Új év, új kaland, új élet

Az idei továbbképzések nagy részét sikerült múlt héten kipipálnom. Ahogy a legtöbben tudjátok már, keddtől szombatig tanfolyamon voltam. A hetet sikeres vizsgával és sok szép élménnyel zártam. Szombat délután pedig végre jól kialudtam magam, miután hulla fáradtan hazaértem a fejtágításról.

A tanfolyam, itt volt Stuttgart mellett Ostfildernben, mégis mikor a főnök rákérdezett, mondtam, hogy kérek szállást. Egyrészt, mert benne volt az árban, másrészt (és ez dominált) a reggel fél kilences, illetve kilenc órás kezdés még nem is volt annyira rémisztő, az esti 20:30, illetve 21:15-ös záróidőpontok azonban mindenképpen az ott alvás mellett szóltak. És milyen jól tettem, hogy így döntöttem. Az ugyanis már csak ott derült ki, hogy kétszer is fel kellett készülnünk másnapra egy-egy óravázlattal. Ilyenkor örültünk, ha éjfél előtt ágyba kerültünk.... Csak ismételni tudom magam: éljen a maximalizmus...

A csapat nagyon jó volt. 16-an voltunk összesen és egész jól összeszoktunk az öt nap alatt. Ebben sokat segítettek a közös étkezések is. És az első este, amit a ruiti sportiskola saját kocsmájában töltöttünk. Ahol képzeljétek nagy meglepetésemre az egyik srác a csoportból magyarul elénekelte nekem a boldog születésnapot-to.:) Majd utána elárulta, hogy magyar felesége van, ezért tud ilyen jól magyarul. A többiek pedig jobb híján németül adták elő a boldog szülinapot-ot az ott helyben  rögtönzött kórusukkal. A focimeccs szünetében. Aznap este ugyanis Németország Olaszországot verte meg (nagyon). És hát egy ilyen fontos mérkőzés közben egy kocsmában nem lehet szülinapot ünnepelni. Ki érti ezt?....:D

Szerencsére kedden csak délre kellett odaérni Ruitba, hogy át tudjuk venni a tanfolyam kezdete előtt a szobakulcsokat. Így nem kellett (annyira) hajnalban kelni a szülinapomon.;) Maradt idő az okosodás előtt Dórival egy brunchra Waiblingenben. És utána Dóri volt olyan kedves, hogy elvitt Sportschule-ba Ruitba, így a sok S- és U-Bahnozást is megúsztam.

Az ellátás egyébként szuper volt. A legújabb, március 15.-én munkába álló kolléganőmmel közös szobát kaptunk. A szoba nagy volt és modern. Az egyetlen negatív dolog az volt, hogy nem működött a minibár. Az nem zavart, hogy nincs benne semmi, az már inkább, hogy a magammal vitt jégzselét nem tudtam rendesen lehűteni. Az étkezésekről azonban csak jót tudok mondani. Egy másik kolléganőm volt már Ruitban előtte, és ő már előre áradozott, hogy mekkora nagy svédasztalos választék van minden étkezésnél. És így is volt. Valamint az is nagyon felüdítő volt, hogy nem kellett bevásárolni, főzni és mosogatni, elpakolni. Most már ezt a részét is tudom élvezni annak, ha nyaralni vagy esetleg ottalvós tanfolyamra megyek. Azt hiszem öregszem.;)

Szombat óta Übungsleiterin vagyok. Ez azt jelenti, hogy most már hivatalosan is tarthatok Rehasport (Rehabilitationssport) csoportokat. Ez a nagyon bonyolult német egészségügy és sportélet rendszerében azt jelenti, hogy a rendelőnkhöz tartozó és a kínálatában Rehasportot magában foglaló sportegyesületünknek is dolgozhatok. Itt ugyanis az orvos receptre is felírhatja a sportot. Ilyenkor a recept másfél évig érvényes és összesen 50 Rehasport órán lehet vele részt venni. Ez mindig csoportos órát jelent és a szabályozás szerint nem szabad a csoporttal a gépekre menni. (Arra külön recept van.) A dokik szívesen állítanak ki ilyen receptet a különböző krónikus megbetegedésekkel küzdőknek, mivel ezek a receptek nem terhelik meg az orvosok büdzséjét a manuálterápiás vagy gyógytornás receptekkel ellentétben. Nagyon komolyan van szabályozva, hogy ki tarthat ilyen órát és a finanszírozása is igen bonyolult. Jó pár órán át hallgattunk egy előadást a német sport szervezettségéről, hogy hova és hogyan is tagozódnak be a rehabilitációval foglalkozó sportegyesületek. Ebbe most azonban nem megyek bele, mert pár órán keresztül pötyögnék még és akkor sem biztos, hogy mindent egészen precízen vissza tudnék adni.

A tanfolyamon az előadók folyamatosan váltották egymást és nem mindegyikük találkozott az előtte levővel, így jó párszor kellett jeleznem, hogy bokaszalag szakadásom miatt nem biztos, hogy minden gyakorlatot az előírtak szerint tudok majd kivitelezni. Erre a legtöbbször a "nem gond, úgyis Rehasport kurzuson vagyunk" választ kaptam. Ami igazán frappáns válasz, én azonban nem igazán szeretnék ebbe a kategóriába tartozni. Két hetet azonban még le kell húzzak az aircastban.....:S

Köszönöm innen is még egyszer mindenkinek, aki gondolt rám múlt kedden! Köszönöm a telefonhívásokat, sms-eket, emaileket, facebook üzeneteket, képeslapokat, Dórinak a finom reggelit, Lőrincnek a munkahelyemre küldött virágcsokrot (a kollégáknak nagyon tetszett :P), Enikőnek a naplóbejegyzést! És vigyázzatok, akik azt ígértétek, hogy koccintunk, mikor otthon leszek, lassan készülhettek, májusban jövök és behajtom rajtatok.;)

Kicsit több mint két év, 51 blogbejegyzés, sok élmény, rengeteg tapasztalat, számos boldog és szomorú pillanat után itt az idő, hogy újra összegezzek.

Így visszanézve sokkal rövidebbnek tűnik az itt töltött időm, mint két év. Gyorsan múlnak a napok, ha az ember már belakta magát az új helyen, ha megvan már a napi rutin, ha belejöttünk az új munkába, megszoktuk az új környezetet, kiismerjük magunkat a helyi szokások között. Igen, csak úgy szalad az idő. És ez jó. Ez azt jelenti, hogy "otthon" érzem magam. Azért csak idézőjelben, mert így két év után ki merem jelenteni, hogy szerintem sose tudnám igazán otthon érezni magam itt. De nem csak Németországban, hanem bárhol máshol külföldön. Az ember megszokja, hogy például nem október 23.-a az ünnepnap, hanem október 3.-a, és nem 1956-ot, hanem a német egység napját ünnepeljük. De ettől még nem érzem magaménak az október 3.-át, és elmerengek a történelmen október 23.-án, augusztus 20.-án vagy március 15.-én. Azért, mert ezek a napok, ezek az ünnepek vannak belém kódolva, úgy nőttem fel, hogy ezekről a napokról emlékeztünk meg.

Az elmúlt két évben rájöttem, hogy sok mindenhez tudok alkalmazkodni és arra is, hogy attól még, hogy alkalmazkodni tudok valamihez, nem jelenti azt, hogy azonosulni is tudok vele. És amíg nem tudok azonosulni, addig nem tudom magam igazán otthon érezni. És amíg ez hiányzik, addig a hétköznapok nehézségeinek ellenére is inkább egy kicsit még mindig egy nagyon hosszú utazásra emlékeztet az ittlét. Jó párszor voltam otthon az elmúlt 26 hónapban, és az igazi megérkezés, otthonvagyok érzés, mindig akkor fogott el, mikor Budapestre megérkeztem. Ezt nem lehet kitörölni belőlem. Azokban a napokban éreztem igazán otthon magam.

A céges budapesti kirándulásunk után volt egy megbeszélésem a főnökkel (nem a kirándulásról). És ő ott azt mondta nekem, hogy egy egészen új arcomat ismerte meg Budapesten, hogy látszott rajtam, hogy ott tényleg a saját közegemben vagyok és magabiztosan, otthonosan mozgok. Én nem éreztem ekkora különbséget, de érdekes volt ezt hallani. Elgondolkodtatott, hogy másfél év után is még ennyire érződik egy mondhatni idegen embernek, hogy a szülővárosomban otthon vagyok, vagy pedig valahol máshol. Azt hiszem ez is ahhoz köthető, amit már az előző bekezdésben boncolgattam, az otthon fogalmához, ami egyszerűen a zsigereinkben van.

Érdekes az évek során megtapasztalni itt, hogy ki miért is választotta Baden-Württemberget ideiglenesen vagy véglegesen új hazájának. Sokan úgy mennek el Magyarországról, hogy azt mondják, sose térnének oda vissza, és csak szidják az országot. Persze, lehet kritikát mondani, de szerintem nincs értelme állandóan csak rosszat mondani az országról, kéne látni a szép oldalát is. Pont a héten mesélte az egyik betegem, hogy a kolléganője (pedagógus) politikai(!) és gazdasági okokból jött el Magyarországról. Az utóbbit megértem, az előbbivel azonban nem igazán tudtam mit kezdeni. Lehet egyetérteni és kritizálni a kormányt otthon, de szerintem 2015-ben elég furcsa képet fest le valaki Magyarországról, aki hangoztatja, hogy ő bizony politikai okok miatt költözött el. Persze rengeteg oka lehet annak, hogy valaki ideiglenesen vagy örökre külföldre költözik. De ettől még nem gondolom, hogy csak rosszat kellene terjeszteni az országról. A médiának köszönhetően tapasztalatom szerint így is néha nagyon torz kép él a németek fejében Magyarországról. Legalábbis azokéban, akik még soha nem jártak ott, vagy már több mint 20 éve voltak nálunk. Nem gondolom, hogy erre még azzal is rá kéne játszani, hogy csak negatív dolgokat terjesztünk Magyarországról, és azokat is lehetőleg felnagyítjuk. Lehetnénk kicsit összetartóbbak. Kicsit hazafiasabbak.

Egy másik érdekesség számomra az itteni márciusi választások kapcsán merült fel. Én ugye nem vagyok német állampolgár, így nem választhattam. (Nem mintha igazán kiismerném magam az itteni pártok között.)Többen érdeklődtek egyrészt afelől, hogy elmentem-e választani, másrészt pedig afelől, hogy nem akarok-e német állampolgárságot. Köszönöm szépen, nem akarok. Nekem jó a magyar is. A kérdés rádöbbentett, hogy nem vágyom rá, hogy német személyim legyen. El se tudom képzelni, hogy a hivatalos papírokra magyar helyett, azt írjam, hogy német állampolgár.

Egyelőre mindent összevetve jól érzem itt magam. Kaptam/kapok egy csomó olyan lehetőséget, amit otthon nem kapnék meg. Ezeket igyekszem kihasználni. Még mindig küzdök a német nyelvvel és a sváb dialektussal. Persze mindig jól esik, amikor a betegek hitetlenkedve kérdeznek vissza, hogy tényleg csak két éve vagyok-e itt és dicsérik a nyelvtudásom. Ettől még én még mindig azt gondolom, hogy mehetne ez még jobban, és hogy mennyivel szebben ki tudnám fejezni magam az anyanyelvemen. Azt hiszem ez nem is fog változni már nálam. Éljen a maximalizmus.;) És még mindig érdekes egy másik kultúrába beilleszkedni, megtapasztalni egy másik nemzet reakcióját bizonyos szituációkban. Látni például, hogy hogyan kezelik a németek a menekült kérdést. Ott van az egyik oldalon a kormány intézkedése, a másikon pedig az egyes emberek véleménye, reakciója, elfogadása, elutasítása. Bizony, ebben a szakmában az utóbbiból sok eljut hozzám.

Összegezve az eddigi tapasztalatokat elmondhatom, hogy nagy kihívás, kaland a külföldi élet, ami megköveteli, hogy az ember valóban felnőtté váljon, ami átrendezi a fontossági sorrendet, ami megmutatja, hogy kik az igazi barátok, ami kinyit egy ajtót egy új világra és rádöbbent arra, hogy mit is jelent számomra a haza és az otthon fogalma. Egy kicsit még maradok, tapasztalok, megélek, átélek, fejlődök, tanulok itt. Aztán majd meglátjuk. Remélem kinyílik majd egy újabb ajtó.:)

A múltkor azt írtam, hogy akasztják a hóhért, ami akkor nem volt száz százalékosan igaz, most azonban valóban találó lenne... Úgy látszik, ami késik, nem múlik...

Történt ugyanis, hogy a vasárnapi futásom utolsó 300 méterén, sikerült magam alá gyűrni a jobb bokámat. Vissza akartam lépni a az úttestről a járdára, de lefordult a patkáról a lábam. Kész is volt a szupinációs trauma. Először kicsit megijedtem, hogy vajon rá tudok-e állni. Aztán megnyugodva tapasztaltam, hogy igen, tudok még járni. De ahogy említettem, ami késik nem múlik. Dóriéknál, mire megmostam a kezeim a horzsolások miatt, addigra már szemmel látható volt, hogy dagad a bokám... Gyorsan lejegeltük, felpolcoltuk a lábamat, kaptam fájdalomcsillapítót, és Gergő meg is nézte, hogy mennyire lehet komoly a baj. Aztán előkerült egy pár mankó is. Legalább hasznát vehettem a szakmámból eredő mankózási ismereteimnek. Nem mintha nagyon hiányzott volna ez a fajta tapasztalatszerzés.... És persze a sürgősségi sem maradhatott ki a napi programból.:( Kaptam a bokámra egy aircastot, rögzítés céljából. Szegény Dóriéknak így elmaradt a vasárnapi séta, a terv ugyanis az volt, hogy elfutok hozzájuk és együtt megyünk sétálni onnan. De hát én is tudom, mikor kell kificamítani a bokám, mikor három orvos lát el egyszerre, ráadásul ebből az egyik traumatológus. Innen is köszönöm még egyszer a szakszerű ellátást az egész teamnek!;)

Este otthon lejegeltem, felpolcoltam a lábam, sőt megpróbálkoztam egy tape felrakásával is. A nyiroktape még ment is, de a rögzítőtape nem sikerült jól, mert a fájdalomtól, alig bírtam pozicionálni/tartani a lábam. Jó dolog ez a tape, de csak kevés helyen lehet vele saját testen jól dolgozni. Az akut boka nem tartozik közéjük. És persze a sérülés helyét tekintve rendes nyirokdrenázst sem tudtam magamnak csinálni, mert nem tudtam úgy pozicionálni a bokám, hogy el is érjem, ne gátoljam a vénás-, nyirokkeringést és a fájdalom is elfogadható legyen. Szóval hiába tudom fizioterapeutaként, hogy mit is kéne ilyen esetben csinálni, rá kellett jönnöm, hogy sajnos korlátozottak a lehetőségeim a saját magamon is kivitelezhető technikákat illetően. Így maradt a már fent említett megoldásokon kívül a gyulladáscsökkentő szedése és a fokozatos mobilizáció, hogy hamarabb rendbe jöjjek.

Hétfőn a háziorvos kiírt egész hétre betegnek. Nem is tudnék nyolc órát álldogálni ezzel a lábbal. Az első éjszaka és délelőtt szörnyű volt, azóta azonban sokat javult a helyzet. Az aircasttal remekül tudok itthon járni. Persze azért nem terhelem túl a lábam. Élvezem az "ajándék" egy hetet. Már rendet raktam pár fiókban, tegnap bonbonokat csináltam, fotókönyvet szerkesztek a laptopon és sokat skype-olok. Egyszóval feltalálom magam, nem unatkozom. Rengeteg dolog megoldható ülve, felpolcolt lábbal. És különben is, ha néha kicsit mozgok, az sem árt; még a háziorvos is felhívta a figyelmem a trombózisveszélyre. Persze azért hozzátette, hogy ezzel gyógytornászként nyilván tisztában vagyok. És milyen igaza volt.:)

Majd meglátjuk a jövő héten, mennyire lesz terhelhető a bokám. Addig is élvezem a szabadságot. Csak az zavar egy kicsit, hogy süt végre a nap és nem tudok kimozdulni. Mondjuk futni egy jót....

Vasárnap este, sürgősségi után

Tegnapi bonbonok

Az elmúlt hétvége kicsit dolgosan indult. De aztán annak megfelelően laza vége lett. Így volt idő pihenésre is, végre.

Pénteken este hétig dolgoztam, utána pedig siettem haza a hétfő óta a hűtőben árválkodó tojásfehérjékhez. (Gondolom, ti is gyakran tesztek ilyet.:P) A nagy terv ugyanis az volt, hogy ismét macaront sütök. Jó ideje nem álltam már neki ennek a kicsit macerás, de annál finomabb sütinek. És bizony a profik szerint a jó macaron első feltétele, hogy hagyjuk 3-4 napig "öregedni" a tojásfehérjéket a hűtőben. Gondoltam, ezen ne múljon a dolog, ez még relatíve könnyen megoldható. A többi feltétel sajnos kicsit macerásabb. Ugyanis a macaron tényleg nem a legegyszerűbb sütemény. És most finoman fogalmaztam. Az igazi macaronhoz tudniillik az elején szükséges átszitálni a porcukrot és a mandulalisztet. Ez egy kb. 200gr-os keveréknél nálam egy jó 45 percet vett igénybe. Egyrészt csomós volt a porcukor. Másrészt lehet, hogy van erre egy általam nem ismert extra technika, hogy gyorsabban menjen a dolog. Ha valakinek van bármilyen ötlete, ne tartsa magában, ossza meg velem. Na de még ez sem egy olyan nagy ördöngősség, csak időigényes. A szitálás végeztével jön azonban a nagyobb figyelmet igénylő művelet. A tojásfehérje felverése. Bizony egy sem olyan egyszerű, mintahogy elsőre hangzik. Az se jó, ha túl puha a hab, de az se jó, ha túl van verve. Meg kell találni az aranyközéputat. Aztán, ha már végre a kinyomózsákban van a massza és rákerül a tepsire, akkor jön a következő nem elfelejtendő pont. A tepsi földhöz veregetése. (Mivel, elég késő volt már, mire ehhez a fázishoz értem, tettem a tepsi alá azért egy párnát a szomszédok éjszakai nyugalma kedvéért.) Majd ezt követően neki lehet állni a földet érés során keletkezett levegőbuborékok kiszurkálásának fogpiszkálóval. Mindent a jó tészta kedvéért gondoltam magamban, miközben pattantak ki a légbuborékok a szorogoskodó kezem nyomán. Ahogy a nagykönyveben meg van írva, igyekeztem mindent úgy csinálni, hogy a végén megfelelő állagú macaront kapjak. Nem is volt rá panasz később.:)

Az éjszaka közepén aztán kihasználtam a sütés előtti 45-60 perces szárítási időt, és elkezdtem megteríteni, meghajtogatni a szalvétákat másnapra, illetve el is mosogattam. Majd sütés közben a sütő előtt drukkoltam, hogy legyenek szép "talpacskái" a macaronkáknak. Némelyiknek lett, némelyiknek nem... Némelyiknek megrepedt a teteje, némelyiknek nem... Azt hiszem tovább folytatom még a tökéletes recept keresését. Az összetevők aránya kicsit furcsa volt nekem már első olvasatra is. Még mindig ez volt azonban a legszimpatikusabb az összes közül. Szerintem kicsivel több tojásfehérje kéne bele. Majd kikísérletezem. Legközelebb. Egyszer. Valamikor. Azért a töltelék elkészítése és betöltése lényegesen egyszerűbbnek bizonyult a tészta elkészítésénél. Mondhatnám úgyis, hogy gyerekjáték volt.

A végeredmény azért nem lett rossz. Sőt. Erre több tanúm is van. Dóri és Gergő kóstolhatták meg a macaronokat először a másnapi brunchon. Ez még a nászajándékuk részét képezte. Egy brunch februárban nálam. És hamár macaron volt, csináltam "főételnek" croque madame-ot. Valamint volt utána croissant is. Az egész előtt pedig welcome drinkként pezsgő. És mindehhez Zaz szólt a háttérből. Szerintem hangulatosra sikerült a közös reggelink.;)

Az asztal kész, jöhetnek a vendégek :)

Croque madame

És végül, az a bizonyos macaron (Helyben fogyasztásra és elvitelre is:))

Az előkészületek és az elpakolás után igazából nem sok kedvem, erőm maradt valamilyen nagyon aktív tevékenységhez. És az eső is esett.... (Persze, mindig a hétvégén.) Tehát maradtam itthon. Végre kiszortíroztam egy csomó dolgot, rendet raktam régebbi papírok között, és pihentem egyet. Néha azt is kell.;)

Múlt hétvégén ismét Svájcban jártam. Most azonban nem "a svájciakat" (értsd: család, akiknél au-pair voltam) látogattam meg, hanem Szandi és Márk vendégszeretetét élvezhettem többedmagammal. Szandi és Márk nemrég bútoroztak be csodaszép, új lakásukba és meginvitáltak minket egy közös hétvégére az új hajlékban.

A csapat egyik fele már pénteken este megérkezett a Killwangenbe. Szerencsére én aznap épp délelőtt dolgoztam, így nem kellet munkaidőt cserélnem a kolléganőmmel vagy elkérnem magam korábban a főnktől. Munka után lehetett is indulni.

Sajnos az időjárás nem volt valami kegyes hozzánk. Úgyis mondhatnám, hogy valami nagyon rosszat tehettünk ellene, mert egész hétvégén, mikor el akartunk indulni valahová elkezdett esni az eső. Jobban mondva szakadni. Vagyis igazából olyan volt, mintha dézsából öntenék.... Mi azért eső ide vagy oda, bemerészkedtünk Zürichbe szombaton pár órára, hogy azért lássunk is valamit Svájcból. Jó régen nem voltam ebben a csodás városban, de még mindig nagyon tetszik a belvárosa és a Limmat folyó partja. Nagyon hangulatos arrafelé sétálgatni. Főleg, ha nem esik az eső. És nem fagy meg az ember. De azért így is jó volt. A remek társaság sokat dobott a helyzeten.:D És Zürich továbbra is a kedvenc városaim között marad. Akinek van rá lehetősége egyszer mindenképpen látogasson el ide.;)

Vasárnap sajnos az időjárás nem igazán engedte, hogy a szabadban legyünk. Beltéri programot pedig nem nagyon találtunk, így kora délután visszaindultunk Németországba. Nagyon jó volt azonban találkozni rég nem látott barátokkal, kicsit kiszakadni a hétköznapokból. Mindig jó, mikor új impulzusok, új élmények érik az embert. Jó elbeszélgetni másokkal, mert elindítanak bennem gondolatokat, ötleteket adnak, segítenek új szemszögből látni dolgokat. És erre is volt bőven példa ezen a nagyon jó kis hétvégén. Köszönöm ezt Nektek!;)

Csipet-csapat

Zürich nappal

Zürich éjjel (na jó, sötétben; itt még csak fél hét felé lehetett....)

Svájci nyelvlecke

A képekért külön köszönet Jucinak, aki rendíthetetlenül fotózott, hogy legyen mit feltennem a blogra. (Az eső miatt ugyanis otthon hagytam a fényképezőgépem, a mobilom pedig otthon felejtettem...)

Szögezzük le, hogy januárt írunk. Éppen, hogy elpakoltuk a karácsonyi díszeket, lassan eltűnnek a jobb sorsot is megélt, utcára kidobott fenyőfák, de azért a környéken a szomszédoknál még minden este ünnepi díszbe öltözik a kert, mikor kigyulladnak a fényfüzérek. Lassan elmúlik a karácsony, elbúcsúzunk az ünnepektől. Az időjárás azonban még fagyos, néha havas, ködös. Valódi tél volt itt az elmúlt héten. Mínusz fokok, autó kapargatás reggelente, csúszkálás a jégen; minden, ami ezzel együtt jár.

Szóval épp próbáljuk túlélni a telet. Megbirkózni a szürke napokkal, a korai sötétedéssel, a hideggel, az év leghosszabbnak tűnő hónapjával és azzal a tudattal, hogy legszívesebben ki sem mozdulnánk otthonról. Na, ekkor egy ártatlan bevásárlás közben egyszer csak ránk mosolyog a polcról a csoki nyuszi&társai hihetetlen választéka. Van ott minden, a legkülönbözőbb féle tojásoktól, a fondantból készült nyuszi fejen át az egyéb húsvéti édességekig. Te meg csak állsz ott nagykabátban és csizmában, farkasszemet nézve a polccal és próbálod feldolgozni, hogy igen, amit látsz az tényleg az, mint aminek kinéz. És hiába van a polc másik oldalán még ott a karácsonyra készített csokifondü pálcika az akciós termékek között, a kereskedelemben farkastörvények uralkodnak és jelen pillanatban már a húsvéti dolgoké a főszerep. Ha nem teszik ki elég időben őket, akkor nem fogynak eléggé nagy mennyiségben. Gondolom, ez lehet a háttérben. Habár őszintén szólva, nálam ezzel csak annyit érnek el, hogy most nem veszek belőlük, mert nekem még túl korán van hozzá, húsvétkor meg nem veszek belőlük, mert már elfogytak. Vagy azért, mert már nem bírok rájuk nézni. Már nem lesz újdonság. Ugyanolyan szokványos dolog lesz, mint mondjuk a tej, vagy a tészta.

A kedvenc történetem egyébként ebben a témakörben, hogy a karácsonyi dolgokat itt nálunk már augusztus végén, szeptember elején kipakolják a boltokban. Még nem mindent, de a tipikus mézeskalácsok már ott díszelegnek a polcokon. Negyven fokban nem igazán esik jól a mézeskalács. Nálam egyébként is több dolognak is teljesülnie kell a mézeskalácsevéshez: legyen hideg, sötétedjen korán, írjunk minimum novembert és lehetőleg meleg teával vagy kávéval fogyasszuk karácsonyi zene kíséretében. Az utolsó ponttól hajlandó vagyok eltekinteni. Az első három nélkül azonban nem is kívánom, nem is ízlik nekem még a kedvenc mézeskalácsom sem. És bizony ebből adódott tavaly a problémám. Én megálltam szeptemberben, nem vettem egy gramm mézeskalácsot sem. Nem is értettem, hogy kinek lett kirakva, ki veszi meg. Aztán, mikor az első három pontomat már kipipáltam, csak egyetlen dolog hiányzott decemberben a mézeskalácsevéshez, maga a mézeskalács. Addigra ugyanis elfogyott az általam úgy szeretett, lekvárral töltött, tejcsokival bevont szívecske alakú mézeskalács. És akkor rájöttem, kik veszik meg a mézeskalácsot szeptemberben. Nem azok, akik meg is eszik, hanem azok, akik karácsonykor szeretnének enni, de már van annyi tapasztalatuk, hogy tudják, időben be kell szerezni a vágyott édességet.

Lehet, hogy lassan el kell döntsem, hogy mit szeretnék húsvétkor enni, ajándékozni, hogy időben be tudjam szerezni majd a dolgokat és ne csak az üres polcokat nézegessem márciusban? Mindig panaszkodunk, hogy rohan a világ, rohanunk mi is, nincs megállás. Úgy néz ki, hogy a kereskedelemnek nem érdeke, hogy nekünk legyen időnk kicsit lassítani, kifújni magunkat a karácsony és szilveszter után, örülni, hogy éppen nincsen semmilyen nagyobb esemény, visszaszokni a hétköznapokba, és kicsit csak úgy létezni mindenféle nyomás nélkül, hogy megint vásárolni és készülődni kell a következő ünnepre. És mindezt a készülődést természetes jó időben el kell kezdjük a kereskedelmet mozgató erők szerint, különben lemaradunk. Lemaradunk, de miről is? Arról, hogy magunknak csinálunk plusz stresszt, feladatot és lelkiismeretfurdalást, ha a polcok kínálatát elnézve azt hisszük, hogy mi még nem tartunk ott, ahol a világ, és megint késésben vagyunk. Ilyenkor gondoljunk Pató Pál úr igen bölcs szavaira: "Ej, ráérünk arra még". Adjunk időt magunknak. Hiszen, még csak január van. Még akkor is, ha a boltok áruválasztékát elnézve egy pillanatra azt hisszük, hogy már márciust mutat a naptár. Most inkább élvezzük a tél szép oldalát, a havas tájat, a csípős, de tiszta hideget, és örüljünk minden egyes percnek, amivel hosszabbodnak azok a fránya korán sötétedős nappalok. Hiszen január van, ezen utóbbi dolgok ideje, és nem a csoki nyuszié.

....avagy, amikor az ember maga lesz beteg. Mondjuk nem igazán olyan tüneteket produkáltam, amelyek gyógyítása feltétlenül gyógytornász feladat lenne. Azért igazán rendes munkavállalóként sikerült jan. 6.-ra lebetegednem. A vízkereszt itt nálunk, Baden-Württembergben, ünnepnap. Gondoltam jól kialszom majd magam a munkaszüneti napon, aztán csütörtökön megint dolgozom. Hát, nem így lett. Mikor a szerdáról csütörtökre virradó egész éjszakát azzal töltöttem, hogy levigyem a lázam, ami a gyógyszerek ellenére szinte megingathatatlanul 39 fok magasságában mozgott, érzetem, hogy talán inkább orvoshoz kéne fordulnom, mint dolgozni menni. Pedig kínomban már a fagyasztóból is kivettem a jégzselét és azzal próbáltam elérni legalább pár tized fok csökkenést a hőmérsékletemben. De ahogy említettem nem jártam túl sok sikerrel.

Szóval két lázas éjszaka után gondoltam nem árthat, ha hagyom magam megvizsgálni. Főleg, hogy egy kezem meg tudom számolni hányszor voltam lázas életemben. Ez volt a harmadik. Remélem azért a következő ilyen több napig tartó lázas állapot várat magára majd újabb 28 évet. Egész jól megvoltam eddig nélküle, és ezután sem tartok rá igényt.

Kerestem tehát az interneten egy közelben lévő háziorvost, aki éppen dolgozik is délelőtt. Mivel az elmúlt két évben nem volt semmi bajom, így nem volt még háziorvosom itt kint. Pár hónapja gondoltam már rá, hogy kéne egyet keresni, akkor azonban a kolléganőim megnyugtattak, hogyha komoly bajom van, nem küldhet el egy orvos sem. Egész jól hangzik, nem? (Kis háttér infó az aggodalmamhoz: mikor a diplomahonosításhoz kellett szereznem egy igazolást, hogy egészséges vagyok és el tudom látni a munkakörömbe tartozó feladatokat, közölték velem az általam felkeresett háziorvosi rendelőkben, hogy új beteget csak kb. két és fél hónap múlva tudnak fogadni, addig minden időpontjuk be van telve....) Szerencsére azonban igazuk lett a kollegináknak, és egyből az első helyen, akiket felhívtam, kaptam időpontot. Azért a "varázsszót", vagyis, hogy akut a bajom, kétszer is elmondtam. Ez volt a kollégám tippje arra, hogy tutira gyorsan kapjak időpontot. Bejött.

Ennek az időpontos rendszernek a nagy előnye, hogy egyrészt lázasan nem kell órákig szenvedned egy váró kényelmetlen székén, másrészt nem vagy hosszú időre összezárva egy csomó másik tüsszögő, köhögő, fertőző emberrel. Pár perc várakozás után már be is hívtak. Az orvos gyors volt, de alapos. Meghallgatta a tüdőm és megállapította, hogy a jobb oldali az még hagyján, de a bal oldali teljesen tele van váladékkal. Mondjuk ezt én is éreztem. Szabályosan fájt a tüdőm, már kedd este óta. Különben minden rendben volt a dokival, csak olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. Végig azon gondolkoztam, hogy a 80 éves, halláskárosult betegek, hogyan értik meg, amit mond. Egy ismerősöm szerint ők jobban tudnak szájról olvasni. Én azért nem vagyok benne egészen biztos, hogy mind ellátnak odáig, vagy hogy le tudják követni a gyors szájmozgást. Főleg a külföldiek.

Az orvosi vizsgálat eredménye egy hét betegszabi, egy adag antibiotikum, lázcsillapító, váladékoldó, orrcsepp, valamint előírt ágynyugalom lett. Megnyugtattam a dokit azért, hogyha nem is mondta volna, hogy maradjak vízszintesen, akkor sem jutott volna eszembe semmilyen egyéb testhelyzetet felvenni. Annyira fáradt és kimerült voltam ugyanis, hogy csak aludni szerettem volna.

A patika elintézése után, még várt rám egy nemes feladat ebben a csodás országban. Az orvostól ugyanis megkaptam az igazolást, hogy beteg vagyok, melyen szerepelt a kiállítás dátuma, és hogy várhatóan meddig leszek beteg. Ezt az igazolást pedig az ember lánya a munkaszerződése szerint köteles betegsége első napján eljuttatni a munkáltatójához. Ez még úgy pont hiányzik, mikor egyébként is tök sz*rul vagy... De hát, a szabály az szabály. Szerencsére mint kiderült elég postára adni. Igaz akkor csak másnapra ér oda, viszont az is elég még. Senki sem marad le semmiről. Az igazolás megérkezik, én pedig telefonon már amúgy is közöltem a postára adás előtt, hogy meddig lettem kiírva, szóval már ez sem lesz meglepetés az igazolás megérkezésekor. Ezzel egy papír el is volt intézve. Igen, egy papír. Mert volt még bizony másik itt. A posta után jött a következő, amit a betegbiztosítóhoz kellett eljuttatni. Ennyi papírt és szervezést én még nem láttam. A munkáltatónak utána úgyis jelenteni kell, hogy beteg vagyok, nem igazán értem, hogy akkor miért kell külön igazolás leadni a betegbiztosítónál. De hazafelé azt is beadtam. Az is elintéződött. Éljen. A harmadik igazolás szerencsére már az én példányom volt. Lehet, azt is feladhattam volna a postán, hogy mikor megérkezik tudomást szerezzek róla én is, hogy beteg vagyok.....

Az orvos egyébként jól tippelte meg, hogy legalább egy hétre lesz szükségem, mire összeszedem magam. Keddig se erőm, se kedvem nem volt kikelni az ágyból. Szerdára összekaptam magam. Csütörtökön pedig már dolgoztam. És pénteken is. Pont jó, hogy utána hétvége jött, mert kellett két nap, hogy kipihenjem a két nap melót. ;) A múlt héten már végig dolgoztam. Újra magamhoz tértem és jól vagyok. Ezt is "kipróbáltam" és köszönöm most egy időre elég volt. Én inkább maradok a másik oldalon az egészségügyben.

1. A stuttgarti karácsonyi vásár hatalmas. A Schlossplatznál kezdődik, ahol a korcsolyapálya és rengeteg Glühwein-nal (forralt bor) csalogató stand mellett sok az édesség árus is. Itt található egy hatalmas karácsonyfa is, valamint egy kis gőzmozdonyos vonat a gyerekeknek. Innen az Altes Schloss előtt folytatódik a vásár, majd a belváros utcácskáin kanyarog egészen a Rathaus (városháza) előtti térig. A városháza ablakaiban adventi naptár található. Olyan, mint ami nálunk a Gerbeaudnál volt régen a Vörösmarty téren.
2. Étel- és italstand (kolbászok, savanyú káposztás ételek, cukrozott magok, különböző édességek, palacsinta, forralt bor és puncs), betlehemi figurákat árusító stand, gyertyákat és mécsestartókat kínáló stand, konyhai eszközök egész arzenálját felvonultató stand, kesztyűt és sapkát áruló stand és karácsonyfadíszek árusító stand. Ezek váltogatják egymást különböző sorrendben. Újra és újra. Ha ezekből egyet-egyet láttál, akkor nagyjából mindent láttál. Elvétve található még fa gyerekjátékokat kínáló, ékszerekkel csalogató és hatalmas beltéri csillagokat árusító stand is. Elvétve. Ha jó a szemed, akkor ki tudod szúrni őket.
3. Az étel- és italstandok, valamint az "egyéb" standok aránya nagyon fontos. Szerintem majdnem fele-fele arányban vannak. Gondolom ez azért van, mert az emberek nagy része csak nézelődni jön. A nagy hidegben pedig mindig jól esik egy meleg forralt bor. A sok étel látványától és illatától (néha szagától) pedig természetesen előbb-utóbb mindenki megéhezik.
4. Idén felfedeztem valami olyat is, ami kimaradt a kettes pont felsorolásából. Egy karácsonyfadíszeket és egy egy édességet áruló stand között egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szemmagasságomban tangák és egyéb nő alsóneműk lógnak. Pár lépéssel később követték őket a férfiak is. Elég abszurd élmény volt a karácsonyi vásár kellős közepén. És még mielőtt azt gondolnátok, hogy esetleg volt rajtuk valami karácsonyi minta, ami a vásárhoz kapcsolná őket, tájékoztatlak titeket, hogy nem, nem volt semmi ilyesmi. Teljesen egyszerű, hétköznapi darabok voltak. Olyanok, amiket otthon szombaton a veresegyházi piacon is meg lehet kapni egy autó elé tákolt asztalról.
5. A fentebb "egyébnek" titulált standokon feltűnik a tavaly (vagy tavalyelőtt, vagy azelőtt, esetleg még régebben) el nem adott portéka. Legalábbis úgy néz ki a dolog. Először kb. 11 éve voltam a stuttgarti karácsonyi vásáron és emlékeim szerint már akkor is nagyon hasonló dolgokat lehetett kapni. A tavalyihoz képest pedig tényleg nem sok változást vettem észre. Talán pár stand új helyre került. Talán. De ebben sem vagyok egészen biztos. Valószínűsítem, hogy jövőre sem lesz sok újdonság. Nem is amiatt megyünk majd.:)
6. Persze a másik elmélet szerint annyira kelendőek az igen borsos árú betlehemek, Szent Család figurák,valamint a különböző anyagokból készült karácsonyfadíszek, a minden árnyalatban, több tucat mintával ellátott és számtalan méretben kapható mécsestartók és gyertyák, valamint a konyhai eszközök széles választéka, hogy mindig ugyanazzal a kínálattal jelennek meg a lelkes árusok.
7. A környéken (Stuttgart, Waiblingen, Esslingen) minden karácsonyi vásáron lehet kapni vagy lángost vagy kürtőskalácsot vagy mindkettőt. Ezeket magyarok készítik. Visszahozzák az otthon ízeit a külföldre szakadt hazánk fiának. Persze azért az árusok alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz. Ez azt jelenti, hogy lángost édes változatban is lehet kapni. Választható a porcukros, a nutellás és az Apfelmus-os (almalekváros) verzió. Én csak jó étvágyat tudok kívánni hozzá a németeknek.
8. Van abban valami szép, ha az ember négy óra felé indul el a karácsonyi vásárra. Sötétedéskor és utána talán még hangulatosabb a vásár mint előtte. Ezt a hangulatot azonban hamar elronthatja a vásárban ilyenkor található embertömeg. Ugyanis az már nem hangulatos, ha az ember nem tud nézelődni, mert a szűk sorokon csak úgy lökdösi tovább a tömeg. Mondjuk az biztos, hogy ez egy pénztárcakímélő megoldása a karácsonyi vásározásnak. Ha azonban mégis látni szeretnénk valamit, akkor érdemesebb előbb érkezni. Mi idén Annával fél kettő felé kezdtük a túrát. Fél ötig sikerült mindent megnéznünk, enni valamit és elkerülni a nagy lökdösődést, a tömeget. Mégis láttuk a szürkületben, hogy milyen szépek a kivilágított standok.
9. Talán a fentiek fényében többen megkérdezitek magatoktól, hogy akkor mégis miért kell karácsonyi vásárra menni. A válasz egyszerű: csak. Mert a karácsonyi vásár kötelező program az adventben. Hozzátartozik a karácsonyi időhöz. Segíti a karácsonyra való hangolódást, a lelassulást, szemlélődést. A standok nézegetése közben vagy egy forralt bor társaságában jókat lehet beszélgetni. És persze azért van sok szép dolog is, amit érdemes megnézni. Még akkor is, ha sosem vennénk meg, mert egyáltalán nem tudnánk otthon elképzelni vagy már van belőle több tucat a lakásban, mégis jól esik kicsit legeltetni rajta a szemünk. Szóval menni kell jövőre is.:)

Mondhatni, hogy ez volt az idei szabim. Végre eljutottam ismét egy olyan helyre, ahol még sose jártam, de már régóta szerettem volna elmenni oda. Végre sikerült ismét igazán aktívan nyaralni. Hiányzott a biciklitúra az elmúlt időkben. Jó volt újra nyeregbe pattanni, és csodálni a látványt, leküzdeni a 9%-os emelkedő adta kihívást, élvezni a véget nem érő lejtőkön a gurulást, eljutni új helyekre, megélni a szabadságot.

A túrát szervező cégről és magáról a cégvezetőről, aki egyben idegenvezetőnk is volt, tudnék sok mindent mesélni. Jót, de főleg rosszat. Éppen ezért ebbe most inkább bele sem kezdek. A történteken változtatni már nem tudok. Tehát igyekszem csak a szépre, jóra emlékezni. Arra, amire érdemes. Arra, amiből töltődni tudok. A látványra, városokra, házakra, építkezési stílusra, naplementére, tengerre, kávéra, barátokra, beszélgetésekre, napsütésre, kalandokra. Ebből kaptok most egy kis ízelítőt képekben.

Előtte azonban pár számomra emlékezetes dolgot még had említsek meg címszavakban. Csütörtökön hajnali négykor, illetve vasárnap este fél 11-kor biciklizni Budapesten. Ilyenkor nagyon élhetőnek és biciklizhetőnek tűnik a város.:) A reptérről éjjel fél 11-kor hazaérni Budapesten, majd 11 és fél 12 között defektet javítani és féket szerelni Apával. (Értsd: Apa szerel, én asszisztálok, de leginkább drukkolok neki.:P) Szerencsére több defektem nem volt az "út során". Két és fél óra alvás után nekiindulni egy négynapos biciklitúrának. Megismerni egy újabb ország tájait. Október végén verőfényes napsütésben élvezni a kávémat. Extra volt még a jó társaság hozzá. Megkóstolni a helyi specialitásokat. Csodálni a tenger látványát. Felfedezni kis tengerparti városokat, macskaköves utcáikat. Kikapcsolódni pár napra, kiszakadni a mindennapokból. Nem csak szabadságon lenni, hanem szabadnak is érezni magam.:)

És most akkor helyettem beszéljenek a képek tovább:Indul a túra: Svetvincenat főtere

Kilátás a szállodai szobából

Limski Fjord

Rovinj

Naplemente Nr.1

Porec

Vrsar (Igen, az a hold a templom mellett.)

Naplemente Nr.2

Motovun

".....Hogy megtartsd az egyensúlyod, mozgásban kell maradnod." Sokáig nem tudtam, hogy ez az általam évekkel ezelőtt, egy női fehérnemű üzlet próbafülkéjének a falán felfedezett idézet Albert Einsteintől való. Még nincs két hete, hogy fény derült erre. Teljesen véletlenül. A gerinctornámon ki kellett osztanom egy főleg irodai alkalmazottaknak szóló, három gyakorlattal ellátott szóróanyagot. Ennek a hátára ragasztotta fel egyesével nagyon lelkesen a kolléganőm fenti idézetet. És így végre kiderült számomra, hogy kitől is való. (Persze tudom meg lehetett volna guglizni... De valahogy sose tettem meg.)

Az elejétől nagyon tetszett a szöveg mondanivalója. Főleg, hogy egyfajta szakmai hitvallásnak is nevezhetném. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy mit okoz az ülőmunka és a mozgásmentes életmód. Nap mint nap találkozom ezeknek a következményeivel és próbálom rávenni a pácienseimet a változtatásra. De ez csak egy dimenzió. Ebben az idézetben benne van még az is, hogy az embernek igenis folyamatosan fejlődnie, továbbtanulnia kell. Kellenek az új célok, az új kihívások ahhoz, hogy ne fáradjunk bele az életbe, hogy ne égjünk ki. Illetve, hogy minden nap tenni kell a dolgunkat, haladnunk kell az utunkon. Nincs megállás. Ha megállunk elveszítjük a lendületünket, az egyensúlyunkat. Onnan sokkal nehezebb, fáradalmasabb, esetenként fájdalmasabb is, újra elindulni, újra lendületbe, egyensúlyba jönni. A cél azonban mindig ugyanaz, elérni és megtartani az egyensúly.

És van, amikor utazni kell az egyensúly megtartásához, visszaszerzéséhez. Én, nem is olyan régen, egy héten belül négy országot jártam meg. Nem vettem részt semmilyen tervezett körutazáson. Az élet hozta így. Az élet, ami nagy rendező.

Október utolsó hétvégéjét Horvátországban töltöttem egy biciklitúrán. Az azt követő hétfői napot Budapesten. Otthon a családnál, családdal. Az esti géppel repültem vissza Stuttgartba. Keddtől péntekig dolgoztam Németországban. Teljesen normális munkanapok voltak. Aztán szombaton ismét felkerekedtem és a következő két napon svájci barátaim vendégszeretetét élveztem. A mai Európa nagy lehetősége, hogy egy személyivel szinte bárhova eljuthatunk a kontinensen belül. Sokszor várakozás és ellenőrzés nélkül léphetünk át határokat. És csak az útszéli tábla vagy a beérkező sms pittyegése figyelmeztet minket, hogy egy másik ország földjére léptünk. Az utazás is, határátlépés ismozgás. Mozgás, ami egyensúlyban tart minket. Aminek a lendületével át tudjuk majd vészelni a szürke hétköznapokat. Ahol ugye nincs megállás. Néha mégis nehéz a "nyeregben" maradni. Ilyenkor használja fel az ember a lejtő, vagyis a szabadság, utazás adta lendületet a továbbhaladáshoz, egyensúlyban maradáshoz. Nekem most van annyi lendületem ennyi utazás után, hogy karácsonyig kitartson. Akkor folyt. köv....;)