Már a jövő sem a régi.
Az elmúlt hetek azt hiszem sokat tanítottak nekünk. És főleg az én generációmnak. És az utánunk jövőknek. Mi, szerencsére, már nem ismerjük (leszámítva a karácsony és a húsvét előtti napokat), hogy milyen az, amikor üresek a boltok polcai. Mi nem ismerjük azt, hogy bizonyos dolgokból csak meghatározott mennyiséget lehet venni. Mi nem ismerjük azt, hogy csak bizonyos számú vásárlót engednek be a boltokba. Mi megszoktuk, az elmúlt években, hogy mindig mindenből elég (vagy még több) áll a rendelkezésünkre és hatalmas választékból szemezgethetünk hajnaltól éjszaka 10-ig. Most ez bizony másképp van. A boltok polcai néha üresek, vannak árucikkek, amikből csak egy darabot vehetünk per fő, a nyitvatartás is lerövidült néhol és bizony előfordul, hogy a bolt előtt kell várakoznunk, hogy beléphessünk. Most azonban nekünk is szemet szúr, hogy az, amit eddig olyan természetesnek vettünk, nem is olyan természetes. És bizony közhely, de nagyon is igaz, hogy sokkal kevesebb dologgal is boldogok lehetünk. Most majd talán megtanuljuk értékelni azt a jólétet, itt Európában, amit eddig természetesnek vettünk.
Az elmúlt hetekben azzal is szembe kellett néznie az én generációmnak, aki már csak alig-alig emlékezik a régi, a határon sokáig sorban állós, útlevél ellenőrzéses utazásokra, hogy az sem olyan természetes, hogy bepakolok egy kistáskát, fogom a személyimet és elrepülök valahová, amikor csak eszembe jut. Igen, most le vannak zárva a határok. És őszintén nekem ezzel a tudattal meg kellett küzdenem kicsit. Több mint hat éve vagyok külföldön, de sosem volt még olyan, hogy nem tudtam, hogy mikor is tudok legközelebb hazamenni Magyarországra. Eddig mindig meg volt a lehetőségem, hogyha eszembe jut, vagy a szükség úgy hozza, bármikor tudok venni egy repülő-/vonat-/buszjegyet és mehetek haza. De ez most más. Most nem én döntök. És ez nagyon új, furcsa, kicsit ijesztő. Most még jól bírom, de mi lesz, ha sokáig tart ez az állapot? Mi lesz, ha tényleg több hónapig így marad minden? Régen, amikor kérdezték a betegeim, hogy nem volt-e nehéz elköltözni Magyarországról, mindig mondtam, hogy én bármikor hazamehetek. Egyetlen időszakot leszámítva (amikor nagyon megindult a migráció Ázsiából Európába) soha nem jutott eszembe, hogy lehet ez másként is. Hogy lezárják a határokat. Ismertem ezt pár betegemtől, akik tényleg nem mehetettek haza, mondjuk Szíriába, de én közben magamban mindig hálát adtam, mert én nem így menekültem el, hogy mögöttem bezáródtak az ajtók. Most mégis becsukódott valami. Ez nekem egy eléggé új helyzet, amit azért még szoknom kell kicsit.
Tudom, hogy sokatoknak nem olyan egyszerű ez a helyzet. Nem lehet akármikor találkozni. Nem lehet csak úgy összefutni. Nem lehet spontán felugrani a másikhoz. Vagy beülni valahova egy kávéra. Más kapcsolattartási formákat kell megtanulni vagy éppen előnyben részesíteni. Én, a hátam mögött lévő külföldi évekkel, talán jobban viselem, hogy nem találkozhatok hosszabb ideig a családommal, a barátokkal. És ahhoz is hozzá vagyok már szokva, hogy what's appen, viberen, e-mailen tartjuk a kapcsolatot. Ez most azt hiszem egy nagy előny. Hiszen sokatoknak ez most nagyon új, nekem meg van benne jó pár év tapasztalatom.;)
Húsvétkor eszembe jutott, hogy tavaly Helsinkiben voltunk Lauval és Sacival. Spontán eldöntöttük, vettünk egy repjegyet, foglaltunk egy szobát és utaztunk. Olyan természetes volt az akkor. És most mégis annyira távolinak tűnik még a gondolata is egy ilyen spontán pár napos utazásnak. És vajon lesz-e még ilyen. Milyen lesz a turizmus a jelenlegi krízis után? Lesznek még fapados járatok? Lesz-e annyi lehetőségünk szinte bárhová eljutni, mint pár hónapja?
A héten nagyon sokat bicikliztem. Élveztem a napsütést, a tekerést, a friss levegőt, a medvehagyma illatot a Rems mentén. Próbáltam a szépet látni, és nem hagyni a jövővel kapcsolatos bizonytalanságot eluralkodni magamon. Pénteken Ellennel eltekertünk Schorndorfba. Nagyon jó volt a kis kirándulás. Az utolsó két kilométert leszámítva. Sikerült ugyanis egy durrdefektet kapnom a hátsó kerekemmel. Szerencsére csak Waiblingen határából kellett hazatolni a bicklit. Szombaton felhívtam a biciklis boltomat, ők, hál' Istennek még szervizelnek. Viszont sajnos teljesen tele voltak. De majd a következő héten leviszem hozzájuk a biciklit, és remélem, hamar megcsinálják. Már most hiányzik.
Seeschloss Monrepos
Egyik kedvenc biciklis szakaszom a Neckar mentén Remseck és Ludwigsburg között.
A késő délutánokra kialakult egy kis napi rutinunk, amikor Dóriékkal találkozunk és megyünk egy kört a szőlő dombokon. Kell a mozgás és jót tesz a társaság is.:) Esténként, amikor a teraszomról nézem a naplementét, vagy, amikor sétálunk a környéken, mindig hálát adok, hogy ilyen csodás helyen lakhatok. Az itteni első hónapokra mélyen emlékszem, akkor még nem szerettem annyira a lakást és a környéket. Kellett hozzá idő, hogy megszokjam mindkettőt, de mostanra nagyon a szívemhez nőtt. Valóban otthon érzem magam itt. És a jelen körülmények között még jobban tudom értékelni a napsütötte lakást, a nagy teraszt, a madárcsicsergést, a kevés forgalmat az ablak előtt, és hogy amint kiteszem a lábam a házból, azonnal lehet sportolni a dimbes-dombos környéken.
Ez az idei Húsvét nagyon különlegesre sikerült. Egyrészt, mert egészen másképp volt tervezve, másrészt, mert sok szempontból improvizálni kellett. Egészen sajátos élmény volt, hogy hogyan lehet a lakásból pár mécses és gyertya segítségével egy olyan közeget varázsolni, ahol a neten streamelt szertartásról nem vonja el a figyelmemet sem a ferdén álló kép a falon, sem a porcica az asztal másik oldalán, sem pedig, hogy mit is kéne utána még elpakolni. Kicsit nehéz úgy megérkezni, hogy el sem indultunk. De ez is egy tanulási folyamat. És milyen jó, hogy az internet segítségével ma már egy kattintással nyomon követhető akár a húsvéti szertartás is. Így teljes Húsvétunk lehetett a zord körülmények ellenére is. Azért az idei Nagyhét nagyon más volt, mint az eddigiek. De tanított nekünk sok mindent. Türelmet, lemondást, elfogadást.
Idén Húsvétkor végre volt időm répatortát sütni.
Eltelt egy újabb hét. És az élet megy tovább. Megy tovább, talán már mondhatom, hogy a megszokott kerékvágásban. Azonban nagyon remélem, hogy hamarosan visszatérünk a régi kerékvágáshoz. És azt is nagyon remélem, hogy nem felejtjük el mindazt, amire ez az időszak tanított minket. Hogy nem veszünk majd mindent újra természetesnek. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ezután a világ. Lesz-e valamilyen hatása ennek az időszaknak. És itt most nem a nyilvánvaló gazdasági következményekre, hanem sokkal inkább arra gondolok, hogy fellendül-e hosszútávon a belföldi turizmus, hogy támogatjuk-e továbbra is a helyi kistermelőket, éttermeket, kávézókat, virágost; megpróbáljuk-e az élelmiszert nem pazarolni; több helyre eljutni gyalog vagy biciklivel; és főleg, hogy odafigyelünk-e ezután is ilyen intenzíven egymásra. De jó is lenne, ha építkeznénk ebből a nem könnyű időszakból!
