Kicsit több mint két év, 51 blogbejegyzés, sok élmény, rengeteg tapasztalat, számos boldog és szomorú pillanat után itt az idő, hogy újra összegezzek.
Így visszanézve sokkal rövidebbnek tűnik az itt töltött időm, mint két év. Gyorsan múlnak a napok, ha az ember már belakta magát az új helyen, ha megvan már a napi rutin, ha belejöttünk az új munkába, megszoktuk az új környezetet, kiismerjük magunkat a helyi szokások között. Igen, csak úgy szalad az idő. És ez jó. Ez azt jelenti, hogy "otthon" érzem magam. Azért csak idézőjelben, mert így két év után ki merem jelenteni, hogy szerintem sose tudnám igazán otthon érezni magam itt. De nem csak Németországban, hanem bárhol máshol külföldön. Az ember megszokja, hogy például nem október 23.-a az ünnepnap, hanem október 3.-a, és nem 1956-ot, hanem a német egység napját ünnepeljük. De ettől még nem érzem magaménak az október 3.-át, és elmerengek a történelmen október 23.-án, augusztus 20.-án vagy március 15.-én. Azért, mert ezek a napok, ezek az ünnepek vannak belém kódolva, úgy nőttem fel, hogy ezekről a napokról emlékeztünk meg.
Az elmúlt két évben rájöttem, hogy sok mindenhez tudok alkalmazkodni és arra is, hogy attól még, hogy alkalmazkodni tudok valamihez, nem jelenti azt, hogy azonosulni is tudok vele. És amíg nem tudok azonosulni, addig nem tudom magam igazán otthon érezni. És amíg ez hiányzik, addig a hétköznapok nehézségeinek ellenére is inkább egy kicsit még mindig egy nagyon hosszú utazásra emlékeztet az ittlét. Jó párszor voltam otthon az elmúlt 26 hónapban, és az igazi megérkezés, otthonvagyok érzés, mindig akkor fogott el, mikor Budapestre megérkeztem. Ezt nem lehet kitörölni belőlem. Azokban a napokban éreztem igazán otthon magam.
A céges budapesti kirándulásunk után volt egy megbeszélésem a főnökkel (nem a kirándulásról). És ő ott azt mondta nekem, hogy egy egészen új arcomat ismerte meg Budapesten, hogy látszott rajtam, hogy ott tényleg a saját közegemben vagyok és magabiztosan, otthonosan mozgok. Én nem éreztem ekkora különbséget, de érdekes volt ezt hallani. Elgondolkodtatott, hogy másfél év után is még ennyire érződik egy mondhatni idegen embernek, hogy a szülővárosomban otthon vagyok, vagy pedig valahol máshol. Azt hiszem ez is ahhoz köthető, amit már az előző bekezdésben boncolgattam, az otthon fogalmához, ami egyszerűen a zsigereinkben van.
Érdekes az évek során megtapasztalni itt, hogy ki miért is választotta Baden-Württemberget ideiglenesen vagy véglegesen új hazájának. Sokan úgy mennek el Magyarországról, hogy azt mondják, sose térnének oda vissza, és csak szidják az országot. Persze, lehet kritikát mondani, de szerintem nincs értelme állandóan csak rosszat mondani az országról, kéne látni a szép oldalát is. Pont a héten mesélte az egyik betegem, hogy a kolléganője (pedagógus) politikai(!) és gazdasági okokból jött el Magyarországról. Az utóbbit megértem, az előbbivel azonban nem igazán tudtam mit kezdeni. Lehet egyetérteni és kritizálni a kormányt otthon, de szerintem 2015-ben elég furcsa képet fest le valaki Magyarországról, aki hangoztatja, hogy ő bizony politikai okok miatt költözött el. Persze rengeteg oka lehet annak, hogy valaki ideiglenesen vagy örökre külföldre költözik. De ettől még nem gondolom, hogy csak rosszat kellene terjeszteni az országról. A médiának köszönhetően tapasztalatom szerint így is néha nagyon torz kép él a németek fejében Magyarországról. Legalábbis azokéban, akik még soha nem jártak ott, vagy már több mint 20 éve voltak nálunk. Nem gondolom, hogy erre még azzal is rá kéne játszani, hogy csak negatív dolgokat terjesztünk Magyarországról, és azokat is lehetőleg felnagyítjuk. Lehetnénk kicsit összetartóbbak. Kicsit hazafiasabbak.
Egy másik érdekesség számomra az itteni márciusi választások kapcsán merült fel. Én ugye nem vagyok német állampolgár, így nem választhattam. (Nem mintha igazán kiismerném magam az itteni pártok között.)Többen érdeklődtek egyrészt afelől, hogy elmentem-e választani, másrészt pedig afelől, hogy nem akarok-e német állampolgárságot. Köszönöm szépen, nem akarok. Nekem jó a magyar is. A kérdés rádöbbentett, hogy nem vágyom rá, hogy német személyim legyen. El se tudom képzelni, hogy a hivatalos papírokra magyar helyett, azt írjam, hogy német állampolgár.
Egyelőre mindent összevetve jól érzem itt magam. Kaptam/kapok egy csomó olyan lehetőséget, amit otthon nem kapnék meg. Ezeket igyekszem kihasználni. Még mindig küzdök a német nyelvvel és a sváb dialektussal. Persze mindig jól esik, amikor a betegek hitetlenkedve kérdeznek vissza, hogy tényleg csak két éve vagyok-e itt és dicsérik a nyelvtudásom. Ettől még én még mindig azt gondolom, hogy mehetne ez még jobban, és hogy mennyivel szebben ki tudnám fejezni magam az anyanyelvemen. Azt hiszem ez nem is fog változni már nálam. Éljen a maximalizmus.;) És még mindig érdekes egy másik kultúrába beilleszkedni, megtapasztalni egy másik nemzet reakcióját bizonyos szituációkban. Látni például, hogy hogyan kezelik a németek a menekült kérdést. Ott van az egyik oldalon a kormány intézkedése, a másikon pedig az egyes emberek véleménye, reakciója, elfogadása, elutasítása. Bizony, ebben a szakmában az utóbbiból sok eljut hozzám.
Összegezve az eddigi tapasztalatokat elmondhatom, hogy nagy kihívás, kaland a külföldi élet, ami megköveteli, hogy az ember valóban felnőtté váljon, ami átrendezi a fontossági sorrendet, ami megmutatja, hogy kik az igazi barátok, ami kinyit egy ajtót egy új világra és rádöbbent arra, hogy mit is jelent számomra a haza és az otthon fogalma. Egy kicsit még maradok, tapasztalok, megélek, átélek, fejlődök, tanulok itt. Aztán majd meglátjuk. Remélem kinyílik majd egy újabb ajtó.:)
