Új év, új kaland, új élet

A múlt héten ismét eljött a szombat, és arra a szombatra is egy biciklitúra volt szervezve. Minek is változtassunk a jól bevált szokásokon ugyebár?;)

Egy ideig megpróbáltunk a volt kollégákkal olyan dolgokat ajándékozni egymásnak, ami élmény. Valami olyan utalványt, ami egy élményre váltható be és lehetőleg mindenki részt vesz az így meghatározott programon. (Aztán jött a karantén, ami kicsit megnehezítette a helyzetet, hiszen nem igazán lehetett csoportosan találkozni, valahova elmenni.) Az ajándékok között volt például kalandpark és autósmozi is. Én pedig idén egy közös biciklitúrát kaptam. Úgy látszik elég jól ismernek már engem a volt kollégák.:) Végül úgy alakult, hogy Anne nem tudott jönni. Így viszont kicsit hosszabbra lehetett szervezni a túrát.;)

A terv az volt, hogy Ellennel, Chrissivel és Robinnal Bad Wimpfenből indulunk (a múltkor idáig jutottunk) és tekerünk tovább a Neckar mentén. Legalább Heidelbergig. Ha pedig sikerül, akkor egészen Mannheimig, a torkolatig.

Kicsit azért drukkolni kellett, hogy ne essen az eső szombaton. Felhős, de száraz időben vágtunk neki az útnak. Elég jól haladtunk. A borongós idő szerencsére távol tartotta a tömegeket a biciklizéstől. Az első 45 km után Eberbachban megjutalmaztuk magunkat egy igazán finom ebéddel.

Ebéd után ismét útra keltünk és egészen Heidelbergig tekertünk egyhuzamban. Itt sikerült megtalálnunk a legjobb fagyizót. Én bazsalikomos narancsot, kávét és pisztáciát ettem. Régen ettem ennyire krémes, ízes fagylaltot. A pisztácia ráadásul mindent vitt.

A pihenő után Robin nem igazán értette, hogy mi hárman lányok, miért csinálunk úgy 80 km tekerés után, mintha maximum 10 km-t tekertünk volna. Szerinte még túl fittek voltunk.:)

Heidelberg után a következő megálló végül is tényleg a Mannheim mellett fekvő Neckar torkolat volt. A Neckar egy nagyobb kanyarnál ömlik bele a Rajnába. Kicsit nehezebb volt megközelíteni a tópartot a torkolatnál, mivel a héten hatalmas esőzések voltak és egész Mannheimban a folyópart víz alatt volt. Aztán végül is csak találtunk egy kis utat, amin lejutottunk a partra. Az ottani látvány volt az egész nap megkoronázása.

Ezen a szakaszon gyakorlatilag minden volt. Az elején a Neckar mentén tudtunk tekerni. Utána az autóút melletti leválasztott sávon mentünk. Az a szakasz nem volt annyira jó tekerés szempontjából, a táj viszont csodás volt. Egyszerűen valami elemi nyugalmat árasztott magából. Majd még egy kis erdő is következett, kisebb, nagyobb emelkedőkkel. A végén pedig ismét közvetlen a Neckar mentén tudtunk tekerni.

Jó kis túra volt. Kicsit azért hosszabbra sikeredett a tervezetnél. Kb 100 km-rel számoltam a térkép és a kiírások alapján. Végül a torkolatig való tekeréssel és utána a pályaudvarig való eljutással 115,5 km lett a vége. De mindenki hősiesen végigcsinálta. Jó, Ellen és Chrissi már a múltkori túrán is ott voltak, tőlük nem tartottam, csak azt nem tudtam, hogy Robin, hogy fogja bírni. (Valószínűleg soha többet nem jön velünk biciklizni.:) Na jó, biztos rá tudjuk majd azért beszélni.) De egy nagyon szép nap volt. Szuper ajándék. Örök emlék.:)

P.S.: Ezek a képek kimaradtak az előző blogbejegyzésből. Ott volt egy régi szövőgyár az út mellett. Mikre nem bukkan az ember, ha nyitott szemmel jár.:)

Múlt hét szombaton ismét egy nagyot tekertem. Az elmúlt napokban csak szombaton volt igazán jó idő. Napsütés, kék ég, nyár. És ezt én egyből ki is használtam.

A terv szerint Waiblingenből tekertem Tübingenbe. De ahogyan azt megszokhattátok, a tervnél mindig kicsit hosszabb lesz az adott napi szakasz.;)Megáradt Rems.

Waiblingenből most is a Rems mentén kerekeztem el Neckarremsig. Itt az előző héttel ellentétben jobb helyett balra fordultam és követtem a Neckart egészen Tübingenig. Csak néztem a zöld táblákat és tekertem. Az elmúlt héten elég sok minden volt a melóban, és ki kellett szellőztessem a fejem. Így először csak 3 óra és 60 km után álltam meg Nürtingennél egy kisebb pihenőre.

Nürtingen egyébként egy nagyon kis helyes város, pici, de annál hangulatosabb belvárossal.

A pihenő után, már sokkal tisztább fejjel, jóval kevesebb keringő gondolattal, tekertem tovább a folyó mentén. 90 km után, 4:24:40-es idővel és 20,4 km/órás átlagsebességgel érkeztem meg Tübingenbe. Beleszámítva, hogy néha megálltam fotózni, a jó kitáblázás ellenére is voltak szakaszok, ahol azért keresni kellett, hogy merre is megy a bicikliút és bizonyos túlterhelt szakaszokon nem lehetett annyira száguldozni sem a nagy forgalom miatt, szerintem nem rossz eredmény.:)

Tübingent, mint várost, nagyon szeretem. Csodálatos óvárosa van. Télen a karácsonyivásár is nagyon szép itt. Tettem egy kisebb kört a belvárosban, de mivel a jó időnek, és az újra kinyitott boltoknak, vendéglátóhelyeknek köszönhetően tele volt a belváros, nem sokáig maradtam.

Most nem fagyit, hanem frozen joghurtot ettem. Közben pedig megszületett bennem a terv, hogy még Rottenburg am Neckarig továbbtekerek. (Ezzel is csökkentve a távot, ha egyszer az egész szakaszt megcsinálnám a Neckar eredéséig.)

Annyi erő még volt bennem, hogy Rottenburgból visszabicikliztem Tübingenbe. Az utolsó 9 km-t 23,4-es átlaggal tettem meg. Éppen elérve így a vonatot Stuttgartba.:)

Nagyon szép nap volt ez is. Szuper ilyen módon felfedezni a környezetünket. És feszültséglevezetésnek sem utolsó lehetőség.:) Próbáljátok ki!;)

Mostanában nagyon rákaptunk a biciklizésre. Szerencsére a környéken több folyó is van, aminek a mentén lehet jól kiépített bicikliutakon tekerni. A folyók lefolyása, hossza pedig újabb úti célokat és túracélokat hoz magával.

Szombaton a terv Waiblingen-Heilbronn volt a Neckar mentén.  Ebből végül Waiblingen-Heilbronn-Bad Wimpfen lett. Hiába, ha egyszer valaminek rákapunk az ízére, nehéz abbahagyni.;)

Februárban egyszer Christinával már eltekertünk félútig, Mundelsheimig. Akkor nem volt időnk elmenni Heilbronnig, de azóta terveztük, hogy egyszer megtesszük ezt az utat.
Szombaton végülis Ellen is csatlakozott hozzánk. A Waiblingen-Heilbronn táv 71,5 km volt. Ezt egy kisebb pihenővel, 3 óra 55 percet végigtekerve, 18,3 km/órás átlaggal tettük meg. Mundelsheimig, kb. 40 km Waiblingentől, már ismerős volt a szakasz. Ezáltal nagyon rövidnek tűnt. Tudtuk már, hogy hol van bolt, ahol lehet innivalót venni, és  hogy melyik padnál fogunk majd kicsit megállni ebédelni. Waiblingentől Remseckig a Rems mentén mentünk (kb 10 km), innentől pedig a Neckar folyót követtük.

Azért a második szakasz is hamar elröppent, csak itt kicsit jobban kellett figyelni a táblákat. A Neckar mentén nagyon szeretem a szőlődombokat, melyek minden évszakban egészen új arcát mutatják meg a tájnak. Én azt hittem, hogy a bicikliút végig a folyó mentén vezet majd. Útközben kiderült, hogy van egy szakasz, ahol a folyóparton nincs kiépített út, de aztán végül megint a folyó mentén tekerhettünk, egészen Heilbronn belvárosáig. Mivel én tavaly nyáron voltam már egy napot Heilbronnban, kiismertem magam a városban és tudtam, hogyha megérkezünk a belvárosba a Neckar partjánál egyből van egy fagyizó. Valahogy mindannyian egy nagy fagyi kehelyre vágytunk a tűző napsütésben megtett hosszú kilométerekkel a hátunk mögött. 
Sikerült is megcsípnünk az utolsó szabad asztalt a fagyizónál. A kiszolgáló lány hihetetlen kedves volt, pedig teljesen tele voltak. A fagyi kelyhek nagyon szépek és finomak voltak. És én az espressom mellé még egy kis fagyit is kaptam.:)

Mielőtt beértünk Heilbronnba már eldöntöttük, hogy ahelyett, hogy visszafordulnánk, inkább tekerünk tovább a folyó mentén. Gyors Google segítség után az újabb úti cél Bad Wimpfen volt. Ez még egy 16,5 km volt Heilbronntól. A városban is ki volt táblázva, fel volt festve a bicikliút, csak az útirányokat felejtették el kitáblázni, de miután megtaláltuk a számunkra megfelelő kiutat a Heilbronnból, utána már megint egyszerűen ment a tájékozódás.

Bad Wimpfen egy csodahely. Kis városka, csodás óvárossal a hegy tetején. A vonat indulásáig még pont volt annyi időnk, hogy sétáljunk kicsit a szűk, kanyargós középkori utcákon. 

A hazaúton sikerült Heilbronnban is, és Stuttgartban is egy futással egybekötött nagyon gyors átszállást lebonyolítanunk. A pályaudvarról hazatekerve kicsit több mint 90 km-rel, rengeteg élménnyel és egy enyhe leégéssel (pedig kétszer is bekentem magam!) gazdagodva, jól eső fáradtság érzéssel értem haza.

Szuper dolog biciklin felfedezni Baden-Württemberget. Főleg korona idején. Hiszen a zsúfolásig telt strandoktól, főterektől, parkoktól távol maradunk; szabadtéren vagyunk és még mozgunk is közben. És természetesen megvan már az új úti célunk is.:) Már csak egy szabad hétvégét kell találni.;)

Múlt hónap elején végre egy "normális" hétvégében lehetett részünk. Tartalmas programokkal, kimozdulással, kikapcsolódással, közös idő eltöltésével. És mindezt teljesen legálisan, hála a betegszámok csökkenésének. És a nyári jó időnek, ami kicsit megkésve, de azért csak megérkezett hozzánk is.

Péntek este egy sörkertben találkoztunk volt kollégákkal utólag megünnepelni egy születésnapot. És ha már ott voltunk, megnéztük a foci EB nyitómeccsét is. Este 11 után azért megállapítottuk, hogy az elmúlt hónapok lockdownjának és a kijárási tilalomnak köszönhetően nagyon el vagyunk már szokva az esti kimaradástól és az alkoholfogyasztástól is.;)

Szombaton egy hirtelen ötlettől vezérelve Christinával bicikliztünk egyet. Ulm-Blaubeuren-Ulm volt az útvonal. A bicikliút, ahogyan itt már megszokott, remekül ki volt táblázva. A Balu folyó mentén vezetett az egész út. Szerencsére nagyon nyugis volt az egész szakasz; sokkal kevesebben tekertek arra, mint mondjuk nálunk a Rems mentén. 

A túra egy kisebb nehézséggel indult. Miután felpumpáltam mind a két kerekem, hogy nehogy útközben történjen valami, sikerült az első keréknél a visszatekerés közben kettétörnöm a szelepet. Egy Apával való gyors értekezés után a pályaudvar helyett a bicikliszerviz felé vettem az irányt. Abban a pillanatban amikor a szerelő épp nagyban magyarázta, hogy ez bizony most örökké tart így, de azért tegyünk bele még egy kis levegőt, a levegővel elmozdította a szelep maradék részét és a kerék teljesen leeresztett. Nem volt mit tenni, belső csere következett. És aztán kis késéssel indulás az Ulmba tartó vonathoz.

Blaubueren egy nagyon hangulatos kis település. A belvárosa tele van régi házakkal, szűk utcácskákkal. Az igazi látnivalója mégis a Blautopf. Ez a hely egy karsztforrás, és a Blau folyó eredése. A tavacska csodálatos színét a tiszta vízének és a magas mésztartalmának köszönheti. Időjárási viszonyoktól függ, hogy mikor hogyan esik be a fény, ami aztán a mészrészecskéken való megtörésének köszönhetően a tavacska gyönyörű, egyedi, mindig változó színét adja.

Maga a Blautopf nem nagy, mégis minden Baden-Württemberg legszebb helyei, 10 dolog, amit Baden-Württembergben látnod kell és ehhez hasonló listákon benne van az élmezőnyben. Így a biciklitúrával összekötve (kb.45 km volt) egy szuper egynapos program. Csak emiatt azonban nem biztos, hogy megéri egy hosszabb utazást tenni. Persze az internet és az Instagram tele van szebbnél szebb képekkel. Engem azonban a már tavaly nyáron felvilágosított egy betegem, hogy ő is azt hitte, hogy sokkal a nagyobb a forrás, és hogy érdekesebb látnivaló. Ráadásul annak idején még kínai turisták csapatait is szállították oda busszal. Nekünk most nagy szerencsénk volt, valószínűleg a korona miatt, de nem sok turista volt. Nagyon nyugodtan tudtunk üldögélni a tó partján, majd megtenni a kb. 500m-es szakaszt a tó és Balu folyó eredése körül.

A sváb író, Eduard Mörike szerint, régen egy sellő élt itt száműzetésben, mert szomorúságból csak halott gyermekeket hozott világra. Csak akkor szabadulhatott meg az átoktól, ha szívből nevet ötször. Egy egész udvarral élt ott visszahúzódva a sellő, amíg az apáca kolostorból valaki felvidította őt, ezzel megszabadítva a száműzetésétől. Ekkor megjelent ott az őt elüldöző dunai sellő, és a Blautopf megtelítődött vízzel. A száműzött sellő elhagyva Blaubeurent megígérte, hogy majd a karján egy gyermekkel tér vissza. Állítólag a mai napig feltűnik néha rövid időre a tó fenekén. Más elbeszélések szerint a sellő éjjelente tintát önt a tóba, ezért olyan kék.

A jutalom fagyikehely után visszaindultunk Ulmba. A visszaúton már ismertük az utat, így volt időnk fotózni is.

A Blau Ulmnál a Dunába ömlik. Ott mi is befejeztük a túrát és vonattal visszajöttünk Stuttgartba.

A vasárnapi program Waldklettergarten (kalandpark) volt. Szuper pályákkal, remek mágneses biztosítási rendszerrel, és sok hosszú csúszással. Néha bizony 12m fölé is másztunk. Három és fél óra után jól elfáradva és itt-ott pár horzsolással hagytuk el a mászóparkot. Az izomláz és a lila foltok csak másnap jelentkeztek.:)
Végre volt egy "normális" hétvége, amikor "normális" programot lehetett szervezni, be lehetett ülni valahova. Kicsit olyan volt minden, mint régen. Leszámítva a maszkviselést a vonaton, a kerthelyiségben a mosdóba menet, vagy a bejelentkezést, oltási könyv/ friss koronateszt bemutatását, mikor be szeretnénk ülni valahova. De most ezekkel a játékszabályokkal kell élnünk. És ezek még mindig jobbak, mint amik az előtte lévő hónapokban voltak.;)

Pont egy hete megkaptam a második oltásomat is, és most már csak egy hét választ el a "normális" élettől. Legalábbis az engem másodszorra beoltó hölgy ezekkel a szavakkal adta vissza az oltási könyvemet: "14 nap múlva újra normális életet élhet". Én azért megkérdeztem volna, hogy mi is normális manapság. Persze azért valamivel könnyebb lesz, ha majd a sárga kis könyvecske segítségével szó szerint ajtók nyílnak meg előttem.

Nálunk eddig nagyon magasak voltak a számok. Mind Baden-Württembergben, mind pedig a Rems-Murr járásban. Így itt nyitottak meg utoljára a teraszok, a boltok, a szállodák, a strandok. És volt a legtovább életben az éjszakai kijárási tilalom. A legtöbb helyre most a 3G szabály jellemző; vagyis belépés csak teszttel (getestet), beoltva (geimpft), vagy gyógyultan (genesen). Ja,és vannak boltok, ahol újra meg kell adni az összes adatunkat a belépéshez. Nesze nektek GDPR és minden egyéb. Na, nem minthogyha a telefonunk cella adatai, az okosóránk vagy a bankkártyánk alapján nem lehetne lekövetni, hogy merre jártunk. De azért azt, hogy mindenhol minden személyes adatunk megadása a belépés feltétele, kicsit soknak érzem.Gyakorlatilag már mindenhol tesztközpontot állítottak fel. Hiszen majdnem minden programhoz teszteltetni kell magunkat.

Már csak egy hét és beülhetek teszt nélkül egy étterembe. Sőt a nyáron talán lesz megint autósmozi és oda is beengednek majd. Vagy a jövő héten nyíló strandokra is bebocsátást nyerek majd. Hiszen oltakoztam. Nagyon hülye szónak tartom ezt egyébként. Számomra van benne valami, amitől olyan passzív ez a szó. Hogy nem én akartam, csak úgy megtörtént. És valahogy tényleg így van. Mármint nyilván szabad akaratomból oltattam be magam, de nem igazán éreztem, hogy lenne más választásom. Egyik oldalról az én munkakörömben racionálisan hangzik, hogyha napi 15-20 ember fut át szó szerint a kezeim között, akkor jó, ha én védett vagyok. És persze ott van a nyájimmunitás is. Aztán van egy másik tényező is: a rengeteg előny. Ha beoltatom magam például utazhatok külföldre karantén nélkül. És ne adj' Isten egyszer gyorsan haza kell mennem, akkor bizony ne az a fránya oltás legyen az akadálya. Mehetek étterembe, részt vehetek különböző szabadidős tevékenységeken, megszállhatok szállodában anélkül, hogy minden nap teszteltetnem kéne magam, és még lehetne sorolni. És ott van a másik oldal is, a bizonytalanság az oltóanyagok körül, a teljesen tragikus kommunikáció az oltóanyagok hatékonyságáról, esetleges mellékhatásairól, azok gyakoriságáról. Láttam egy riportot, aminek a végén a megkérdezett szakember őszintén és egyenesen kijelentette, hogy egy hatalmas emberi kísérlet kellős közepén vagyunk és igazából senki sem tud semmit sem megígérni, mert még nagyon keveset tudunk ahhoz, hogy biztos kijelentéseket tegyünk. Ő legalább végre tényleg őszinte volt.

Nehéz téma ez. Megosztó téma ez. De azt gondolom, hogy az lenne a legfontosabb, hogy ne essünk egymás torkának, ha valaki másképp vélekedik, mint mi. Igen, a beoltottak most bizonyos előnyökhöz jutnak, talán ez a jutalom azért, hogy bevállaltunk valamit, amiről még nem igazán tudjuk, hogy mire is mondtunk igent. És ez az, ami engem a leginkább zavart, az hogy úgy éreztem, hogy magamra vagyok hagyva. Persze lehet azt mondani, hogy minden Európában, Németországban/Magyarországon jóváhagyott oltóanyag biztonságos, de ha a végén mégis nekem kell eldöntenem (a számomra megfelelő információk hiányában), hogy melyikkel oltatom be magam, akkor úgy érzem, hogy magamra maradtam. Magamra maradtam egy olyan döntéssel, ami szerintem nem az én hatásköröm kéne, hogy legyen. Legalábbis nem ilyen körülmények között.

Németország a bürokrácia országa. Ez az oltás kapcsán is megmutatkozott. Mivel én egy önálló rendelőben dolgozom és nem egy kórházban, ezért nekünk nem volt lehetőségünk a munkahelyen oltást kapni. Attól függően, hogy az ember kijár-e házhoz is, soroltak be minket az első prioritási csoportba, vagy a másodikba. Bennem ezen a ponton felmerült a kérdés, hogy házhoz kijárva (többségében már beoltott) időseket maszkban és kesztyűben megkezelni miért magasabb a proritású, mint a rendelőben valakinek a szájába nyúlva az állkapocsízületét mobilizálni. Ez persze nyilván költői kérdés maradt. Szóval, oké, legkésőbb azon a ponton, amikor a második prioritási csoport előtt is megnyílt az oltás lehetősége, számunkra is elérhetővé kellett volna válnia. Ezen a ponton jött be azonban a híres, hírhedt német bürokrácia. Egy honlapon lehetett időpontot foglalni. Minden egyes oltóközpontnál külön(!) kellett próbálkozni. Ha szerencséje volt az embernek kapott egy kódot, amivel, ha újra szerencséje volt, kapott egy oltási időpontot. Az ember lánya kínjában nyilván több oltóközpontnál is próbálkozott, ami azt eredményezte, hogy folyamatosan észben kellett tartani, hogy melyik kód, melyik központhoz tartozik. Majd, amikor végre sikerült egy szabad időpontot találni, akkor az oltást visszaigazoló e-mailből derült ki, hogy melyik oltóanyagot fogja kapni a szerencsés oltakozó.Az elmúlt időszakban leggyakrabban látott képek: nincs szabad időpontunk, jogosult-e a védőoltásra, nem találtunk szabad időpontot az Ön régiójában.

Problémáim az online jelentkezési rendszerrel:

1. Miért kell minden oltóközpontba külön regisztrálni? Miért nincsen legalább tartományonként vagy kisebb egységenként egy központi rendszer?
2. Elvileg az kap kódot az oltáshoz, aki a megfelelő prioritási csoportokba tartozik. Ezt azonban online senki sem ellenőrzi. Miért? Miért jó az, hogy valaki lefoglal egy időpontot, elmegy az oltóközpontba, ahonnan hazaküldik, mert nincs még jogosultsága oltásra? (És arra a megjegyzésre, hogy ha már ott van és van időpontja, be lehetne oltani, annyit fűznék hozzá, hogy akkor mindenki jelentkezne így és tényleg semmi értelme nem lenne a priorizálásnak.)
3. Ha úgysem ellenőrzik online, hogy tényleg jogosult vagyok-e már az oltásra, akkor miért nem lehet ezt a lépést kihagyni?
4. A prioritási csoport "ellenőrzése" után (igenre kell kattintani) miért az életkoromat kell megadni? Miért nem azt, hogy miért vagyok jogosult az oltásra? (Az lenne priorizálás, ennek így semmi értelme sincs.) Amikor nem hitték el a betegek, hogy nem kapok időpontot oltásra az én tevékenységi körömmel, mondtam nekik, hogy nyugodtan próbálkozhatnak nekem, mert az én életkorommal esélytelen, hogy kapnak egy kódot, nemhogy oltási időpontot. Mindegy, hogy mi a munkám, ha csak a korom számít.
5. Az sms-ben megküldött kód az oltási regisztrációs kód kiváltásához miért csak 10 percig érvényes? Egyáltalán miért kell egy sms kód egy online kód kiváltásához? (Semmilyen egyéb személyes adatot nem kell megadjak hozzá.)
6. Az időpont kiválasztásánál miért nem látom, hogy melyik oltóanyagot fogom kapni? (Ha nem tetszik az oltóanyag mondhatom le utólag az oltást. És minden kóddal csak kétszer lehet időpontot foglalni, utána elveszti az érvényességét.)

Hetekig tartó próbálkozás után, a rendszer túlterheltsége és a túl kevés oltóanyag miatt, nekem saját magamnak nem sikerült még egy kódot sem szereznem, nemhogy oltási időpontot. A kolléganőm kódjával kaptam egy időpontot AstraZenecára. Egészen az utolsó előtti napig be is oltattam volna magam. Akkor azonban jöttek a hírek a különböző trombózisokról és mindenki, aki meghallotta, hogy másnapra AstraZenecára van időpontom kézzel-lábbal tiltakozott, hogy nehogy beoltassam magam. Legalábbis a németek. (Itt, véleményem szerint, már az elejétől nagyon rossz volt az AstraZeneca sajtómegjelenése. Direkt? Valószínűleg van politikai oka. De ebbe most ne menjünk bele.) Az utolsó este Heni hősiesen tartotta bennem a lelket és válaszolt minden kérdésemre. Ezer hála érte! Aztán este 10 körül még Ellennel telefonáltam, persze ő is azt mondta, hogy nehogy elmenjek, majd jött egy belső sugallat és megpróbáltam egy másik életkorral kódot szerezni az oltási időpontra. És láss csodát; működött a dolog. 2 perc múlva volt kódom, és további 3 perc múlva időpontom 4 nap múlvára Esslingenbe. Kicsit izgultam, hogy nem lesz-e ebből bonyodalom, de tekintve, hogy előtte is Dóri megmaradt kódjait, illetve a kolléganőimtől kapott kódokkal próbálkoztam és az életkor azokkal sem stimmelt volna, úgy voltam vele, hogy megmondom, hogy kaptam valakitől a kódot. Ellenőrizni úgysem tudják. (Ráadásul nem is születési évet kellett megadni, hanem csak egy évszámot. Teljesen abszurd dolog szerintem.)Sikeresen foglalt időpontot a Corona-védőoltásra.

Így letettem tehát végül BioNTech-kel beoltva. BioNTech-kel, mert az AstraZenecáaról akkor éppen azt írta a német Egészségügyi Minisztérium, hogy 60 év alatti nőknek nem ajánlott, de kérésre beadják. Ez milyen dolog egy hivatalos szervtől? Most akkor vagy veszélyes az oltás vagy nem? Vállalják érte a felelősséget vagy? Egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy nekem, laikusnak kéne eldöntenem, hogy kérem-e xy oltóanyagot, amit ők nem ajánlanak. Pár héttel a történtek előtt körülbelül egy hétre már leállították az oltást az AstraZenecával, akkor a fiatal nők BioNTechet kaptak helyette. Most azonban külön felhívták a figyelmet arra, hogy nem lehet másik oltóanyagot kérni az oltóközponton. Lehet, hogy nincs is másik oltóanyaguk.

Apró adalék még az oltási időpont kiválasztásához: egy idő után már tudtuk, hogyha 12 hét van a két időpont között, akkor az AstraZeneca lesz, hogyha 6 hét, akkor BioNTech vagy Moderna. Valamint keringtek még mítoszok arról, hogy éjfélkor lehet időpontot szerezni, mert akkor nyílik meg az aznapi kontingens. Aztán az éjfélből hajnali kettő lett. Állítólag. Állítólag, mert nálam ez sem működött. És persze a háziorvosnál is megpróbáltam időpontot kérni, ahol a nővérke a számítógépben az életkoromat látva mondta, hogy értsem meg, nekik proirizálniuk kell, mondtam, hogy semmi gond, én a munkám miatt az egyes csoportba tartozom, azonnal olthatnak. Erre az a válasz érkezett, hogy már 500 ember van a várólistán és nem tehet fel rá új személyeket. Azért azt nem akarta elárulni, hogy mindenki az egyes prioritási csoportba tartozik-e. Minden esetre nekem van egy teoriám erről (is).

A másik apró adalék még, hamár a priorizálásnál tartunk. Valamikor év elején, amikor még csak az orvosokat és a kórházi személyzetet oltották, kapott mindenki egy az oltással kapcsolatos információkat tartalmazó levelet a Minisztériumtól. Én, sokkal ellentétben, elkezdtem olvasni. Eljutottam addig a részig, ahol felsorolták, hogy kik fognak első körben oltást kapni: az idősek (azt hiszem 80 év felett,de lehet, hogy 70 volt), a fogyatékkal élők, a betegeket, fogyatékosokat ellátó ápolók, kezelésüket végző személyzet. Majd aztán jött még pár kategória. A felsorolás vége felé pedig a következőn akadt meg a szemem: hajléktalan szálló lakói, és dolgozói, és menekültszálló lakói és dolgozói. Minden kommentár nélkül hagyom ezt az utolsó kategóriát itt. Emésztgessük.

Az oltóközpontban, a jelentkezéssel ellentétben, már minden nagyon szervezettem működött. Belépés előtt szigorúan kézfertőtlenítés. Lent ellenőrizték, hogy tényleg van-e időpontom. Fent elkérték a személyit, a biztosítási kártyát és az igazolást a munkáltatótól, hogy valóban prioritást élvezek-e. Utána egy hét perces filmet kellett megtekinteni a betegségről és a különböző vakcinákról. Informáltak minket a vakcinákat gyártó cégek székhelyeiről, a hatóanyagról, és arról, hogy mikor kell kapni a második oltást. Ezután a "felvilágosítás" következett. Itt feltetettek pár kérdést: koronafertőzött vagyok-e, terhes vagyok-e, kaptam-e az elmúlt két hétben oltást, stb. Majd lehetett kérdezni. Én feltettem egy kérdést, mire a következő válasz érkezett: "Nézze, mi már két éve, khmmm...., másfél éve teszteljük a vakcinát...." Na én itt elengedtem a dolgot, a válasz hitelessége innentől számomra már nem volt kérdéses. Ezután a bejövetellel szembeni oldali ajtón elhagyhattam a kis helyiséget. Itt újabb székek fogadtak. Egy hölgy koordinálta, hogy melyik széken kell helyet foglalnom. A székek kör alakban voltak lerakva, így jól lehetett kontrollálni, hogyha a kb 6-7 oltóhelyiség közül a következő ajtaja kinyílik, akkor ki van soron. Flottul ment minden. Odabent, amíg beragasztották a cetlit az oltási könyvbe, addig megkaptam az oltást. Ezt a helyiséget is a belépéssel ellenkező oldalon lehetett elhagyni. Innen egy "őrzőbe" vezetett az út (piros nyilak a földön). Itt 15 percet kellett várakozni. A végén, amikor le kellett adni azt a papírt, ami az egész benti utamat végigkísérte, megkérdezték, hogy minden rendben van-e, és az igen válasz után lehetett elhagyni az épületet. Mindenki nagyon kedves, udvarias volt. Amilyen körülményes volt az időpont megszerzése, annyira szervezett volt az oltóközpont munkája.14:03 perckor leadva ezt a papírt elhagyhattam a termet, ahol az oltás után megfigyeltek. (A kérdések az előző oltás mellékhatásaira vonatkoztak.)

Oltás után én délután, biciklivel, még bementem pár órára dolgozni. Másnap is csak annyit érzetem, hogy a karom az oltás helyén nagyon feszül, fáj. Ennél többet szerencsére nem. A második oltásnál sem volt semmilyen panaszom. Az oltás helyén a duzzanat két napig megmaradt, de hál' Istennek semmi más nem volt. Remélem, nem csak fiziológiás sóoldatot kaptam.:) Viccet félre téve, azért láttam másoknál, hogy 2-3 napra kiütötte őket az oltás, vagy elég komoly derékfájásuk, vagy egyéb panaszuk lett. Szóval persze örülök neki, hogy én ilyen jól megúsztam. És csak remélni tudom, hogy elég antitestem termelődik/termelődött.

Nyilván nem áltatom magam azzal, hogy én most már mindentől védve vagyok. Azt is tudom, hogy a munkám miatt még mindig jobban ki vagyok téve a Covid fertőzésnek, mint mondjuk egy home office-ban dolgozó. Így marad továbbra is az FFP2-es maszk a rendelőben, a heti kétszeri tesztelés, az odafigyelés. Abban azonban bízom, hogyha meg is betegednék, akkor nem lesznek túl súlyosak a tüneteim.Hétfő és csütörtök reggeleink a rendelőben.

Egy hét és jön a "normális" élet. Szépen hangzik. Ehhez azonban az is kell, hogy a megbetegedések száma 50 alatt maradjon, különben újabb bezárások és szigorítások jönnek. Remélem azonban, hogy ez elkerül minket és akkor jön a "normális" élet, ahol egy sárga könyvecske tárja nagyra az ajtókat előttünk. Egy sárga könyvecske, mert Németország még nem jutott el odáig, hogy egy másik megoldást találjon erre a problémára. (Június végére ígértek változást.) Azért az első hamisított oltási könyveket már lefoglalta a rendőrség, és a Döneresnél a yufka mellé 0,33 l-es Cola helyett most 300 Euroért hamisított oltási könyvet ajánlanak elvitelre. Isten hozott minket a "normális" életben!

Lassan így:-"Mit csinálsz? Oltóanyagot a koronavírus ellen?"                                               -"Nem. Sört főzök, hogy mindezt el tudjuk viselni."

Különböző okokból sokáig halasztottam ennek a blognak a megírását. Sok indokot fel tudnék itt sorolni, de az igazság talán az, hogy még mindig keresem a megfelelő szavakat arra, mi az elmúlt évben velem/velünk történt.

Azt mondják, hogy egy kapcsolatban a hetedik év a legkritikusabb. Hát nekem a tavalyi volt a hetedik évem Németországban. Mondhatnám, hogy nem így képzeltem el a 2020-as évet, de ez a szófordulat fényévekre lenne a tervek és a valóság közötti szakadék mélységétől. Tudom, tudom, mindenkinek más tervei voltak az elmúlt évre. Engem azért mégis egy igen nagy váltás közepén talált meg a vírushelyzet. Minden terv vastag fekete filccel lett keresztül húzva. Majd összegyűrve, hosszasan ugrálva rajta, végül a kuka irányába rúgva, hogy egy sáros pocsolya kellős közepén landoljon. Készíteni kellett egy B, egy C és egy D tervet. És várni, hogy mi lesz. Várni, reménykedni, elfogadni. És elkezdeni új irányt venni, új terveket szőni, új célokat kilátásba helyezni.

A tavalyi év tele volt félelemmel, összezavarodottsággal, keserűséggel, vágyakozással és elfogadással. Egy olyan világból, ahol akkor utaztam haza, amikor akartam, egy olyan világba kerültem, ahol már annak is örülnék, ha legalább belföldön tartományon belül lehetne néha utazni. Megtapasztaltam, hogy milyen az, ha az ember este nem mehet el otthonról, hogyha a bezárt boltok, sötét kirakatok mindennaposak lesznek és hogy mennyire exkluzív árucikk tud lenni a WC-papír.  És hogy milyen, amikor mindig minden egy dolog körül forog: a koronavírus körül. A beteggel, a kollégákkal, a barátokkal és még az idegenekkel sincsen más téma, csak az aktuális betegszámok, a kijárási korlátozás, az oltás, az üres boltok és a gazdasági problémák. És odáig jutottunk, hogy lassan nem ismerném meg az embereket maszk nélkül. (Pontosabban azokat, akiket maszkban ismertem meg.)Mindenhol koronavírus, még a liftben is konfrontálódik vele az ember.

A fentiek ellenére is azt gondolom, hogy nekem még szerencsém van. Én minden reggel felkelek és elmegyek dolgozni. Mindennap találkozom emberekkel. Van igazolásom, ha a délutáni műszak miatt nem érnék haza a kijárási tilalom idején időben. A hétköznapjaim hasonlóak, mint a vírus előtti hétköznapjaim voltak. Az első sokk után, talán ezért sem rettegek most már a vírustól. A szabályokat betartom mindenhol: FFP2-es maszk a buszon, boltban, rendelőben, csak kesztyűben kezelek, és gondosan fertőtlenítem a kezem, de nem gondolom azt, hogy nem mehetek túl közel a beteghez, mert elkapok valamit. Elővigyázatos vagyok, de nem aggódom túl a dolgot. Igazából az sem segítene a helyzeten, csak egy újabb stresszfaktor lenne."Reggeli rutin" koronavírus idején.

Az elmúlt évben csomó olyan dologhoz kellett alkalmazkodnunk, ami előtte elképzelhetetlen volt. A pénztárca-kulcs duóból pénztárca-kulcs-maszk triumvirátus lett. Egyre kevesebb emberrel lehetett találkozni, végül a maximum két háztartás, majd pedig a maximum egy emberig jutottunk. És a szabályok állandó változása sem érint meg már annyira senkit sem, egyszerűen csak legyintünk, hogy megint egy újabb (néha bizony feleslegesnek tűnő) intézkedés.

Kemény volt a tavalyi év. A lakás a régi, a munka új, az életmód teljesen más. Megtanultam értékelni a teljesen hétköznapi dolgokat. Meglátni a jót, abban a kevés lehetőségben, ami most még megadatik nekünk. Jó érzés, hogy az elmúlt hónapok kemény napjai még jobban összekovácsoltak minket a barátokkal. Mindenkinek nehéz volt az elmúlt jó pár hónap, ezért is voltak annyira fontosak a még lehetséges személyes találkozások és a rendszeres telefonbeszélgetések.

Mondanám, hogy szép volt, jó volt, de elég volt ez a "kritikus" hetedik év. Ebből azonban csak az elég volt lenne igazán őszinte tőlem. Sajnos azonban az új évvel sem köszöntött be egy új világ. Talán majd jövőre. Talán.

Az elmúlt bő nyolc hónapban négyszer mentem busszal munkába. Háromszor az időjárás viszontagságai miatt, egyszer pedig a munka utáni egyéb elfoglaltság okán. A többi munkanapon nyeregbe pattantam és tekertem a rendelőig. Sikerült hazafelé többször bőrig áznom, nyakig besarazni magam, vagy éppen gyök kettővel haladni a havazás miatt. De kitartottam. Tavaly tavasszal direkt úgy kerestem munkát, hogy lehetőleg biciklivel tudjak járni. És sikerült is találni. Így nincs több kifogás, nyafogás. Csak a napi rutin van: sportruha felvesz, sisak bekapcsol, szemüveg felhelyez, nyeregbe pattanok és indul a nap. Mire a rendelőbe érek garantáltan felébredek. Télen a hidegnek köszönhetően kicsit előbb, már a lejtőn lefelé, nyáron pedig kicsit később, az emelkedőn térek magamhoz.

Ha őszinte akarok lenni, nyáron nem tudtam még, hogy télen hogy fogom bírni a tekerést. Az elmúlt hónapok alatt azonban nagyon összenőttünk, én és a biciklim. Hiányzott is, amikor karácsony előtt be kellett adjam pár napra a szervizbe. De megérdemelte a bicaj a teljes körű csekkolást, gumi- és lánccserét, fékszervizelést és csapágy javítást. Hősiesen bírta hónapokig a napi terhelést.

A lakásom és a rendelő nincs messze egymástól. Ahogy a régi favicc szól: légvonalban négy kilométer, de én tudok egy rövidebb utat az erdőn át...:D Viccet félretéve, tényleg csak öt kilométer a táv, hogyha a legrövidebb úton megyek. Márpedig reggelente azon megyek, hiszen akkor minden perc számít, amit még ágyban lehet tölteni. Nyáron szívesen megyek haza egy kicsit hosszabb, cserébe azonban kevésbé forgalmas úton. Télen ez a korai sötétedés miatt nem annyira praktikus, ugyanis nincsen kivilágítva. Ha nem este nyolcig dolgozom és még világos van egy darabig, akkor szívesen tekerek még egy vagy másfél órát. Néha többet is. Attól függ, hogy jön ki a lépés. A környéket szerencsére már egészen jól ismerem, betudom lőni, melyik távra mennyi időt kell hagyni, ez főleg akkor praktikus, ha még sötétedés előtt haza szeretnék érni.Fejkiszellőztetés munka után.

A nyári tekergős hónapokban a környéken felfedeztem több bicikli szerelő "pontot" is. Nekem ez főleg a gumi felpumpálásában nagy segítség. Hazafelé néha megállok és fújok egy kis levegőt a gumikba. De ha az ember hosszabb túrára menne a környéken, akkor is jó tudni, hogy vannak ilyen szerviz "pontok", ahol a tekerés közben fellépő kisebb problémákat lehet orvosolni. (Valahol még belső gumi automatát is láttam.)A gumi felfújáshoz minden le van írva, nem lehet elrontani.;)

Mondhatni, hogy az elmúlt hónapokban egy kicsit magasabb szintre emeltem az egyik hobbim. Nagyon tudom értékelni, hogyha valami fel is idegesít a rendelőben, a hazafelé úton lévő utolsó "gyilkos" emelkedő sokat segít azon, hogy viszonylag lenyugodva érjek haza.:)

Van egyfajta szabadság a biciklizésben. Abban, hogy arra megyek, amerre éppen kedvem van, akkor indulok haza, amikor akarok, nem kell buszhoz, etc. igazodni, és közben még az egészségemért is teszek valamit. És azért, amikor a havazás közepén, vagy éppen -5 fokban megérkezem biciklis szerelésben és a betegek és a kollégák is csak elismerően bólintanak, az is jó érzés.:) A múltkor kérdezte a kolléganőm, hogy mit fogok csinálni, ha havazni fog, én pedig csípőből válaszoltam: majd lassabban tekerek. Hát valahogy így. A biztonság az első, de nincsen lehetetlen. Csak néha kicsit előbb el kell indulni otthonról.;)Hát akkor induljon a nap!

Update: A bejegyzést a múlt hétvégén írtam. Azóta leesett a hó és mínusz fokok voltak a napokban. Így plusz egy buszos napot be kellett iktatnom, mert nem voltak rendesen letakarítva az utak. És megdöntöttem a rekordomat is, pénteken -13 fokban indultam reggel 6:25-kor, a sötétségben munkába. (Kivételesen reggel hétre be kellett érnem.) A hazafelé úton pedig a vastag kesztyű ellenére is lefagytak az ujjaim. Szabályosan fájtak, mikor hazaértem a meleg lakásba. De nincs megállás. Holnapra már +4 fokot jósoltak.:)Egy kis hó nem fog ki rajtam.

Múlt hét pénteken, január 15.-én, volt napra pontosan hét éve, hogy életem első munkanapját abszolváltam Németországban. Ennek emlékére legyen itt egy bejegyzés az új munkahelyemről.

Az ünnepi szabadság után, elég pörgősen, beindult újra az élet. Itt vannak a hétköznapok. Egyik hét röppen el a másik után. Szinte felocsúdni sem volt időm és máris a hónap közepe van.

Ez a nyolcadik hónapom az "új" munkahelyemen. Talán ez volt 2020 egyik igazi pozitív hozadéka. Egy olyan munkahely, ahova szeretek bejárni, ahol jó a csapat, ahol kihívások várnak, ahol változatos a munka, ahol fejlődhetek, ahol adnak a szavamra, ahol nagyon jó a beteganyag, ahol néha bizony még régről ismert arcok is szembejönnek. Szóval még csak nyolc hónapja vagyok itt, de olyan mintha már évek óta itt dolgoznék. Sikerült hamar beilleszkednem, és azóta csak úgy repülnek a hétköznapok, a hetek és a hónapok.

Az első pár nap elég fárasztó volt. Előtte szabadsággal és munkakereséssel együtt majdnem két hónapot otthon voltam. Megszoktam egy kényelmes ritmust, aztán jött az első hétfő: munka este nyolcig, a betegek 20 perces váltásban adták egymásnak a kilincset és nekem fogalmam sem volt, hogy kinek mi a baja, hogy melyik eszközt hol találom és, hogy melyik gépet, hogyan kell beállítani. Nagyon elfáradtam a nap végére. És a második nap végére is. Majd a harmadik nap végére is. Aztán szépen lassan visszaszoktam a pörgős hétköznapokhoz. Mindent összevetve azért sikerült elég hamar akklimatizálódnom, megtalálni a helyem, megismerni a betegeket, kiismerni a rendszert.

Időközben megkaptam feladatként a hozzánk érkező gyógytornász hallgatók koordinálását is. Szóval drága barátaim, akik már évek óta mondogatjátok, hogy egyszer oktatni is fogok, lassan lehet, hogy tényleg igazatok lesz. Egyelőre, az idő szűke miatt, inkább csak koordinálni próbálom őket, hogy mindig legyen feladatuk, de azért persze, ha éppen nálam hospitálnak, akkor muszáj átszellemülni oktató üzemmódba. Érdekes kihívás ez amúgy. Mit mondhatok a beteg előtt,  mit inkább a háta mögött, mennyit beszéljek a hallgatónak és mennyit a beteggel, hogy ő se érezze úgy magát az egész kezelés alatt, mintha csak egy oktatási objektum lenne. Ezt is és a koordinálást is tanulgatom egyelőre.

A rendelő egy hatalmas KGG területtel rendelkezik. Rengeteg gépünk van és nagyon sokan járnak hozzánk edzeni. Itt a gépeket és az egyéb saját testsúlyos, koordinációs és egyensúlyozós gyakorlatokat kombinálva tartjuk az órákat. Van egy szuper edzőnk, akitől ilyen téren sokat lehet tanulni. Én régebben sokkal többet voltam a kezelőben és kevesebbet az erősítőgépek közelében. Nagyon élvezem, hogy itt erre is sokkal több lehetőségem van. Egyrészt nekem fizikailag sokkal kevésbé fárasztó, másrészt pedig így sokkal változatosabban telik a nap. Harmadrészt pedig örülök, hogy ezen a téren is van lehetőségem fejlődni itt.

Igazából nagyon hiányzott már nekem ez a változatosság a mindennapokból. Az, hogy ne mindig minden beteg csak lefeküdni akarjon a kezelőágyra, aztán  én majd valahogy helyrehozom minden baját, bánatát. Itt tényleg együtt dolgozunk a betegekkel. Nekik is egy cél lebeg a szemük előtt, és hajlandók is tenni érte. Ebben azt hiszem, hogy a németek nagyon példaértékűek. Ők tényleg felelősséget vállalnak a saját egészségükért, jövőjükért. Persze lehetne itt pro és kontra érveket felhozni, hogy ellentétben a más országokban élőkkel, ők megtehetik, ki tudják fizetni az önrészt, etc, de ez inkább egy alaphozzáállás. Az én egészségem, jó közérzetem az én kezemben (is) van. És bizony sok betegnél igen csak meglepődöm, hogyha a receptre nézve meglátom a születési évét. Sokan 10-15 évet is letagadhatnának akár.

Az új rendelő Fellbachban van, Fellbach pedig az egyik Rommelshausen melletti település. (Rommelshausenben dolgoztam az első négy és fél évben Németországban.) Jó érzés volt újabb és újabb ismerős arcokat felfedezni a jelenlegi betegeink között, akiket én már Rommelshausenben kezeltem, vagy legalábbis látásból ismertem. És volt köztük bizony, aki mondta, hogy miután én elmentem, ő is rendelőt váltott. Jól esik az ember lelkének, amikor megerősítést kap, hogy valamit jól csinált.:)

A koronavírus rendesen áthatja a munkahelyi mindennapjainkat is. Folyamatosan figyelni kell, hogy tartsuk a távolságot a betegek között az edzések alatt, hogy mindig minden extra módon fertőtlenítve legyen, hogy mindenkinél mérjük a testhőmérsékletet a kezelés előtt, hogy ki legyen töltve a nyilatkozat, hogy nem jártak a betegek rizikóterületen, nem találkoztak senkivel, aki beteg, stb. És minden hétfőn gyorsteszttel indítja minden kolléga  a hetet, hogy legalább valamennyire le legyünk védve. Ehhez jön még a biztonságunk védelmében az FFP2-es maszk és a kesztyű, amiben kezelünk. Ja és persze mi is mérjük a hőmérsékletünket reggelente. Olyan ártani nem használ alapon.:)

Nem volt könnyű az elmúlt év. De most legalább azt érzem, hogy a munkámban azt csinálom, amit szeretek, ami boldoggá tesz, ami előre visz. A többit pedig idővel majd meglátjuk.

Az adventi naptárunk utolsó fotója.

"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nem csak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni." (Márai Sándor)

Ebben az igazán rendhagyó évben a karácsony is rendhagyóra sikeredett. Próbáltam rá lélekben készülni, de azért a remény utolsó szikrája, még ott volt valahol mélyen bennem. Aztán karácsony előtt nagyjából három héttel, be kellett látnom, hogy hiába a remény hal meg utoljára, ez a vonat bizony már elment. És a reményt is elvitte magával. Akkor volt egy kicsit nehezebb két-három napom. Utána összekaptam magam és onnantól egészen jó volt minden. Azt gondolom, persze lehetett volna keseregni, sajnáltatni magam, de én inkább megpróbáltam a pozitív dolgokra koncentrálni. Egyrészt, azok visznek előre minket, másrészt a kesergéstől még soha sem lett jobb senkinek.Adventi naptáraim.

A dekorálás idén sem maradhatott el. Sőt, most kellett csak igazán.

A karácsonyi készülődés kicsit bizonytalanul telt. Nem volt biztos, hogy tudok-e én menni, tudunk-e Lőrinccel találkozni, illetve, hogy egyáltalán meddig mozoghatunk még szabadon a tartományok között, a városban. December 12.-én elért minket is a kijárási korlátozás. Este nyolc és hajnali 5 között csak nyomós indokkal (munka, orvosi kezelés, stb.) lehet az utcára menni. December 13.-án pedig bejelentették, hogy 16.-ától minden bezár. Vagyis csak az élelmiszerüzletek, a drogériák, a posta és a gyógyszertárak maradhatnak  nyitva. És szerencsére a bicikliszervizek is. Nekem ez személy szerint nagyon fontos volt. (Erről majd máskor írok.) November 1.-től az éttermek már csak kiszállítást vállalhattak, az uszodák, a szabadidős sporttevékenységek, a mozik, a színházak, a múzeumok már mind zárva voltak, és azt is szabályozták, hogy hány háztartás találkozhat egyszerre. De ez a karácsony előtti, hirtelen szigorítás  azért sokakat ért váratlanul.

Nem volt mit tenni, mindenki igyekezett a nehezítő körülmények ellenére az ünnepekre készülődni. Én szerencsére az ajándékok nagy részét még a korlátozások előtt beszereztem, a többit pedig 12.-én. Akkor már elég bizonytalan volt a helyzet, minden üzletben azt mondták, hogy meg tudnák ezt vagy azt rendelni, de nem tudják, hogy meddig lehetnek nyitva, jobb ha én rendelem meg magamnak. És milyen igazuk lett. Alig 24 órával később már tudtuk, hogy még két nap és minden bezár.A boltok is próbáltak mindenkit a helyi üzletekben lévő vásárlásra ösztönözni.

Ritter Sport gyár parkolójának ismertetőjele a mindenfelé eldobált csokipapírok... Vicces is lehetne, de azért mégsem az.

Már november óta rengeteg munkánk volt, de a december különösen fárasztóra sikeredett. Azonban, ahogy a németek mondanák rengetek "Nervennahrungot" kaptunk a betegektől. Decemberben mindenki nekiállt sütni, tonna számra érkeztek a Plätzchenek (aprósütemény) és a rengeteg édesség. Így azért ki lehetett bírni az utolsó heteket.:) Illetve sok beteg olyan kedves kártyát írt, vagy személyre szabott ajándékot hozott, ami igazán meghatott. Azt gondolom, hogy nagyon figyelmes dolog ajándékot hozni, de amikor valaki ír pár személyes sort is a sztenderd "Boldog karácsonyt!" mellé, azt nagyon tudom értékelni. Azt pedig még inkább, amikor valaki az egyik helyi étteremből hozott utalványt, mert beszéltünk róla, hogy ott a legjobb az olasz kaja, vagy kapok egy könyvet, mert arról beszélgettünk, hogy most legalább lesz majd időm olvasni a szabadságom alatt. És csupa ilyen apró, személyes figyelmességek a nagy rohanás közepette. Olyan jó volt egy-egy pillanatra megállni és rácsodálkozni a meglepetésre, vagy esténként bontogatni az ajándékokat és örülni nekik.

Az elején nem vártam, aztán a hajtós hétköznapoknak "hála" egyre jobban örültem a szabadságnak. Még akkor is, ha ismét nem jutok haza. Az utolsó héten munka után három napig esténként még napi nagyjából két, két és fél órán keresztül írogattam, az előző héten már elkészített, karácsonyi üdvözlőlapokat és a kis leveleket hozzá. Szerettem volna, hogyha ezek idén tényleg személyesre sikerednek. És a visszajelzéseitek alapján, ez sikerült is.:) Legalább közben a karácsnyi hangulat is kicsit megérkezett hozzám. Ha már idén nem volt karácsonyi várás, igazi karácsony előtti vásárlás és semmi, amitől az embernek karácsonyi hangulata lett volna. November végén, illetve decemberben többször is "megijesztett" a helyi Douglas szépen díszített kirakata, amit hazafelé biciklizés közben pillantottam meg. Valahogy nem illet a lágy téli napok időjárásához és ahhoz az ürességhez, amit a város sugárzott az elhagyatott estéken.

Esténként már csak a Mikulás volt a városban.

A karácsony előtti vasárnap Lőrinc el tudott jönni látogatóba Münchenből. Idén ennyi jutott a családi ünneplésből, találkozásból. De legalább ennyi volt! Hősiesen el is vitt egy nagy szatyor ajándékot Magyarországra, amit az előző napon nagyjából hat órán át csomagoltam. Hiszen, ha már ajándék, akkor annak meg kell adni a módját, rendesen be kell csomagolni őket. Mindenkinek egyen dizájnba, apró kis eltérésekkel. Névvel ellátva, hogy mindenkihez a megfelelő meglepetés jusson el.

December 22.-én csomagot kaptam otthonról. Egy nappal későbbre vártam, így igazi meglepetés volt. Jó volt látni Apa gyöngybetűit a dobozon, kinyitni a kartont és kipakolni a rengeteg gondosan belehelyezett meglepetést. Volt benne naptár, könyv, Nők Lapja, karamellás szaloncukor, sál, maszk, bor és még sorolhatnám. Hazai ízek, hazai betűk, hazai minták. Nekem aznap tényleg karácsony volt.

Idén, magad uram, ha szolgád nincsen alapon, én is sütöttem bejglit. Életem első bejglijét. És másodikát, És harmadikát. És negyedikét. Ha egyszer egy üzlet beindul.:) Kicsit tartottam tőle, mert mindenki azt mondta, hogy milyen nehéz. Nem mondom, hogy nincsen buktatója, de egészen simán ment a dolog. Az első prototípust a német kollégáim tesztelték. Nekik nagyon ízlett. Azért nyilván tisztában voltam vele, hogy nekik nincsen túl sok összehasonlítási alapjuk. Az azért kiderült, hogy meg lehet enni. Sőt, elég gyorsan fogyott a tányérról.;)Magyar mák a Reweből.

23.-án még pár dolgot el kellett intéznem a városban. Gondoltam idén teszek valamit, amit nem szoktam. A beszerző körútra vittem magammal pár mini karácsonyi Ritter Sportot. Adtam belőle a buszsofőrnek, a péknek, a virágosnak, egy utcán zenélő bácsinak és a kasszásnak az élelmiszerüzletben. Olyan jó volt látni a felcsillanó szemeket. Csak egy apróság, de kicsit megtörte a napi rutint, az utolsó napok stresszes miliőjét. Gondoltam, ahogy mi is örülünk a rendelőben, ha valaki hoz valamit, biztos mások is örülnek egy kis meglepetésnek, figyelmességnek.

Ünnepi reggeli 23.-án. Köszi Lányok a finom "hazait" hozzá!:)

A Karácsonyt Dóriéknál töltöttem. Már 23.-án este náluk voltam. Éjszaka együtt állítottuk és díszítettük a fát, hogy 24.-én reggel a gyerekeket már ott várja a karácsonyfa. Délután volt ajándékozás. Este pedig kicsit mindenki beszélt az otthon élő szeretteivel. Azt hiszem az ünnep legnagyobb csodái azok a ragyogó gyerekszemek, amik éppen felfedezik a karácsonyfát. A gyerekek rácsodálkoznak minden díszre, mosolyra húzódik a szájuk, ahogy megtalálják a szaloncukrot, felvirul az arcuk, amikor az Angyalok csilingelnek és a karácsonyi csodától jobban csillog a szemük, mint a karácsonyfa 400 izzója együttvéve. Ők még tényleg elhiszik a csodát. Ők még benne élnek, hogy az Angyalok pont azt hozták nekik ajándékba, amire annyira vágytak. És napokkal később is mély átéléssel mesélik, hogy náluk jártak az Angyalok és mi mindent hoztak nekik ajándékba. Ilyenkor kicsit én is azt kívánom, hogy bár csak mi is így tudnánk hinni a csodában és így tudnánk megélni az ünnepet, befogadva, mindennek örülve, mindenre rácsodálkozva.Az Angyalok kicsit elméretezték a fát, de meg lett oldva a probléma.

Családi karácsony 2020-as módban.

Azt hiszem, az is egy csoda, hogyha az embernek olyan barátai vannak, akiknek az a legtermészetesebb, hogy áthívnak karácsonyozni, ha már nem tudok hazamenni. És én ezért nagyon hálás voltam ezen a karácsonyon. (Több meghívást is kaptam. Olyanoktól is, akiktől nem is számítottam rá. Nagyon jól esett mind.) Sok mindenre tanított ez az év. Köztük arra is, hogy kik az igazi barátok. És ez az ünnepek alatt még egyszer megmutatkozott. Köszönöm a telefonhívásokat, Enikőnek a csomagot, Lőrincnek a látogatást, a sok képeslapot, és mindenféle apró figyelmességet! Köszönöm, hogy általatok megélhettem a karácsonyi csodát a rendhagyó körülmények ellenére is!

December 25.-én egy kisebb autóút után igazi téli tájon találtuk magunkat. Először minden fehér volt, vagy a hótól, vagy a ködtől. Aztán lassan kibontakozott a táj. A szánkópálya. De régen is volt már, hogy bokáig álltam a szűzhóban. És milyen régen fagytak le az ujjaim hógolyózás közben. Olyan jó lenne, ha minden karácsonykor fehér karácsonyra ébrednénk. Van ennek egy olyan varázsa, ami a gyerekkoromba repít vissza. Akkor még volt hó. És nagyon hideg. Lefagyott lábujjak és vizes zoknik. Az is hozzátartozott a karácsony csodájához.

Boldog új évet kívánok innen is mindenkinek! Csak remélni tudjuk, hogy a következő év szebb, biztosabb, "normálisabb" lesz. Mindenkinek azt kívánom, hogy sikerüljön a céljait megvalósítani, beteljesíteni az álmait, de legfőképpen, hogy maradjon egészséges! B.Ú.É.K! Vagy, ahogy itt mondják: guten Rutsch ins neue Jahr!

Ui.: egy alternatív ötlet, esetleg jövőre:

Ha utazásról van szó (ezt már mind jól tudjátok), azonnal teljes mellbedobással benne vagyok. Mindent előre megtervezek. Mindennek utánanézek, mindent előre kikeresek, tájékozódok, múzeumi belépőket veszek online, látogatási időpontokat foglalok a neten, jegyeket nyomtatok, útikönyve(ke)t szerzek be, blogokat olvasgatok, tippeket gyűjtök az ismerősöktől, betegektől, míg végül az egész program pontról pontra már csak azt várja, hogy végre nekikezdjünk az utazásnak. Kicsit néha utazás előtt olyan, mintha már-már ismerném is a helyet, annyi időt töltök a szervezéssel, tervezéssel. Ez adja meg a komfortzónát nekem. Azt az érzést, hogy jól felkészültem, tartalmasan, értelmesen, és pihentetően fogom eltölteni az előttem álló jól megérdemelt, kincsnek is beillő pár szabadnapot.

A fentiekhez képest idén változott a rituálé. Egy hónappal a szabadság előtt vettem egy nagy levegőt és lefoglaltam a repülőjegyet Budapestre. Előtte Lau miatt is, meg egyéb dolgok miatt is kicsit elfoglalt voltam, illetve a helyzetbizonytalansága is óvatosságra intett. De aztán kezdtem elhinni, hogy összejöhet a dolog. El tudok utazni egy hétre haza. Még Sveni születésnapi partiján is részt tudok venni. Lassan nekiálltam pár programot megszervezni. Majd pár nap múlva jött a hidegzuhany: Magyarország teljesen lezárja a határait.

Értettem én, hogy egyre nőttek a betegszámok, de akkor talán inkább a főszezonban kellett volna lezárni a határokat.... Vajon miért nem tették akkor? De azt hiszem, ez a téma túl messzire vinnie minket... A lényeg, hogy egyből éreztem, hogy bizony ebből a hazautazásból semmi sem lesz. Hiszen két tesztet kellett volna otthon csináltatnom, az eredményekig pedig karanténba vonulnom. Nyilván nem a szüleimnél, vagy rokonoknál, hiszen akkor nekik is karanténban kellett volna lenniük. És hiába volt kilátásban az esetleges szabályenyhítés, én tudtam, hogy ez a hajó már elúszott. Egy hétből, ha három-négy napig karanténban kell lennem, az már nem igazán éri meg az utazást...

Átfoglaltam tehát a repjegyem decemberre, reménykedve a legjobbakban és vitatkozva az Eurowings ügyfélszolgálatával, hogy az egyébként olcsóbb decemberi jegy az átfoglalásnál miért ráfizetős. A telefonban lévő ügyintéző hölgy egyszerűen magyarázta meg a számomra még mindig érthetetlen helyzetet; a szoftver úgy van beállítva, hogy az azonos árkategóriájú vagy eggyel magasabb árkategóriájú jegyet választja, mert túl bonyolult lenne jóváírni a különbözetet. És különben is egyébként 70 Euro lenne per jegy az átfoglalás, szóval örüljek neki, hogy ilyen jóindulatúak és 14 nappal az indulás előtt ingyen átfoglalhatom a jegyet. Két apró megjegyzésem volt hozzá. Első: nem hiszem, hogy 2020-ban különösebben nehéz lenne egy szoftvert úgy programozni, hogy az elérhető legolcsóbb áru jegyet nézze és az esetleges különbözetet valamilyen jogcímen könyvelje el a cégnek. (Abszolút megértem, hogy nem kapok vissza pénzt, ezzel nem is volt problémám.) Második: nem, nem azért lehet ingyen átfoglalni a jegyet, mert ők annyira jó fejek, hanem azért, mert annyira kell nekik az utas, hogy már ezt is felajánlják. És a telefon másik végén lévő ügyintézőhölgyet is megnyugtattam, hogy egyébként meg sem vettem volna a jegyet. Utálom, ha a cégek hülyének nézik az ügyfelet. Lehet, hogy másnál működik, de nálam határozottan nem.

Ebben a szerencsétlen helyzetben hozta fel Lőrinc, hogyha már így alakult, menjek hozzájuk. Az Egyesült Királyság Németország számára nem volt rizikó terület és fordítva sem. Sokáig gondolkoztam, mérlegeltem a lehetőséget, majd három nappal indulás előtt vettem egy repjegyet Londonba. Addigra kívülről fújtam oda-vissza a németországi Robert Koch Institut rizikó területekre vonatkozó listáját. Ismertem az angolok Németországból érkező turistákra vonatkozó szabályozásait. Közben naphosszat hallgattam a betegeim kérdéseit, hogy mit is csinálok majd a szabadság alatt és hova megyek majd. Ezeket a "még nem tudom", "majd meglátjuk", "úgyse nagyon lehet utazni" és "amihez majd kedvem lesz" válaszokkal igyekeztem leszerelni. Belül pedig egyre idegesebb voltam, hogy csak nehogy, mire utaznék London is rizikó terület legyen.

Ilyen előzmények, egy beutazási kérvény kitöltése, három és fél óra alvás, valamint  hajnali repülés után érkeztem meg szombaton reggel a Heathrowra. Valamikor az útlevél ellenőrzés után kezdtem elhinni, hogy minden jól ment. Befértem egy hétre egy nyolc kilós bőröndbe, nem ült mellettem senki a repülőn, átjutottam az útlevélvizsgálaton, gond nélkül bejutottam Angliába. Most már kezdődhet a nyaralás. Valamikor régen, annyira szerettem volna eljutni a Heathrowra az Igazából szerelem című klasszikus miatt, most azonban valami egészen más miatt voltam boldog, hogy ott lehetek.

Indulás. Lassan a nap is felkel.

A hét hetes Flóra babával való megismerkedés volt az egész utazás csúcspontja. És a katalizátora is igazából. Lőrincék kérdezgették, hogy mit szeretnék majd csinálni, mit terveztem. És őszintén, életemben először nem terveztem. Se időm, se erőm nem volt rá. Szerda estig a repjegyekkel és az utazási korlátozásokkal voltam elfoglalva, csütörtökön este Lau segítségével azt a dokumentumot töltöttem ki, amivel beengedtek Nagy-Britanniába, pénteken pedig lakáskulcsot adtam Dórinak, bőröndöt pakoltam és lakást rendeztem, hogy készen álljak az utazásra. Ebbe már nem fért bele, hogy programok után nézzek. Főleg, hogy azt sem nagyon tudtam, hogy ott milyen a helyzet, mivel tervezhetek.

Flóra baba gyönyörű és nagyon cuki. Igazi élmény volt megismerni őt.:) Olyan jó, hogy ő még semmit nem fog fel a jelenleg a világon lévő őrületből. Ő csak fedezi fel a világot, ismerkedik a környezetével nap mint nap és elégedett, ha valaki a karjaiba veszi és növeli az aznapi lépésszámait vele.:)

Hét végére Flóra egészen belejött a fényképezkedésbe. Azért most megfejtettem, hogy miért szoktam inkább épületeket, tájakat fotózni és nem babákat. Az előbbiek kicsit kevesebbet mozognak, kalimpálnak fotózás közben. Az utóbbiak azonban sokkal cukibbak.:)

Állítólag hasonlít rám (is). (Közös képet azért nem tennék fel, mert vagy ő nem élvezte a fotózást, vagy én nem voltam kamera-kompatibilis.)

A hétvégére Lőrincék szerveztek programot. A következő héten pedig párszor bementem Londonba. Hamar kiderült azonban, hogy egyrészt mindenhova előre kell foglalni jegyet, másrészt pedig, azok a dolgok, amik engem igazán érdekelnek hétfőn és kedden nyitva sincsenek. De azért nem sokat bánkódtam emiatt. Főleg az első nap élveztem, hogy egyszerűen csak leszálltam a metróról és csak úgy sétáltam a városban. Élveztem, hogy lehetett látni a Buckingham-palotát, és nem csak a turistákat. Hét éve, mikor Sacival Londonban jártunk, annyi volt a turista, hogy én csak valakinek a tabletén közvetítve láttam az őrségváltást. A metróba is úgy kellett beküzdenünk magunkat, most csúcsidőben is alig ültek a szerelvényen. És mindenhol volt kirakva kézfertőtlenítő, a forgalmasabb tereken, a metrómegállókban. Én őszintén biztonságban érzetem magam.                                    Üres metró csúcsidőben.Vannak azért itt érdekes ábrázolások is. De azt hiszem a lényeg, hogy a férfiak és a nők tartsanak távolságot.:D

                                   Azt hiszem, rossz lépcsőfokra álltam, de a fotó kedvéért mindent;)

Nagyon jólesett céltalanul sétálgatni London utcáin, parkjaiban. Nézelődni, fényképezni, beszívni az egyébként nagyon nyüzsgő város most különösen nyugodt lüktetését. És felfedezni eldugott, nem olyan híres, de annál érdekesebb kincseit. Rácsodálkozni szép helyekre, melyek egyébként mindig tele vannak turistákkal, de most előkerültek a "takarásból". Csak bámészkodni anélkül, hogy bárki félrelökne, elénk tolakodna. Ez egy nagy ajándéka a koronavírusnak. Nyugodtan lehet várost nézni. Most érzem azt, hogy sikerült megismernem ezt a várost.Akkor, induljon a ráérős városnézés a hatalmas metropoliszban.

A Portobello Road maga egy nagy piac. Korona idején azonban csak mérsékelt mennyiségű utcai árussal és nyitva lévő üzlettel. (Nyilván a sok szuvenírt áruló üzletnek sajnos nem is nagyon éri meg kinyitnia mostanában.)

Notting Hill utcái és házai. A környék mindig megér egy sétát. Egyik nagy mostani felfedezésem. Egyik kedvenc negyedem a városban.

            Átfunkcionált telefonfülke. (Nem is tudom, hogy a többit vajon mire használják manapság.)

St. James's Park

Green Park kapuja. Annyira szeretem az ilyen részleteket egy városban.

                            Victoria Memorial

Sky Garden és kilátás a metropoliszra. Ide kellett jegyet foglalni. Próbáltam azért kevés olyan helyre menni, ahova előre kell jegyet foglalni, hogy ne kelljen rohanni. Mehessek a saját tempóban, mindenhol annyit maradhassak, amennyi éppen jólesik.

Saint Dunstan in the East Church Garden. A Saint Dunstan templomot a 13.században építették, majd a második világháborúban a német bombázások áldozatául esett. 1971 óta parkként funkcionál. Szerintem elég jó ötlet, hogyha már sajnos nincs igény a rekonstrukcióra, legalább ilyen formában megtartják az utókornak. Manapság a környéken lakókon kívül, sok influenszer jár ide fotózkodni.

Kensington Palace. Belül látványosabb.

Covent Garden. Másik nagy mostani felfedezésem. Másik kedvenc negyedem Londonban. Főleg a Covent Garden Market tetszett meg. Az egykori piac ma már inkább drágább kategóriájú üzleteknek ad otthon, azonban a hangulata így is magával ragadott engem.

                                      Royal Arcade. Márkás boltok találhatók az árkádok alatt.

Leadenhall Market. A leírásokban érdekesebbnek, izgalmasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Azonban, ha valaki a turistahelyek után valami kevésbé forgalmas látnivalóra vágyik, akkor érdemes ide ellátogatni. (Igen, tudom, a fotók nem lettek a legjobbak. Telefonnal készültek.)

Millenium Bridge. Egyik kedvenc fotótémám a városban.

Greenwich. 0° hosszúsági kör. Tömeg és sorban állás nélkül.

Greenwich. A háttérben pedig Canary Wharf.

Canary Wharf.

Kávé szünet. A kávézóba való belépéskor először lázmérés, majd telefonszám megadása.

Segítség a turistáknak London utcáin. Szerintem ezek a táblák nagyon szuperül ki vannak találva. Az ember rögtön tudja, hol van és mi milyen messze található onnan. Általában van egy 5 perces rádiuszú és egy 15 perces rádiuszú kör.

Ezt is a városban fedeztem fel. Nem igazán sikerült hozzá sem megfogalmazni, ezért csak így itt hagyom.

Szeretném még megemlíteni az Apsley House-t, mint látnivalót. Wellington első hercegének kívülről nem valami különleges háza első emeletén csodálatosan berendezett szobák látogathatóak. (A fentebbi szinteken a család lakik a mai napig.) És ha már itt tartunk még egy apró megjegyzés, a vele szemben álló Wellington Arch mindenképpen kihúzható a látnivalók listájáról. Sajnos még a kilátás sem jó a teraszáról.

Egyik nap Windsorba is eljutottam. Mire odaértem pont elkezdett esni az eső. A helyzetre való tekintettel azonban alig voltak turisták. Egészen különös atmoszférája van annak, ha majdnem egyedül fedezhetünk fel egy egyébként turisták által közkedvelt látnivalót. A kastély belülről csodálatos volt, főleg, ha az ember belegondolni, hogy azokat a termeket a mai napig használják protokoll eseményekre. Én már sok templomot láttam életemben, de kevés nyűgözött le annyira, mint a Szent György kápolna. (Harry és Meghan esküvői helyszíne.) Hihetetlen részletességgel van megépítve és mégsem giccses. (A belterekben sajnos nem lehetett fotózni.)

A mostani utazásom során arra is rájöttem, hogy a vidéki Anglia nagyon tetszik nekem. Hét éve próbáltunk egy hét alatt minél több "kötelező" dolgot megnézni Londonból. Láttuk a Towert, a koronázási ékszereket, a Tower Bridget, a Buckingham-palotát, a National Galleryt, a Victoria&Albert Múzeumot, a Kensington palotát,a Globe színházat, a HMS Belfast hajót, a Szent Pál székesegyházat, többek között a Hyde-, a St. James's- és a Green parkokat, a Big Bent, a Westminster apátságot, a Harrods áruházat és még sorolhatnám sokáig. Ehhez képest most olyan jó volt, hogy ezeket a kötelező köröket akkoriban már letudtuk és most lehet sétálgatni, bámészkodni, lelassulni. Megismertem London egy számomra teljesen új arcát. És ez bizony sokkal jobban tetszik, mint amit előtte láttam. De az igazi szerelem azt hiszem, a vidéki Anglia lesz.Dover fehér sziklái. És az elmaradhatatlan angol tea.;)

Sissinghurst Castle and Garden

Az egyetlen hely, ahol "tömeg" volt, az a Tate Modern volt. Itt is előre be kellett jelentkezni természetesen, de még így is egy jó háromnegyed órát vártam, mire bejutottam az Andy Warhol kiállításra.

Életem első, várva-várt, scone-ja a múzeum kávézójában, kilátással a Millenium Bridge-re és a Szent Pál székesegyházra. Nagy találkozás volt, egyből megszerettem a helyi specialitást.:)

Kilátás a kávézóból.

Londonban mindenhol lehet kártyával fizetni (a legtöbb helyen csak azzal), mint például a múzeum adománygyűjtőjénél is.

Talán ennek a nyaralásomnak van/volt a leghosszabb utóélete. Szombaton délelőtt a hazaút után a stuttgarti reptéren próbáltam magam leteszteltetni, de szeptember 16.-a óta nem csinálnak ingyenes tesztet a nem rizikó területről visszatérő turistáknak, sőt a reptéren csak a rizikó területről érkezőket tesztelik. Így hazamentem. Bevásároltam, kipakoltam, mostam és közben állandóan nézegettem, hogy változik-e valami a www.rki.de-n a rizikó területekkel kapcsolatban. Nincs még egy honlap, amit életemben ennyiszer megnyitottam, mint a Robert Koch Institutét az elmúlt hetekben... (Nyaralás előtt, alatt, után ez volt a "kötelező olvasmány".)Irány Stuttgart.

Olvasmány a repülőn. A vírushelyzetre való tekintettel kialakult új utazási feltételek tájékoztatásában sem odafelé, sem visszafelé nem volt hiány.

Aztán hétfőn indult a munka és én a kollégákon kívül senkinek sem mondtam el, hogy hol voltam, mert nem akartam hülye megjegyzéseket kapni, illetve azt sem akartam, hogy ha az utazást követő pár napban esetleg London is rizikó területté lesz nyilvánítva, akkor helyettem a betegek pánikoljanak. Ez nyilván home office-ban egyszerűbb lenne. És az sem volt egyszerű, hogy nem mesélhettem az átélt szép élményekről és mindenkinek a szemébe kellett mondanom, hogy otthon voltam. De jobb volt ez így. (Ebben még a kollégák is egyet értettek velem.) Ilyen világot élünk sajnos. Ez volt életem első nyaralása inkognitóban.

Kedves Lőrinc és Kinga, még egyszer köszönöm szépen a vendéglátást, az együtt töltött időt! Drága Flóra baba, örülök, hogy a jelenlegi körülmények ellenére volt lehetőségem személyesen is megismerni téged! London, kezdelek igazán megkedvelni téged. Nagyon szép nyaralás volt ez. Bizonyos szempontból az egyik legszebb.:)