Múlt hét pénteken, január 15.-én, volt napra pontosan hét éve, hogy életem első munkanapját abszolváltam Németországban. Ennek emlékére legyen itt egy bejegyzés az új munkahelyemről.
Az ünnepi szabadság után, elég pörgősen, beindult újra az élet. Itt vannak a hétköznapok. Egyik hét röppen el a másik után. Szinte felocsúdni sem volt időm és máris a hónap közepe van.
Ez a nyolcadik hónapom az "új" munkahelyemen. Talán ez volt 2020 egyik igazi pozitív hozadéka. Egy olyan munkahely, ahova szeretek bejárni, ahol jó a csapat, ahol kihívások várnak, ahol változatos a munka, ahol fejlődhetek, ahol adnak a szavamra, ahol nagyon jó a beteganyag, ahol néha bizony még régről ismert arcok is szembejönnek. Szóval még csak nyolc hónapja vagyok itt, de olyan mintha már évek óta itt dolgoznék. Sikerült hamar beilleszkednem, és azóta csak úgy repülnek a hétköznapok, a hetek és a hónapok.
Az első pár nap elég fárasztó volt. Előtte szabadsággal és munkakereséssel együtt majdnem két hónapot otthon voltam. Megszoktam egy kényelmes ritmust, aztán jött az első hétfő: munka este nyolcig, a betegek 20 perces váltásban adták egymásnak a kilincset és nekem fogalmam sem volt, hogy kinek mi a baja, hogy melyik eszközt hol találom és, hogy melyik gépet, hogyan kell beállítani. Nagyon elfáradtam a nap végére. És a második nap végére is. Majd a harmadik nap végére is. Aztán szépen lassan visszaszoktam a pörgős hétköznapokhoz. Mindent összevetve azért sikerült elég hamar akklimatizálódnom, megtalálni a helyem, megismerni a betegeket, kiismerni a rendszert.
Időközben megkaptam feladatként a hozzánk érkező gyógytornász hallgatók koordinálását is. Szóval drága barátaim, akik már évek óta mondogatjátok, hogy egyszer oktatni is fogok, lassan lehet, hogy tényleg igazatok lesz. Egyelőre, az idő szűke miatt, inkább csak koordinálni próbálom őket, hogy mindig legyen feladatuk, de azért persze, ha éppen nálam hospitálnak, akkor muszáj átszellemülni oktató üzemmódba. Érdekes kihívás ez amúgy. Mit mondhatok a beteg előtt, mit inkább a háta mögött, mennyit beszéljek a hallgatónak és mennyit a beteggel, hogy ő se érezze úgy magát az egész kezelés alatt, mintha csak egy oktatási objektum lenne. Ezt is és a koordinálást is tanulgatom egyelőre.
A rendelő egy hatalmas KGG területtel rendelkezik. Rengeteg gépünk van és nagyon sokan járnak hozzánk edzeni. Itt a gépeket és az egyéb saját testsúlyos, koordinációs és egyensúlyozós gyakorlatokat kombinálva tartjuk az órákat. Van egy szuper edzőnk, akitől ilyen téren sokat lehet tanulni. Én régebben sokkal többet voltam a kezelőben és kevesebbet az erősítőgépek közelében. Nagyon élvezem, hogy itt erre is sokkal több lehetőségem van. Egyrészt nekem fizikailag sokkal kevésbé fárasztó, másrészt pedig így sokkal változatosabban telik a nap. Harmadrészt pedig örülök, hogy ezen a téren is van lehetőségem fejlődni itt.
Igazából nagyon hiányzott már nekem ez a változatosság a mindennapokból. Az, hogy ne mindig minden beteg csak lefeküdni akarjon a kezelőágyra, aztán én majd valahogy helyrehozom minden baját, bánatát. Itt tényleg együtt dolgozunk a betegekkel. Nekik is egy cél lebeg a szemük előtt, és hajlandók is tenni érte. Ebben azt hiszem, hogy a németek nagyon példaértékűek. Ők tényleg felelősséget vállalnak a saját egészségükért, jövőjükért. Persze lehetne itt pro és kontra érveket felhozni, hogy ellentétben a más országokban élőkkel, ők megtehetik, ki tudják fizetni az önrészt, etc, de ez inkább egy alaphozzáállás. Az én egészségem, jó közérzetem az én kezemben (is) van. És bizony sok betegnél igen csak meglepődöm, hogyha a receptre nézve meglátom a születési évét. Sokan 10-15 évet is letagadhatnának akár.
Az új rendelő Fellbachban van, Fellbach pedig az egyik Rommelshausen melletti település. (Rommelshausenben dolgoztam az első négy és fél évben Németországban.) Jó érzés volt újabb és újabb ismerős arcokat felfedezni a jelenlegi betegeink között, akiket én már Rommelshausenben kezeltem, vagy legalábbis látásból ismertem. És volt köztük bizony, aki mondta, hogy miután én elmentem, ő is rendelőt váltott. Jól esik az ember lelkének, amikor megerősítést kap, hogy valamit jól csinált.:)
A koronavírus rendesen áthatja a munkahelyi mindennapjainkat is. Folyamatosan figyelni kell, hogy tartsuk a távolságot a betegek között az edzések alatt, hogy mindig minden extra módon fertőtlenítve legyen, hogy mindenkinél mérjük a testhőmérsékletet a kezelés előtt, hogy ki legyen töltve a nyilatkozat, hogy nem jártak a betegek rizikóterületen, nem találkoztak senkivel, aki beteg, stb. És minden hétfőn gyorsteszttel indítja minden kolléga a hetet, hogy legalább valamennyire le legyünk védve. Ehhez jön még a biztonságunk védelmében az FFP2-es maszk és a kesztyű, amiben kezelünk. Ja és persze mi is mérjük a hőmérsékletünket reggelente. Olyan ártani nem használ alapon.:)
Nem volt könnyű az elmúlt év. De most legalább azt érzem, hogy a munkámban azt csinálom, amit szeretek, ami boldoggá tesz, ami előre visz. A többit pedig idővel majd meglátjuk.
Az adventi naptárunk utolsó fotója.
