150. Igen, ez bizony a 150.(!) blogbejegyzésem. Így most megszakítva a koronanaplókat, rendhagyó módon, pár hónapos csúszással, de megírom a hatodik év kiértékelőjét.
Az elmúlt évet talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy fél lábbal itt voltam, fél lábbal pedig ott. Készülődtem, terveztem, szerveztem, átgondoltam mindent ezerszer és még százszor. Várakozás, öröm, vágyakozás volt bennem hosszú hónapokon keresztül. Rengeteg akadályt legyőzve, számos kérdést megválaszolva, csomó papírt elintézve, úgy éreztem, hogy készen állok a következő lépésre.
Számomra a tavalyi év kicsit már a búcsú éve is volt. Például, mikor decemberben Anyával, Lauval és Sacival maratoni karácsonyi vásárlátogatást rendeztünk, végig az volt bennem, hogy ezt most látom utoljára. Megpróbáltam magamba szívni az illatokat, hangulatot, érzéseket. És elraktározni őket, azokra az időkre, amikor nem lesz lehetőségem a hétvégén átugrani mondjuk Esslingenbe a karácsonyi vásárra inni egy forralt bort. Vagy forralt gint, igaz Lau?;) (Mondjuk azért kérdés, hogy mi lesz idén decemberben; de akkor még rémálmainkban sem gondoltuk, hogy egyszer valaha a mi életünkben jön majd egy világméretű járvány.)
Stuttgart főtere.
Az akkor utolsónak hitt Ritter Sport gyárlátogatás és csoki vásárlás a karácsonyi dekorációhoz, ajándékokhoz. "Tízből kilenc ember szereti a csokoládét. A tizedik hazudik." (John Tullius)
A tavalyi év második felében a rengeteg szervezés, ügyintézés közben a blogírás is kicsit elmaradt. Én magamban félig már el is köszöntem a blogtól. Volt még pár téma, amit meg akartam írni, de valahogy nagyon bedaráltak a hétköznapok, sajnos. Sőt, igazából már arra is volt ötletem, hogy mivel zárom le a közel hat és fél éve folytatott blogolást. Bármennyire is időigényes volt egy-egy bejegyzés megírása, szerettem volna a végéig kitartani. Hiszen nem szoktam dolgokat félbehagyni, feladni. És azért nekem is jó dolog visszaolvasni, hogy mennyi minden történt velem az elmúlt években választott otthonomban, és hogy, hogyan éltem meg az adott pillanatban bizonyos helyzeteket. Szép emlékek, amik rengeteg olyan érzést, pillanatot, történetet is felidéznek bennem, amit nem írtam meg, mert túl intimnek, túl hosszúnak, vagy számotokra túl jelentéktelennek ítéltem meg, de nekem mind-mind nagyon fontosak.
Röviden talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a tavalyi a változás előkészítésének éve volt. Az elmúlt hetek eseményeinek fényében persze azért már a tavalyi év is más megvilágítást kap. Pont a múltkor jutott eszembe, hogy ha előre tudom, hogy ez lesz, nem töltöm a szabadidőmet papírok beszerzésével és nem idegeskedem olyan dolgokon, amik engem nagyon bosszantanak, de a magyar átlagembert nem nagyon zavarják. Cserébe többet olvasok, sportolok és a szabadidőmet inkább veletek töltöm. Utólag persze már hiába akarnék ezen változtatni, akkor tettem azt, amit az adott pillanatban helyesnek ítéltem meg. És hiszem azt, hogy valamikor majd kiderül, hogy miért is kellett nekem akkor azzal foglalkoznom.
Tavaly tehát készültem a változásra. A változásra, ami el is jött. Csak éppen egészen más formában, mint ahogyan én azt elképzeltem, előkészítettem. Most ezt az akadályt kell megugrani. Még jó, hogy az előző évben treníroztam magam a rugalmasságra.:)
Ettől a látványtól és az esti repülésektől is kicsit elbúcsúztam már az utolsó decemberi repüléseim során. Az elmúlt évek alatt azt is megtanultam, hogy melyik irányban melyik oldalra foglaljam a helyemet, hogy megcsodálhassam az éjszakai fényekben úszó Budapestet. Megunhatatlan látvány.<3
