer (berlini fal), az Eastside Gallery vagy a Checkpoint Charlie. Emlékek, emlékhelyek, amik nem kifejezetten szépek, nem igazán látványosak a szó szoros értelmében. Azonban a város történelmének szerves részét képezik. Számomra megdöbbentő volt, hogy bármerre mentünk mindenhol a történelembe botlottunk. Valószínűleg az ott élőknek már nem igazán tűnik fel a macskakövekkel kirakott csík az úton, ami jelöli, hogy hol húzódott egykor a híres, hírhedt berlini fal. És valószínűleg az utcán sietve nem emelik fel a fejüket a környék lakói, hogy rácsodálkozzanak a társasházak tűzfalait borító hatalmas képekre. Azokra a képekre, amelyek a berlini fal előtti várost jelenítik meg, azt ábrázolva, hogy milyen is volt az adott utca, amikor még végig lehetett menni rajta anélkül, hogy beleütköznénk a falba vagy egy ellenőrző pontba, és ki lehetett nézni a konyhaablakon úgy, hogy ne egy katonák által őrzött több méter magas falra tekintenénk. Hihetetlen volt, de tényleg mindenfelé a múlt egy darabjába ütköztünk, ha az ember nyitott szemmel jár olyan ez, mint egy időutazás. A metrómegállók is tele voltak képekkel, hogy hogyan is nézett ki régebben a környék. A város összképéhez hozzátartozik, hogy a második világháború nem kímélte a várost, és nyoma van a négyhatalmi megszállásnak, valamint a berlini falnak is természetesen. Megdöbbentő volt belegondolni, hogy míg mi most 2016-ban szabadon sétálgatunk a városban, nézegetjük az emlékeket, fotózkodunk a fal maradványai előtt, és ha kedvünk tartja valamelyik szuvenír boltból haza viszünk egy (állítólag) eredeti darabot a híres berlini falból, addig mindez kicsit több mint 20 éve még nem a történelem, hanem a jelen volt. Az emberek akkoriban nem mentek a falhoz, nem volt ekkora turistalátványosság. Nem is nagyon lehetett megközelíteni. Azok pedig, akik a falat mégis megközelítették, szökni próbáltak. Megdöbbentő, hogy még az utolsó években is voltak, akiket szökés közben lőttek le. Mi pedig csak állunk az emléktáblájuknál és szinte fel sem tudjuk fogni, hogy ők annyira át akartak jutni az utca másik oldalára, Nyugat-Berlinbe, hogy az életüket is kockára tették. Mi pedig most annyiszor kelhetünk át az úttesten az utca egyik oldaláról a másikra, ahányszor csak akarunk. Sajnos 1989-ben sem mindenkinek sikerült a szökés. Pedig, ha tudták volna, hogy pár hónap múlva leomlik a fal..... De akkoriban ebben senki sem hitt. Az egyik metrómegállóban voltak ki téve idézetek a fallal kapcsolatban. Az egyik idézet 1987-ből, egy híresebb politikustól vagy írótól származott (sajnos nem emlékszem, hogy pontosan kitől), de a lényege az volt, hogy szerinte sosem lesz már Berlin egy és a fal örökre megmarad. Két évvel a leomlása előtt még olyan szilárdan állt a fal, hogy az emberek el sem tudták hinni, hogy egyszer nem lesz ott. Ma pedig az emlékhelyeken kívül, például az Eastside Gallery alapjául szolgál. Híresebb művészek kaptak egy-egy falrészletet egy nagyjából épen megmaradt hosszabb falszakaszon, amit megfesthettek. A turisták pedig több száz méter hosszan sétálgatnak a fal előtt, nézegetik a képeket, fotózkodnak, és úgy tesznek mintha  mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Berlinben is felnőtt mér egy olyan generáció, akiknek nem kellett megélniük a fallal járó kötöttségeket, kellemetlenségeket. Az ember szinte érzi ott, hogy hogyan lesz a jelenből múlt, hogyan alakul a történelem. Azért az érdekelne, hogy vajon az ott élő "őslakosok", berliniek mennyire örülnek annak, hogy még mindig ott áll a fal és emlékezteti őket a múltra. Hogy vajon,ha tehetnék, nem tüntetnék-e el az egészet, az utolsó kődarabig.

Dóm

Dóm kupolája

Tévétorony és városháza madártávlatból (dóm kupolájából)

Spree folyó és Múzeum-sziget a kupolából

Brandenburgi kapu nappal........és éjjel......

....és velünk (a szelfibotozást még gyakoroljuk :P)

Parlament

Parlament kupolája

Vele is összefutottunk a Reichstagnál

Fehér ház német módra, Schloss Bellevue, a német köztársasági elnök rezidenciája

Siegessäule

Ampelmännchen, Berlin jelképe (erre is iparág épül, külön üzlet van, ahol csak a gyalogoslámpák piros illetve zöld figuráival ellátott szuvenírek közül válogathatnak a turisták)

Berlini fal egy része

Berlini falnak állított emlék, a kép alján a kövek a fűben az egykori alagutat jelölik

Egy sikertelen szökési kísérlet emlékére

Checkpoint Charlie - múlt és jelen (valószínűleg az amcsi katonáknak volt szükségük a mekire :D)

Eastside Gallery

"Városnéző busz", nagyon tetszettek az emeletes buszok, kicsit Londonra emlékeztettek

Schloss Charlottenburg és kertje (a főépületet sajnos renoválták, nem volt ennyire impozáns a róla készült kép)

A város szerintem a szó szoros értelmében nem szép. Nincs egy igazán egységes belváros, a kilátás a Dóm vagy a Parlament kupolájából nem annyira szép. Messzire ellátni, de a tévétornyon, a Siegessäule-n és pár magasabb épületen kívül nincs igazán feltűnőbb látnivaló, csak a házak tetejének végeláthatatlan rengetege tárul a szemünk elé. Viszont kézzelfogható a 20. század történelme. Ez tette számomra igazán érdekessé a várost. Hogyha az ember nyitott szemmel jár ott, akkor érzékel valamit a múltból, és megbecsüli azt a szabadságot, ami nekünk megadatott. És ami azért nem feltétlenül annyira nyilvánvaló, minta amilyennek sokszor hisszük. Éppen péntek este kaptuk a hírt a müncheni lövöldözésről, arról, hogy Németországban is megtörtént az első támadás. Azokban a napokban azért benne volt az emberekben a kérdés, hogy vajon nem Berlin lesz-e a következő célpont. És az a bizonyos szabadság megint új színben tűnt fel. Hiszen mehetünk amerre szeretnénk, megnézhetünk elvileg mindent, amit szeretnénk, de vajon tanácsos-e ezekben a napokban olyan helyen tartózkodni, ahol tömeg van. A nagyobb rendezvényeknél érezni lehetett a fokozott rendőri jelenlétet. Hála az égnek azonban sem akkor, sem pedig azóta nem történt semmi Berlinben. Mi pedig szerencsére épségben, sok szép élménnyel, de ugyanakkor hullafáradtan érkeztünk haza vasárnap este. És már tervezgetjük a következő utazást.:)

Berlini "szuvenírem" (A reptéren szereztem egy jó napot a biztonsági szolgálatnak. Hiába nézték a monitort, nem jöttek rá, hogy mi van a bőröndömben, tippeltek homokra (!), fürdősóra. Végül ki kellett nyissam a bőröndöt és meg kellett mutassam a tartalmát. Na ekkor néztek csak igazán nagyot, hogy ilyenek is vannak manapság, amiből sütni lehet. Apró megjegyzés még, hogy csak férfiak voltak éppen szolgálatban; nem csoda, hogy nem jöttek rá, hogy mit rejt az üveg.)

A nagy kastélytúra után nekem pénteken dolgoznom kellett, viszont a hétvégét együtt töltöttük a csajokkal. Volt benne kultúra, koktélozás, kávézás, kis shoppingolás, városnézés, utazás és brunch az óvárosban, de ami a legfontosabb; együtt töltött idő, közös élmények.

Péntek esti chill a teraszon

Szombaton Saci és Réka a Mercedes Múzeumba mentek, én pedig Lauval a Galériába. Egy jó kis impresszionista kiállításra számítottunk a plakátok alapján. Sajnos nem azt kaptuk, amit vártunk. Azért egy nagyon szép képet találtunk a mindössze három teremben berendezett időszakos tárlaton. Utána tettünk egy kisebb kört Stuttgart belvárosában, vásárolgattunk kicsit, majd összeszedtük a lányokat. Utána kávéztunk egyet négyesben, a kedvenc stuttgarti kávézómba. Sajnos Réka és én eléggé mellé nyúltunk a kávéválasztásnál. de így is szép és különleges élmény marad a közös feketézés.

Brunch Waiblingenben

Selfie a Galéria egyedi épülete előtt

Műkedvelő :)

Ars poetica....

Kávézás- mert a kávét nem felhörpinteni, hanem élvezni kell ;)

Vasárnap pedig Ulm felé vettük az irányt. Én őszintén szólva pozitívan csalódtam a városban. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekes, hangulatos az óváros. Kicsit hasonlított Strasbourgra. Örülök, hogy eljutottunk oda, megérte az utazást.

coffee time, a Dóm oldalában

Ulmi dóm és mi (vagy fordítva?) :)

Ulmi dóm belülről

Városháza fala történelmet ábrázoló képekkel

Meseszép óváros

Einstein megihletett minket :P (Ulm a fizikus szülővárosa) A nyelvnyújtás már jól megy, a fizika még nem annyira ;)

A turisztikai irodában dolgozó hölgy szerint az a jó Neu-Ulmban, hogy látni Ulmot...:) Tényleg nem rossz a látvány Nem bánnám, ha az otthoni Duna-parton is lennének olyan pihenő tutajok (lásd folyó jobb partján)

Rékát este ott is hagytuk Ulmban, ő ott szállt fel a buszra, ami hazavitte Budapestre. A többiek még szerda estig maradtak. Munka előtt, illetve után még volt lehetőségünk közösen valamit csinálni, kicsit beszélgetni, együtt lenni. Jó volt Csajok, hogy itt voltatok!:)

Valamikor réges-régen órákig tudtam rakosgatni a puzzle darabokat otthon, a nappalink közepén. Egészen addig, míg az akkoriban nálunk fellelhető összes 50 és 200 darab közötti puzzle-t ki nem raktam. És bizony volt belőlük jó pár dobozzal. Ott sorakoztak aztán egymás mellett a parkettán az elkészült művek. Én pedig csak nézegettem munkám gyümölcsét, ameddig csak jól esett. (Vagy ameddig nem szóltak, hogy most már jó lenne, ha elpakolnám őket.) Aztán, ha kedvem úgy hozta, kezdtem az egész folyamatot elölről. Később persze elmozdultam az 500, illetve 1000 darabos puzzle-ok irányába. És aztán valamivel később kimozdultam a 2D-ből a 3D felé is. Egyetlen 3D-s puzzle-unk volt otthon. Egy kastély térbeli puzzle változata. Jobban mondva a Kastély térbeli puzzle-ja. A neuschwansteini kastélyé. Akkor, réges-régen, fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer nekem ezt a kastélyt élőben is látnom kell. Számomra csak később derült ki, hogy ez egy igen híres kastély. Olyannyira híres, hogy Walt Disney is róla mintázta például a Hamupipőke című rajzfilmben látható épületet. Ez mondjuk engem nem igazán befolyásolt abban, hogy látni szerettem volna a kastélyt. Az azonban már sokkal inkább, hogy időközben rájöttem (ahogyan azt már ti is tudjátok), hogy szeretek kastélyokat nézni. Szóval az évek alatt felkerült a kastély a bakancslistámra.

Nem én voltam azonban az egyetlen a családban, akinél a bakancslistán kipipálandó látnivaló volt a Schloss Neuschwanstein. Réka, Saci és Lau is szerették volna megnézni a kastélyt. (Illetve Réka a Schloss Neuschweinsteint, de aztán a Schloss Neuschwansteinnal is megelégedett.:P) Tehát vettünk egy nagy levegőt és megszerveztük a kirándulást. Réka jegyet foglalt, én kocsit béreltem, Lau vouchert nyomtatott, Sári pedig lelkesedett. Mindenki kivette a részét.:)

Most pedig vegyük fel onnan újra a fonalat, ahol az előző bejegyzésben abbahagytam. Tehát szerda éjjel 22:19 helyett, csütörtök hajnalban 01:19-kor megérkeztem a waiblingeni vasútállomásra. Gyorsan haza taxiztam és bedőltem az ágyba. Másnap hajnalban csörgött az ébresztő, én pedig 6:45-kor a busz felé vettem az irányt, hogy 7 órakor összeszedjem a lányokat a pályaudvaron, az autót pedig a kölcsönző szalonban. Modern korunkban képtelenek voltak addig átadni nekem az autót, amíg a vouchert kinyomtatva nem tettem le az asztalra. Az e-mailt hiába mutogattam, az kevés volt. Manapság, amikor a repülőn is elég az okostelefont odatartani a géphez, és mindenhol elég a megrendelés számát megadni, itt megtartották a lassan már tényleg elavultnak mondható papír alapú szolgáltatást. Kinyomtatott papír nélkül semmi sem történik. Na, de fél nyolc előtt megérkeztek a lányok, és a voucher is. Szuper! Laut és Sacit felraktam a buszra; Réka pedig jött velem az autóért.

A kinyomtatott voucherrel aztán három perc alatt megkaptuk az autót. Igaz nem pont azt, amit szerettem volna. De volt négy kereke, gurult. Szóval végülis minden rendben volt vele. Közben Lau hívott, hogy nem tudják kinyitni az ajtót. Én meg mondtam neki, hogy persze kicsit akad, de húzd magad felé, fordítsd el a kulcsot, aztán menjetek be. Ezután a kis intermezzo után még gyorsan bevásároltunk Rékával a napra elengedhetetlen élelmiszert és innivalót. Utána pedig siettünk haza összeszedni a lányokat.

Otthon leparkoltam a kocsit és indultam a ház felé. Ekkor már láttam a lányokat. Na, itt kezdett nem stimmelni a dolog. Kiderült, hogy az ajtó nem a lakás (ahogy én a telefonnál gondoltam), hanem a ház ajtaját jelentette. Hiába küzdöttünk, nem jutottunk előrébb. Na, ekkor rövid gondolkodás után, megpróbáltam reggel nyolc körül az első szomszédot tesztelni: ébren van-e már, otthon van-e még. Szerencsére már ébren és még otthon voltak a szomszédaim. Ők is megpróbálták belülről kinyitni az ajtót, de a kulcsot ők sem tudták elfordítani a zárban. Ugyanaddig jutottak, mint mi kívülről; az ajtó nem nyitható. Ekkor felhívtam a közös képviselőt és jeleztem a problémát. Közben a szomszédék kiderítették, hogy melyik szomszédnak van olyan garázsa, ahonnan a mosókonyhán keresztül megközelíthetők a lakások. És láss csodák, felgördült a garázs ajtaja, és mi bejutottunk a házba. Szerintem életemben még sose örültem ennyire, hogy kinyílt egy garázsajtó.:)

Egy gyors átöltözés, és reggeli után nekivágtunk a közel 230km-es útnak, hogy végre láthassuk a Kastélyt. Szerencsére dugó nem igazán volt odafelé. Eső azonban egyre inkább. És ahogy közeledtünk a bajorokhoz, úgy lett egyre hidegebb, ködösebb, barátságtalanabb az időjárás. Hohenschwangauban tisztára őszi időjárás fogadott minket, július 14.-én. Úgy látszik a bajor (német) nyár ilyen. Még jó, hogy volt nálam pulcsi és farmerkabát. Különben igen csak fáztam volna.

Isten hozott mindenkit a bajor nyárban!

Mi szerencsére foglaltunk az interneten jegyet a kastélyba. Különben beállhattunk volna a kígyózó sorba. Talán bejutottak még aznap, akik 11 órakor a sor végén álltak. Akik azonban 12 körül vetemedtek arra, hogy beálljanak sor végére, erősen kétlem, hogy még aznapra kaptak volna jegyet. Azt hiszem ebből már lehet érezni, hogy igen csak közkedvelt úti célról van szó. Rengeteg busz hozta a kíváncsi turisták csoportjait, és persze nagyon sokan jöttek egyszerűen magánszervezésben is. Természetesen nem hiányozhattak a minden nagyobb, fontosabb látnivalónál tucatjával megjelenő japán és kínai turisták sem. Ezért ha egyszer valaki el szeretne látogatni a kastélyhoz, nem javaslom, hogy hétvégén menjen. Mi csütörtökön voltunk és több mint tele volt a hely.

Alpsee

Gondoltuk, ha már ennyit utaztunk, megnézzük mind a két kastélyt. Lent található a Schloss Hohenschwangau, fent pedig a képekről jól ismert Schloss Neuschwanstein. Először a lenti kastélynál kellett időpontra megjelennünk, hogy az audio guide-os vezetésen részt vehessünk. Ez azt jelenti, hogy egy 5 perces időkerete van mindenkinek, hogy a megfelelő percben a bejáratnál legyen, és be tudjon menni a beléptető kapun. A kastély nem volt nagy szám. Rengeteg csoport volt benne egyszerre, amik igen csak zavarták egymást. Hiába volt nálunk audio guide, így is hangosnak bizonyultak a többi csoportok. És gyorsan kellett menni, hajtott minket a csoportunk vezetője. Nem elég, hogy a kastély sem volt túl szép, a fenti körülmények is igencsak hozzájárultak ahhoz, hogy majdhogynem élvezhetetlen volt a dolog. És akkor még nem említettem a magyar audio guide szövegét. Olyasmi volt, mintha valami fordítóprogrammal fordították volna magyarra. Ennél rosszabb szöveget csak a Schloss Lichtensteinben láttam Enikővel. Az tényleg guglis fordítás volt szerintem. Egyetlen rag sem stimmelt, és a szavak sokszor egyáltalán nem voltak odaillőek, vagy teljesen rossz sorrendben voltak. Na, ennél egy fokkal azért ez most jobb volt. A ragokat és a szavak sorrendjét általában eltalálták. Viszont olyan volt, mintha a hölgy, aki felolvasta, tudna magyarul, de ettől függetlenül mindenféle javítás nélkül felolvasta a ragozási vagy nevetséges szószerkezeti hibákat. Csajok, most jöttem rá, lehet, hogy ezért kérdezte a jegyek kiadásánál a hölgy, hogy én ugye nem magyar audio gude-ot kérek. Lehet, hogy ettől akart megóvni.:) Persze az a variáció még mindig jobban hangzik, hogy annyira szépen beszéltem németül, hogy nem érezte szükségét, hogy másmilyen nyelvűt adjon.;)

Schloss Hohenschwangau

Szerencsére a nap folyamán azért időnként elállt az eső, és felszakadozott valamennyire a köd. Megtapasztalhattuk, hogy a tónak bizony a másik oldala is látszódik néha. Sőt a hegyek is a túloldalon. És a nagyobb hegyek is a kisebb hegyek mögött. Persze előtte a szuvenír shopban azért már megnéztük, hogy milyen is lehet a kastély és a tó szép időben. Persze azért nagyon örültünk neki, hogy a nap végére egészen sok addig elrejtett részletet számunkra is felfedezhetővé vált.

Két órával a lenti kastélytúra után végre elérkezett a pillanat, hogy beléphettünk a Kastélyba. Itt is ugyanaz a rendszer fogatott minket, mint lent. A csoport vezető hajcsár módjára hajtott minket végig a termeken. Előttünk és mögöttünk folyamatosan csoportok jöttek, mentek. Nézelődni nem volt sok idő. Az audio guide szövege azonban egy fokkal jobb minőségű volt. Azért itt is volt néha egy-két baki, illetve nyelvtanilag helyes, de jelentését nézve igencsak nevetséges mondat. A kastély viszont mindezektől eltekintve felülmúlta a várakozásaimat. Az előzmények után rosszabbra számítottam. Azt kell mondjam, hogy tetszett a dolog. Örülök, hogy bementünk, és hogy láthattam. Végülis azt kell mondjam, hogy megérte megnézni.

Kilátás a kastélyból

Merengés a nap végén...

Igyekeztünk időben haza indulni, mert kicsit féltem attól, hogy szokás szerint dugó lesz az autópályán, és hogyha lecserélték a zárat a ház bejárati ajtaján, akkor hogyan is fogunk bejutni éjjel. Ja, és valami kaját is kellett még venni, mert hát a hűtő az bizony üres volt. Szerencsére dugó nélkül megúsztuk az autópályát, még zárás előtt negyed órával beestünk a boltba. És a zárba behelyezett kulcsom nyitotta a bejárati ajtót. Hosszú óráknak tűnt az a pár másodperc, mire kiderült, hogy a zárat megszerelték és nem kicserélték, így a régi kulccsal nyílik. De hát, aki mer, az nyer.:) Vagy legalábbis bejut a házba.

A nap összessége: egy négyesben töltött csajos nap, egy pipa mindegyikünk bakancslistáján, jó sok élmény, amit egyhamar nem feledünk, valamint a parasztvakítás egy újfajta változatának megismerése. Szép volt, jó volt, de azt hiszem mindegyikünk nevében mondhatom, hogy egy ideig nem fogunk nagyon epekedni, hogy újra eljuthassunk oda.

Hosszú évek után idén újra megadatott, hogy eljuthattam Provence-ba. Ez volt az igen eseménydús júliusom első állomása. Pénteken meló után egyből Svájc felé vettem az irányt, hogy az ottani családdal (akiknél annak idején au-pair voltam) másnap nekiinduljunk a csajos francia vakációnak. Csajosra sikeredett, mert a másodszülött és egyben egyszem fiú gyermeknek, hokitáborba kellett mennie szombattól szerdáig. Így ő maradt Svájcban, és emiatt az apuka is.

Szombaton az út felét tettük meg. A svájci-francia határ után nem sokkal, Annecyben aludtunk egyet. Délután még volt időnk sétálni egyet abban a csodás kis városban. A belváros nagyon hangulatos volt, tele régi házakkal, kis utcácskákkal, kanálissal és pici hidakkal. Kicsit emlékeztetett Strasbourgra. Annyi eltérés azért volt, hogy ez a város egy tó partján fekszik, aminek a másik partján hatalmas hegyek meredeznek az ég felé. Örülök, hogy itt álltunk meg félúton, és hogy megismerhettem ezt a városkát.

Vasárnap megtettük az út másik felét, és kora délután már Puyben is voltunk. Jó érzés volt visszatérni oda. A ház még mindig ugyanolyan, mint annak idején, mikor utoljára ottjártam. Tele van régi bútorokkal. Olyan jól illik az ottani építkezéshez a ház berendezése. El se tudnám képzelni modern bútorokkal. A ház egyébként az egyik nagypapáé, aki gyerekkorában ott lakott, és szerintem már akkor is ezek a bútorok voltak benne. A házhoz tartozik még egy hatalmas kert is, ahol érkezésünk után egyből felállítottuk a medencét. Kellett hozzá jó pár óra, hogy megteljen vízzel. Másnap azonban fel is tudtuk már avatni.

Vasárnap este megvacsoráztunk a kertben a gesztenyefa alatt. Egész más hangulata van ott kint a melegben, világosban egészen késő éjjelig ücsörögni a fa alatt vacsora után egy pohár rosé és jó barátok társaságában, mint mikor az ember hétköznap megszokásból megvacsorázik. Azért aznap olyan sok időnk nem volt üldögélni, kezdődött ugyanis az EB döntő. És hát hamár Franciaországban voltunk és a franciák játszottak (a gyerekek nagy francia drukkerek), valamint a tippelés szempontjából nekem is fontos volt a végeredmény; látnunk kellett a meccset. Egyetlen apró probléma volt csak, nem volt tévénk. Gondoltuk a szemben lévő pizzériában biztos lesz majd tévé vagy kivetítő. Hát, egyik sem volt; de vendég se... És ekkor jött egy spontán meghívás a teljesen ismeretlen szomszédoktól, akik meghallották, hogy otthon vagyunk, mert épp a kertben a medence vízállását ellenőriztük nagyon lelkesen. Meginvitáltak minket magukhoz. Náluk nagy buli volt. A garázsajtó elé ki volt hozva a plazmatévé, volt enni-innivaló bőven. Egész meccsnézés alatt traktáltak minket mindenféle jóval. És még az arcunkat, karunkat is nemzeti színűre festették. Mi pedig nagyon drukkoltunk. Sajnos azonban ez sem segített. Portugáliának nagy mázlija volt, és nyertek. Azért ez szerencsére nem befolyásolta a második helyem az összesített mezőnyben a tippelésnél. Sőt a kollégák között sem, ott az első helyet szereztem meg. Fiúk, büszkék lehettek rám!;) Lefekvés előtt a svájci anyuka azzal vigasztalt minket, hogy így legalább nincs nagy ünneplés, tudunk nyugodtan aludni. Végülis, ez is egy nézőpont.:)

97 résztvevőből ;) Csak a pontszámok változtak még kicsit az első helyeken, a helyezések nem

Kollégák között (előtt :P)

Hétfőn Aix-en-Provence-ben jártunk. Ha valaki a környéken jár, annak kötelező ellátogatni ide.;) Még mindig az egyik kedvenc városom. Igazi csajos napot tartottunk bent. Az anyuka, a három lány és én. Shoppingoltunk, megebédeltünk, és sétáltunk egyet a belvárosban. Hihetetlen, hogy amikor először jártam itt velük a legkisebb még babakocsiban ült és nem volt egy éves. Most majdnem nyolc éves, és pontosan tuja, hogy melyik ruha kell neki az üzletből. Múlik az idő, nagyon gyorsan.

Kedden Roussillonba látogattunk el. Én még sose jártam ott. Az anyuka figyelmességből felajánlotta, hogy menjünk olyan helyre, amit még nem ismerek. Gondolta, ez tetszene nekem. És mint mindig, igaza lett. Csodás helyre vittek el. Először egy parkban sétáltunk, ahol a talaj vöröses, okkersárgás volt. Erről híres ez a környék, ami a kicsit nehezebb megközelíthetősége ellenére is rengeteg turistát vonz. Mikor odaértünk még nem sütött annyira a nap, a séta végére azonban kiderült az ég. Egész más színe lett a földnek a ragyogó napsütésben. A park után, a városkában is tettünk egy kört. Ez tényleg egy városka. Pár utca, egy templom,  és egy kilátó pont (ahonnan tiszta időben az itteni legmagasabb hegyet is látni a messzeségben). És ennyi volt. De egyszer, ha az ember erre jár, mindenképpen érdemes megnézni. És enni közben/utána egy levendula fagyit.:) Tudom, Tudom, hogy van már Budapesten is, de higgyétek el nekem, tapasztalatból beszélek, hogy nem ugyanaz az íze. A környezeten sok múlik.:) Most olvastam a neten, hogy Roussillont Franciaország egyik legszebb falvaként tartják számon. Nem tudom, hogy igaz-e, de simán el tudom képzelni, hogy igen.

A Roussillonba vezető úton csodás városokon mentünk keresztül. A keskeny kanyargós utak, és a déli építkezési stílus segített már előre ráhangolódni, hogy mi is vár majd rám a városban. Annakidején olyan sokat meséltek erről a helyről, hogy izgatottam vártam, milyen is lesz. Az út mellett még egy levendulamezőt is találtunk, ami ennyire délen ritkaság. Hiába híres Provence a levendulájáról, ott lent inkább szőlőt termesztenek, borászatok vannak és a híres kabócák ciripelnek. Levendulát inkább csak a fagyizókban, a képeslapokon és szuvenír árusoknál látni. Azért hamár egy levendulamezőre sikerült ráakadnunk, spontán megálltunk és nagy fotózkodásba kezdtünk.:)

A visszafelé úton pedig megálltunk még Lourmarinben. Itt többször is jártam már velük. De ez is ez csodás kisváros, és mindig öröm sétálni egyet a keskeny, kacskaringós utcáin. A séta végén még egy szuvenírre is ráakadtam.:) Igazi emlék erről a pár napról.

Szerdán kora délután sajnos indulnom kellett haza. Rengeteg élménnyel, de nehéz szívvel érkeztünk meg az aixi TGV-állomáshoz. Hamar elment az a pár nap, amit együtt tudtunk tölteni. De amennyire rövid volt, annyira intenzív is. Sajnos azonban az önfeledt, boldog perceket hamar az aggódó, idegeskedő percek váltották fel. Egészen az én az én vonatomig minden TGV pontos volt. Aztán az enyémnél kiírták, hogy késik. Végülis csak megérkezett és nagy futás árán, de sikerült Lyonban nem lekésni az átszállást. Gondoltam, hogy akkor most már hátradőlhetek, kifújhatom magam és gondolhatok újra a szép percekre. Jó is lett volna, ha így van. Azonban, mire Lyonból az első állomásra érkeztünk, már volt 40 perc késése a TGV-nek. És ezt tartotta egészen Strasbourgig. Így sikerült Strasbourgban lekésni a csatlakozást. A franciák se a TGV-t, de még a helyi járatot sem várakoztatták meg, hogy át tudjunk szállni. 20:24 perckor közölte velem a SNCF dolgozója, hogy a TGV már elment, aznap nem is jön több és 20:22-kor van vonat, ja bocsánat, az is elment, akkor 21:52-kor van vonat, ami átvisz Németországba. És három átszállással már Stuttgartban is leszek.... Sikerült 22:19 helyett 01.19-re Waiblingenbe érni. Huh.... Azt pedig külön "díjaztam", hogy a TGV-n egyszer sem jött kalauz (nehogy érdeklődni lehessen nála a késéről, átszállásról, stb), és mindent csak franciául mondtak be. Még azt sem voltak képesek bemondani angolul, hogy mennyit késünk, és mikor indul a következő vonat Stuttgart felé. Ehhez képest, ahogy elindult a német kis helyi, minden bokornál megálló vonat Strasbourgból, egyből mindent bemondtak németül és franciául. Valamint a németek megvárakoztatták még 23 órakor is az induló vonatot, illetve bemondták a vonaton, hogy aki még át akar szállni, szóljon a kalauznak, mert akkor intézkednek, hogy az emberek ne késsék le az átszállást. Sőt nekem külön mondta a kalauz, hogyha nem érem el az utolsó S-Bahnt, menjek az Infoponthoz és intéznek nekem taxit Waiblingenbe. A legjobban azonban az tetszett, mikor mielőtt beértünk Stuttgartba a mozdonyvezető elmondta a szokásos elköszönős beszédét, valamint jelezte, hogy aki a reptérre szeretne menni, annak hat perce van átszállni. Ha azonban valakinek ez az időkeret túl sportosnak bizonyulna (ugyanis az egész pályaudvar fel van túra és jó messze van a vasúti vágányoktól az S-Bahn megálló), az nyugodtan jelentkezhet az Infopontnál, intézik neki a taxit. Ez a különbség drága nyugati szomszédaink a ti szolgáltatásotok és az itteni szolgáltatás színvonala között. Lenne mit tanulni a keletiektől. Gyertek át egyszer egy tanulmányútra!;)

Ui: Azért nem jöttem Marseillesből repülővel, mert nagyon rossz időpontokban indult (értsd: hajnal 6:40 perc), mindenképp át kellett volna szállni, legalább 8-9 óra lett volna az út átszállással. Gondoltam kipróbálom hosszabb távon is már azt a híres TGV-t (eddig csak a Lyon-Aix-en-Provence szakaszon utaztam vele), jobb az indulási időpontja, hamarabb odaér, olcsóbb is, és csomagkorlát sincs. Minden a TGV mellett szólt. Az elmélet hibátlan volt. A gyakorlaton azért lenne még mit javítani.

Ahogyan azt már többen tudjátok minden második évben szervez a főnökünk a rendelőben egy nagyobb csapatépítő kirándulást. Egy hosszú hétvégét. Ilyenkor az utazást (általában repülő) és a szállást ő fizeti. A köztes években pedig maximum egy félnapos program fér bele az anyagi- és időkeretbe. Amit idén a főnök szombatra szeretett volna tervezni. Aztán a kollégám 30. születésnapi buliján (megfelelő mennyiségű sör elfogyasztása után) legnagyobb meglepetésemre nyitott fülekre talált nála az ötletem, hogy szervezzük inkább péntekre. A szombati napokon mindig csak a kollégák fele ért volna rá, szóval nem sok értelme lett volna. Ami azonban még dicséretesebb, hogy sikerült egy olyan pénteket kiválasztania, amikor én fél 12-re mentem dolgozni és este hétig lettem volna. Így viszont volt egy 45 perces kezelésem, aztán egy hatvan perces belsős továbbképzésünk, majd indultunk csapatot építeni. Így azért a többi héten is jobban el tudnám viselni a hosszú péntekeket...:)

A program egyébként nem volt valami nagy szám. Először kocsikáztunk két órát egy lovasszekérrel, amire fölfértünk mind a 15-en. Volt pezsgő és sós harapni való, de én így is azt éreztem az első 15 perc után, hogy soha nem fog eltelni az a két óra.... Aztán valahogy mégiscsak vége lett a kocsikázásnak. És akkor el kezdett esni az első... Remek volt az időzítés. Szerencsére azért sikerült elég sokáig elhúzni a mindenki elmegy a mosdóba és bepakolja a dolgait az autóba programokat, így mire tovább indultunk, pont elállt az eső. Egy órás gyalogút várt ránk az étteremig. Az út felénél valami sorversenyféle vetélkedőt szeretett volna rendezni a főnök. Csapatépítés címén. Ebből azonban idő és motiváció hiányában csak két versenyszám lett megtartva. A másodikban vízbe mártottunk teafiltereket, utána a papíros részét a szájunkba vettük és így kellett minél messzebbre elhajítani a teafiltert. Nem is tudom, miért érezte ezután mindenki azt, hogy ezt talán mégsem kéne erőltetni.... Főleg azért nem, mert a főnök mindig szuperül szervez mindent (értsd: mindig csúszásban van), így kétszer is át kellett foglalni a vacsoraidőpontunkat a túra alatt. Még jó, hogy az egyik kolléganő férje az étteremben dolgozik. A vacsora egyébként nem volt rossz. Helyi étterem volt és á la carte rendelhettünk. Végülis elmondhatjuk: szép volt, jó volt, megvolt, túl vagyunk rajta, pipa.

Most azonban visszatérnék a hosszabb hangvételű csapatépítő hétvégéinkhez. Mielőtt a céghez kerültem elég jó helyeken jártak, voltak Amszterdamban és Franciaországban is például. Amszterdamról csak egy fél évvel maradtam le. Cserébe, ahogyan tudjátok tavaly elmehettem a céggel Budapestre. A főnök azonnal meglátta a lehetőséget, hogyha van egy helyi idegenvezető, akkor ez mennyivel könnyebb. Csak azt nem tudom a mai napig sem, hogy mi lett volna az adekvát válasz arra a rengetegszer ismétlődött kérdésre, hogy ugye te/maga nagyon örülsz/örül, hogy idén Budapest az úti cél. Ez milyen kérdés már? Hiszen, persze én nagyon örülök az ingyen repjegynek és szállásnak Budapesten, ugyse jártam még ott soha vagy nem elégszer. Vagy az jutott még eszembe, hogy igen, nagyon örülök, hogy a szabadidőmben szervezhetem a többiek kikapcsolódását mindenféle érdemi segítség nélkül. Ugyanis hiába kérdeztem a főnököt, hogy hogyan képzeli el azt a három napot, milyen programokat szervezzek, mert én még nem voltam velük ilyen jellegű kiránduláson, mindenre az volt a válasza, hogy én tudom, hogy mit kell megnézni Budapesten, szervezzem, ahogy gondolom. Majd egy héttel az indulás előttre szervezett magához egy grillpartyt, ahol vázolnom kellett a programot. És akkor átszervezte az egész programot, merthogy az mégiscsak jobb lenne úgy ahogy ő gondolja... Szuper. Egyik étterem lemond, másikba asztalfoglalás, egyik beerbike lemond, keresni helyette olyan szolgáltatót, akinek van még szabad és elég hellyel rendelkező biciklije a következő péntekre. Jó buli volt.:S Főleg, hogy mellette még manuálterápiát tanultam (volna), hiszen pont a budapesti hétvége után volt a tanfolyam és a vizsga.

Összegezném, lehiggadva (volt rá egy évem, kellett is:P) a tapasztalataim:

1, Ne szervezz a német kollégáidnak hétvégi túrát. Soha. Akkor se, ha a főnököd (és számos kolléga) nagyon jó ötletnek tartja.

2, Ha mégis ilyenre adod a fejed, csak munkaidőben csináld. És akkor is nyomd a főnök orra alá időben a kész tervedet, ha hangoztatja, hogy majd azon a bizonyos napon, indulás előtt, megnézni. Sose tudhatod, hogy melyik programpontot akarja majd megvétózni. De leginkább térj vissza az 1 ponthoz.;)

3, Ne indulj ki abból, hogy az éttermek 15 főt fogadnának á la carte. És abból se, hogyha menüt kérsz, az olcsóbb lesz, mintha á la carte ennétek. Valamint ne csodálkozz, ha rád telefonálnak, hogy miért nem érkeztetek már meg az étterembe, pedig te már legalább egy hete visszamondtad a foglalást, és válaszoltál arra az e-mailjükre is, hogy miért léptél vissza a foglalástól.

4, Készülj fel, hogy a drága kollégák a Trófeában végig eszik, de inkább isszák a három órás időtartamot. Addig ugyanis nem indulnak el, amíg ihatnak. Maradnak, amíg le nem telik a három óra. Úgyis ki van már fizetve. Svábok.

5, Ne szervezz túl sok programot egy napra. Értsd maximum három dolog, például, hajózás a Dunán, budai vár megtekintése, shoppingolás a váci utcában. Ettől már úgy ki lesznek merülve, mintha legalábbis maratont futtattál volna velük. Gyakorlatilag a tervezett programok felét eleve húzd ki, a másik feléből pedig minden másodikat hagyjál ki, akkor valahogy túlélik a hétvégét.

6, Ne gondold, hogy végre megnézheted a Zsinagógát, mert a fél társaság vagy hallani sem akar kultúráról, vagy pedig nem hajlandó kifizetni a belépő jegyet (ismét: svábok). Cserébe ücsöröghetsz a Margit-szigeten a zenélő szökőkútnál és hallgathatod a gyerekblokkot, amit délelőtt adnak. Hiszen ugye vasárnap már semmi erejük sincs, annyira kifárasztottad őket az elmúlt két napon. (Szerintem egyébként parkban üldögélni Stuttgartban is lehet, ezért kár repjegyet venni és szállást fizetni, vehettünk volna abból a pénzből grillkolbászt és fagyit, és kiülhettünk volna a Schlossgartenbe.)

7, A legjobb program szerintük a beerbike (inni lehet, vagyis inkább kell, hiszen a sör benne van az árban, azt már kifizettük; svábok ugye) és az üldögélés a fűben az Erzsébet téri tó partján sörrel a kézben.

8, Ne csodálkozz, mikor a főnököd, miután lejöttetek a várból, a Lánchídon gyalogolva visszafordul Buda felé és megkérdezni, hogy az a nagy épület mi ott a hegyen és mikor megyünk fel oda. Te kedvesen, mindenféle arckifejezések és nevetés nélkül magyarázd el, hogy az még mindig a budai vár és épp onnan jövünk.

9, Azon a kérdésen se lepődj meg, ami azok után hangzik el, hogy mindenki ismeri a programot, már előre befizette a pénzt a parlamenti belépőre és sétáltatok egy negyed órát a beléptetési időpontra várva a Parlament körül. Bizony van olyan kolléga, aki ilyenkor megkérdezi, hogy akkor most mi is ez az épület és be fogunk- e menni. Ide is az előző pont érvényes. Udvariasnak maradni, válaszolni kulturáltan, és minden megjegyzést megtartani magadnak.

10, Ne gondold azt, hogy a felnőtt emberek el tudnak menni egyidőben a mosdóba. Valakinek mindig akkor kell pisilnie, mikor a másik épp visszaért és indulnátok tovább, vagy öt perccel azután, hogy elhagytátok a mosdót.

11, És attól még, hogy felnőttek, ugyanúgy nyafognak mindenért (meleg van, fáradt vagyok, fagyit akarok, üljünk le, pisilni kell, stb.) mint a gyerekek. Vagy még inkább. Ilyenkor is barátságos arc és -modor felvesz, majd mély levegő be és lassan kienged a levegő is és a gőz is, ami időközben felgyülemlett benned.

12, És azt se gondold, hogyha elmondod, hogy kettőkor ebédelünk és megkérdezed, hogy vegyünk-e a pékségben valamit, vagy kibírják addig, és azt válaszolják, hogy nincs szükségük semmire, akkor ki is fogják bírni, mert nem. Főleg a főnök nem, ő akkor akar enni, amikor megéhezik...

+1, És a legfontosabb végezetül, arra a kérdésre, hogy milyen olyan város van még, ahol ennyire jól kiismered magad, nehogy válaszolj!

Azért a kollégák nagyon jól érezték magukat a Budapesten töltött három nap alatt. Legalább ők. Én pedig nagyon örültem, mikor a reptér felé vettük az irányt. Szóval valami öröme mindenkinek volt. Persze az utána levő hetekben, sőt még hónapokkal utána is, sokat hallottam vissza betegektől, hogy milyen jó volt, hallották a főnöktől, főnöknőtől, kollégáktól. Van, aki azt is mondta, hogy olyan szépeket meséltek róla, hogy ő is kedvet kapott hozzá, hogy ellátogasson oda. Szóval végülis nekik jól sült el. Ők azért mégiscsak jól érezték magukat. Én azért örültem volna, hogyha időközben esetleg a főnök nekem is adott volna visszajelzést, hogy jó-e a tempó, amit diktálok, vagy tényleg túl sok-e a program, kellene-e több szabad idő, vagy oké minden ahogy van. De legalább másoknak szépeket mesélt fővárosunkról és idegenvezetői képességeimről. Ez is már valami.:) Azért gondolhatjátok, idén nem jelentkeztem két kézzel, mikor szóba került a Betriebsausflug megszervezése. (Nem mintha tavaly két kézzel jelentkeztem volna...)

Most gondolom mindannyian azt hiszitek, hogy a "....káció" következik. De tévedtek. Most a "....láció" van soron. Aztán "....iláció", majd "....miláció", stb. A végeredmény pedig asszimiláció. Bizony, lassan kezdem magam egészen otthonosan érezni választott hazámban. Olyannyira, hogy már az arcomat is adom az országnak:

Asszem az őszinte mosolyon még dolgozni kell.....

Van nálunk a rendelőben egy online tippelési lehetőség, akik jól tippelnek a foci EB meccseinek kimenetelére, azok értékes nyereményeket nyerhetnek. Az még ugyan nem egészen tiszta, hogy mi történik akkor, ha közülünk, kollégák közül valaki nyer. Ezt még meg kell vitatni a főnökkel.:) A tippelést hivatott reklámozni a fenti fénykép. Én mondtam, hogy szívesen fotózok inkább, de a főnök ragaszkodott hozzá, hogy rajta legyek a fotón. A kolléganőm ugyan javasolta, ha gondolom nyugodtam öltözzek magyarnak, azonban hirtelen nem igazán tudtam előhúzni a zsebemből sem egy nemzeti színű zászlót, sem egy trikót, de még egy nyakláncot sem. Érdekes módon nem hordok ilyeneket minden nap magamnál. Az egyetlen dolog, ami megmenthette volna a helyzetet, az a 2014-es budapesti vízilabda EB-ről maradt nemzeti színű arcfesték volt. Az azonban kicsit furán hatott volna, és nem lett volna elég feltűnő. Így hát beálltam "tömegnek". Majd meglátjuk mit sikerül elérniük a fiúknak a két évvel ezelőtti VB győzelem után.

Az az igazság, hogyha fociról van szó, akkor lassan tényleg a németekhez húzok. Egyrészt nekik sűrűbben lehet drukkolni kontinens illetve világ viadalokon, mint Magyarországnak; másrészt több jut el hozzám az itteni aktuális labdarúgásból, mint a magyarból. Ha bemegyek Stuttgartba, Bad Cannstatt környékén járva pontosan tudom, hogy van-e az aktuális szombaton focimeccs. Ilyenkor minden tele van piros-fehérbe öltözött szurkolókkal már órákkal a meccs előtt. Arról is sikerült nagyon hamar értesülnöm, mikor a VfB Stuttgart kiesett a Bundesliga-ból. És persze az sem maradhatott titok előttem, hogy az FC Bayern München nyerte meg a Bundesligat. Sőt a héten rá kellett jönnöm, hogy több az Európa Bajnokságon résztvevő német játékost tudnék felsorolni, mint magyart. Ezen felismerés kapcsán megnéztem a magyar csapat névsorát és rájöttem, hogy maximum 3 olyan név található rajta, ami még nekem is ismerősen cseng. És a legszebb, hogy egy német betegemtől tudtam meg, hogy Király Gábor védi majd a magyar kaput. Ő sem volt benne elsőre biztos, tőlem várta a megerősítést. Mondtam neki, hogy arra bizony várhat, mert nekem fogalmam sincs, hogy kik játszanak manapság a válogatottunkban. Erre egy vagy másfél hétre rá, úgy jött hozzám, hogy ő bizony utána nézett, és tényleg a Király áll a kapunkban. Majd arról is felvilágosított, hogy a kapusunk bizony korábban Németországban védte a hálót. Hát, ehhez sem igazán tudtam hozzászólni. Ahogy azt az információt sem tudtam neki sem megerősíteni, sem pedig cáfolni, hogy a válogatottunknak német edzője és német másodedzője van. Csak annyit tudtam mondani, hogy én bizony lemaradtam Lothar Matthäusnál... Fogalmazzunk úgy a fociban nem annyira jártas olvasók kedvéért, hogy annak bizony már egy ideje, hogy Matthäus nálunk járt.....(2004-2005.) Szerintem itt adta fel a kedves úriember, hogy velem a fociról beszélgessen.:)

Itt kint egyébként bő egy hete totális megőrülés van. Újra focis kártyákat/matricákat lehet kapni az élelmiszer vásárlásnál. De ez már amolyan megszokott a hasonló szabású (értsd: focis) sporteseményeknél ilyenkor. Azért vannak ám leleményes szülők, akik a kasszához küldik a fiaikat, hogy kérdezzék meg a többi vásárlót, hogy gyűjtik-e a kártyákat, vagy inkább nekik adják. Így legalább a fiúk is megdolgoznak kicsit a kártyákért.:D Mondjuk a kártyáknál sokkal durvább, hogy minden üzlet tele van szurkolói kellékekkel. Az autóra tehető különböző zászlóktól kezdve az arcfestéken, pólókon, dobokon át a nemzeti színű hawaii láncokig és western kalapokig minden megtalálható (lásd: fenti kép). Az én igazi kedvencem azonban az, hogy próbálnak EB logóval mindent eladni. A samponra például rányomnak egy német zászlót, rá írják, hogy a bajnokok is ezt használják és már mehet is a polcokra. Vagy az élelmiszereknél mindent nemzeti színűbe csomagolnak. Sört, chipset, üdítőt, három színű fagylaltot, focista pizzát és chicken nuggetset....

És az igazi foci fanoknak van WC papír is. Amire egy focipálya van rányomtatva....

Azt hiszem a marketingesek tényleg megdolgoznak a pénzükért, hogy mindent eladjanak a foci EB ideje alatt. Mondjuk a WC papírra az egyik betegemnek jobb ötlete volt, szerinte ugyanis az ellenfél csapatok tagjait kellett volna rányomtatni.....;) Lehet két év múlva megcsinálom a VB-re, csak el lehetne adni belőle pár darabot....

Szóval lassan nagyon kikupálódom fociban minden téren, főleg német téren. A német válogatott felének már tudom a nevét, a másik felének pedig legalább már hallottam egyszer. Azt is tudom már, hogy milyen limited edition chipsek vannak focimeccs nézéshez, valamint résztveszek a tippelésben is természetesen. Egyébként ez az egyetlen része az EB-nek, amit érdekesnek találok. Azért nem kell félni, a meccseket nem, csak a végeredményt nézem meg. Az azért érdekel, hogy kaptam-e pontot a tippemért.:D Pénteken az első meccs után a lista legelején álltam.:) Sikerült egészen pontosan megtippelnem a végeredményt.:P Mondhatni, hogy szűz kéz szerencsét hoz. Igaz két éve a VB-re is tippeltünk már. De az VB volt, és akkor csak a kollégák tippelhettek. Szóval ez most tényleg valami új. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom ma már sajnos nem én vagyok az élen. De a kollégák között még mindig a második vagyok.:) Majd meglátjuk, mit hoz még a jövő....;) Addigis igyekszem lépést tartani az itteni foci őrülettel, hamár a csapból ez folyik. De azért csak módjával veszek magamra a jövőben német nemzeti színű szurkolói kellékeket. Legalábbis addig, amíg magyar fiaink még játékban vannak.:)