Derült égből villámcsapás.
Egy sokszor átgondolt döntés. Rengeteg álmatlan éjszaka. Hosszas tervezés. Munka és lakás felmondása. Dobozok pakolása. Egy élet felszámolása. Szervezés. Készülődés. Várakozás. Búcsúzás. Elengedés. Majd egy világjárvány. Koronavírus. Lezárt határok. Bezárt rendelők. Szertefoszlott álmok. Újratervezés. Alkalmazkodás az új helyzethez. Beszűkült élettér. Kivárás. Elfogadás. Türelem. És rengeteg kérdőjel a jövőt illetően. Nem, ez nem egy katasztrófafilm vagy -könyv kivonata. Ez az életem. Jelenleg.
Nagyon sok minden történt az elmúlt napokban. Tudom, hogy ez a helyzet jelenleg mindenkinek az életére kihat. De az enyémre, azt hiszem, hogy egy kicsit jobban.
Március 7.-én hazarepültem, hogy a következő egy héten elintézzek egy csomó mindent. Egyéni vállalkozói kiváltása, orvosi alkalmassági beszerzése, ÁNTSZ engedély intézése, szakmai felelősségbiztosítás kötése, és a többi, és a több, és a többi. Másfél nap ügyintézés után, rájöttem, hogy egy dolog biztos, hogy senki nem tud semmit otthon. A biztosítási ügynököknek (Allianz, Generali) fogalmuk sincs, hogy milyen biztosítást kéne kötniük velem, az üzemorvos asszisztense szerint az alapellátói egészségügyi engedély nem lesz nekem elég, mert szerinte szakellátói kell, az ÁNTSZ szerint pedig mindegy csak legyen egy. Arról már nem is beszélve, hogy Budapesten találni egy magánrendelőt, ahol elvégeznek nekem egy üzemorvosi vizsgálatot és egy tüdőröntgent privát, az egy több hetes kutatómunka eredménye volt. Ja, és a kétnapos továbbképzés, amin részt kellett vennem, olyan jól szervezett volt, hogy három héttel a tanfolyam előtt a szervezőknek a mikor fog kezdődni és meddig fog tartani a tanfolyam kérdésemre, ezt a választ sikerült adniuk: "A 20 órás továbbképzés pontos órarendjét a képzés előtt 1 héttel e-mailben megküldjük, és ezzel egy időben a szaftex rendszerbe is feltöltjük." Erre már tényleg nincsenek szavak szerintem. Hosszan tudnék még írni a megpróbáltatásaimról, de maradjunk most annyiban, hogy aki egy ilyen ügyintézési folyamatot túlél, és nem lesz az összes hajszála ősz, annak az átlagosnál magasabb a stressztűrőképessége. És jól tudja kezelni a sajnos sokszor tényleg idióta ügyintézőket.
Kedden este az Étterem Hét jóvoltából egy remek vacsorát fogyaszthattunk el Lauval. Minden nagyon finom volt, csak a gondolataimat nem sikerült kikapcsolnom eléggé. Pedig, ha tudtam volna, hogy két-három nap múlva egészen más problémákkal kell szembenéznem, biztosan nem görcsölök annyit az egyéni vállalkozói kiváltásának buktatóin és társain. Egyszerűen csak élvezem a szép estét a remek étteremben, jó társaságban, finom ételekkel.
Szerdán és csütörtökön voltam a tanfolyamon, ami az adatvédelemről szólt. Csak egy pár mondat a tanfolyamhoz vezető útról. Az ÁEEK ügyintézője teljesen ki volt akadva, hogy milyen dolog az, hogy Németországban nincsen előírva kötelező tanfolyam az alkalmazásban lévő gyógytornászoknak. (Akinek saját rendelője van, arra más szabályok vonatkoznak.) Amikor szembesítettem vele, hogy nem igazán gondolom, hogyha elvégzek egy adatvédelemről vagy betegjogokról szóló kötelező szakmacsoportos(!) továbbképzést, akkor jobban fogok kezelni, akkor csak nyelt egyet, majd válaszként annyit tudott mondani, hogy van még mit javítani a rendszeren. Hát, igen, van. Nem is keveset. Ja, és plusz pont nekik, hogy a kolléganője próbálta menteni a helyzetet és közölte, hogy régen volt olyan továbbképzés, ami csak gyógytornászoknak szólt és Fitnesz-Wellness névre hallgatott. A következő kérdésemre, hogy egy ilyen nevű továbbképzésnél tényleg komolyan gondolja-e, hogy ott a mindennapokban használható, újdonságnak szolgáló információkról és kezelési technikákról van szó, mély hallgatás volt a válasz. (Én egyébként barátoktól tudom, hogy nem.) Bölcsebb lett volna a kollegina, ha hallgatott volna. De a lényeg, hogy kellett egy szakmacsoportos tanfolyamot választanom, és időpontban és helyszínben ez felelt meg a legjobban. (Egyébként sem volt semmi, ami csak a mi szakmacsoportunknak lett volna kiírva. Mindenhova jöhetett a műtőssegéd, a főorvos, az ápoló és még sorolhatnám, hogy ki mindenki.)
És akkor pár szó magáról a továbbképzésről. Azontúl, hogy mindent lerövidítünk, amennyire csak lehet, még a látszatot sem tartjuk meg, hogy ennek van értelme, egyszerűen csak az a fontos, hogy mindenki végigülje és mindenki aláírja a papírt reggel és a nap végén. Az oktató nagyon jól tud sztorikat mesélni, tájékoztatni, hogy egyéni vállalkozóként milyen kiskapukat tudunk kihasználni (legálist és nem annyira legálist), de a tartalom valahol félúton elveszik. A kórházban és rendelőintézetben dolgozó közalkalmazottaknak szerintem túl sok volt az infó, mert a legtöbb adatvédelmi dologért nem ők felelnek, hanem készen kapják a szabályozást, előírásokat fentről; az egyéni vállalkozóknak, vagy azoknak, akiknek saját rendelőjük van, pedig túl kevés volt az, ami elhangzott. Vagyis ott voltunk másfél napig együtt, szerencsére jó stílusa volt az oktatónak, elszórakoztatott minket, de igazából semmi értelme nem volt az egésznek. Akinek ez tényleg fontos, annak így is, úgy is utána kell járnia mindennek, a többiek pedig eljöttek, ott voltak és megkapták a szükséges pontjaikat érte. Pedig lehetett volna úgy is beszélni erről az egész dologról, hogy akinek tényleg fontos, az tudja, hogy mit kell csinálnia a rendelőjében, a honlapján, stb. Vagy legalább egy segédanyagot kiadhattak volna hozzá. De amit végképp nem értek az az, hogyha öt évente kötelező egy szakmacsoportos továbbképzés, és ezt fizeti a MESZK (aminek mi kötelező jelleggel a tagjai vagyunk és fizetjük a tagdíjat, egyébként a semmire...), akkor miért nem lehet normális továbbképzéseket a kínálatba tenni? Miért csak arról szól az egész, hogy odamegyünk, kicsit ott vagyunk, megkapjuk a pontunkat és hazamegyünk? Miért nem fontos a tartalom is? Miért nem szól senki a résztvevők közül, hogy ez így nem oké? Miért nem jut senkinek eszébe, hogyha ez az egész rendszer arra van kitalálva, hogy az egészségügyben dolgozók folyamatosan továbbképezzék magukat, akkor miért csak ilyen mondvacsinált, semmiértelme továbbképzéseket szerveznek nekik? Miért nem kapunk a pénzükért, egyébként sem túlfizetett egészségügyi dolgozókként, valami színvonalasat, valamit, ami csak a mi szakmacsoportunknak szól és nem mindenkinek ömlesztve, valamit, ami a mindennapokban használható, valamit, amitől valóban jobbak leszünk a betegeink ellátásában? És miért nincsen senki, akinek feltűnne, hogy ennek nem így kéne lennie? Egyszerűen nem értem, hogy ezt miért tűrik el ilyen sokan... Én nagyon rossz pontokat adtam a kiértékelőnél, mert tényleg úgy is gondoltam, a mellettem ülök mindenre a legtöbb pontot adták. Így sosem lesz változás.
Szerda délután az ebédszünet utánra már kirajzolódott, hogy a koronavírus bizony gyorsabban terjed Európában, mint azt gondoltuk volna. Magyarországot is elérte. Olyannyira, hogy a kormány meg is hozta az első intézkedéseket. Kezdett valóban komollyá válni a helyzet. A nap végén, fél négykor még nem tudták megmondani, hogy másnap egyáltalán bemehetünk-e még, mivel az ETK szervezte a továbbképzést és az egyetemeket bezárták másnaptól. Én azonnal telefonáltam Németországba, hogy ott mi a helyzet. Egyszerűen tudni szerettem volna, hogy ott is elkezdődtek-e már a szigorítások. Közben lassan kezdett egy nagyon rossz érzés a hatalmába keríteni. A bizonytalanság érzése. Aznap este még Eszterékhez voltam hivatalos. És sikerült egy kicsit kikapcsolnom, nekik köszönhetően. Nagyon örülök, hogy összejött a találkozó!
Szerda este hat órára kiderült, hogy rektori engedéllyel ugyan, de megtarthatják a tanfolyam második napját is. Így csütörtökön a nap első része a további adatvédelmi "oktatással" telt, majd délután elsősegély oktatásban volt részünk. Azt gondolom, hogy ez viszont valóban hasznos. Felfrissíteni a tudásunkat. (Mondjuk nem úgy, ahogy ők csinálták, de ezt inkább nem fejtem ki ennél részletesebben.) Napközben egyre többet lehetett hallani a szigorító intézkedésekről a kórházban dolgozó kollégáktól és egyre inkább lehetett érezni a növekvő feszültséget. Bennem is egyre csak nőtt a feszültség és a kétely a következő napokkal, hetekkel kapcsolatban. Estefelé még megnéztem egy albérletet és utána Enikő új lakását. Szuper volt, hogy tudtunk kicsit beszélgetni, még ha valahol folyamatosan ott lebegett a levegőben az elmúlt napok történése és az általa kiváltott sok kérdőjel a jövővel kapcsolatban. Otthon Apa még próbált nyugtatni, biztatni, hogy nincs is akkora baj, de én körülbelül addigra már éreztem legbelül, hogy itt nem lesz költözés egy hónap múlva.
A péntek egy elég váratlan fordulatot hozott. Felkelés után az egész aznapra tervezett programsorozatot töröltem, átfoglaltam a repjegyem vasárnapról aznapra és az első géppel jöttem vissza Németországba. Soha ilyen rossz érzésem nem volt. Mi van, ha ott nem engednek ki az országból, vagy itt nem engednek be az országba? Hiszen az elmúlt két nap bebizonyította, hogy percek alatt változhat minden. (A határokon addigra újra bevezették az ellenőrzést, stb.) Szinte menekültem az országból, vissza az életembe. A lakásomba. A munkámhoz. A megszokott biztonságba.
A hamburgi reptéren több volt a bolti eladó, mint a vásárló; alig lézengett utas a terminálban. És a biztonsági ellenőrzésnél is csak egyetlen egy kapu működött a kb 12-15-ből. És volt abban is valami nagyon groteszk, hogy a kihalt reptéren ülve, a sok törölt járat információi között, egyre csak jöttek a légitársaságok utazásra buzdító reklámjai. Ott, a képernyőn, még a régi volt az élet, pedig a valóságban éppen egy új korszak kezdődött el.
Azt kell mondjam, hogy le a kalappal az Eurowings előtt. Már az indulásom előtt is felkínálták, hogy a koronavírusra való tekintettel ingyenesen átfoglalhatom a jegyemet 2020 december 31.-ig egy másik járatra. Akkor még nem tűnt annyira szükségesnek ez a szolgáltatás. Egy hét múlva a két kezemet összetettem érte. Szoktam az Eurowingst bizonyos dolgok miatt szidni, de most nagyot nőttek a szememben. Nagyon hamar felismerték, hogy itt valami nagyobb dolgokról van szó, és azonnal léptek, próbáltak az utasok kedvében járni. Bravó!
Szerencsére pénteken napközben sikerült beszélnem az ingatlanügynökkel, és megnyugtatott, hogy mivel még nem adta ki a lakást, maradhatok, ameddig szeretnék. Nem mondom, hogy kellemes látványt nyújtott a rengeteg készre csomagolt költözős doboz látványa, de mégis megnyugtató volt hazaérni. Igen, hazaérni. Mert jelenleg itt vannak a cuccaim, itt van a munkám, és itt van az életem is. Egyelőre. És a jövővel kapcsolatos sok kérdés mellett, valahogy mégis itt éreztem magam biztonságban. Egyelőre.
Dórinak hála, egy nagy csomag tartós élelmiszer várt a konyhában, így szombaton már csak pár dolgot kellett beszereznem. Vagy kellett volna, mert például WC-papírt nem lehetett kapni. (Erről majd a következő részben részletesebben is írok.) Vasárnap pedig elmentünk kirándulni egyet az erdőbe. Egyrészt, mert gyönyörű idő volt; másrészt, mert ott azért szelősebben vannak az emberek; harmadrészt, mert még lehetett. Még nem korlátoztak le minket túlságosan. De azért már a levegőben volt a vírus miatti intézkedések szigorítása.
Folyt. köv.
Visszatérve Németországba ez a látvány fogadott a buszon. (A visszapillantóban tükröződő sofőrt kitakartam, végülis adatvédelmi továbbképzésen jártam a héten.:P)
