Az elmúlt bő nyolc hónapban négyszer mentem busszal munkába. Háromszor az időjárás viszontagságai miatt, egyszer pedig a munka utáni egyéb elfoglaltság okán. A többi munkanapon nyeregbe pattantam és tekertem a rendelőig. Sikerült hazafelé többször bőrig áznom, nyakig besarazni magam, vagy éppen gyök kettővel haladni a havazás miatt. De kitartottam. Tavaly tavasszal direkt úgy kerestem munkát, hogy lehetőleg biciklivel tudjak járni. És sikerült is találni. Így nincs több kifogás, nyafogás. Csak a napi rutin van: sportruha felvesz, sisak bekapcsol, szemüveg felhelyez, nyeregbe pattanok és indul a nap. Mire a rendelőbe érek garantáltan felébredek. Télen a hidegnek köszönhetően kicsit előbb, már a lejtőn lefelé, nyáron pedig kicsit később, az emelkedőn térek magamhoz.
Ha őszinte akarok lenni, nyáron nem tudtam még, hogy télen hogy fogom bírni a tekerést. Az elmúlt hónapok alatt azonban nagyon összenőttünk, én és a biciklim. Hiányzott is, amikor karácsony előtt be kellett adjam pár napra a szervizbe. De megérdemelte a bicaj a teljes körű csekkolást, gumi- és lánccserét, fékszervizelést és csapágy javítást. Hősiesen bírta hónapokig a napi terhelést.
A lakásom és a rendelő nincs messze egymástól. Ahogy a régi favicc szól: légvonalban négy kilométer, de én tudok egy rövidebb utat az erdőn át...:D Viccet félretéve, tényleg csak öt kilométer a táv, hogyha a legrövidebb úton megyek. Márpedig reggelente azon megyek, hiszen akkor minden perc számít, amit még ágyban lehet tölteni. Nyáron szívesen megyek haza egy kicsit hosszabb, cserébe azonban kevésbé forgalmas úton. Télen ez a korai sötétedés miatt nem annyira praktikus, ugyanis nincsen kivilágítva. Ha nem este nyolcig dolgozom és még világos van egy darabig, akkor szívesen tekerek még egy vagy másfél órát. Néha többet is. Attól függ, hogy jön ki a lépés. A környéket szerencsére már egészen jól ismerem, betudom lőni, melyik távra mennyi időt kell hagyni, ez főleg akkor praktikus, ha még sötétedés előtt haza szeretnék érni.
Fejkiszellőztetés munka után.
A nyári tekergős hónapokban a környéken felfedeztem több bicikli szerelő "pontot" is. Nekem ez főleg a gumi felpumpálásában nagy segítség. Hazafelé néha megállok és fújok egy kis levegőt a gumikba. De ha az ember hosszabb túrára menne a környéken, akkor is jó tudni, hogy vannak ilyen szerviz "pontok", ahol a tekerés közben fellépő kisebb problémákat lehet orvosolni. (Valahol még belső gumi automatát is láttam.)
A gumi felfújáshoz minden le van írva, nem lehet elrontani.;)
Mondhatni, hogy az elmúlt hónapokban egy kicsit magasabb szintre emeltem az egyik hobbim. Nagyon tudom értékelni, hogyha valami fel is idegesít a rendelőben, a hazafelé úton lévő utolsó "gyilkos" emelkedő sokat segít azon, hogy viszonylag lenyugodva érjek haza.:)
Van egyfajta szabadság a biciklizésben. Abban, hogy arra megyek, amerre éppen kedvem van, akkor indulok haza, amikor akarok, nem kell buszhoz, etc. igazodni, és közben még az egészségemért is teszek valamit. És azért, amikor a havazás közepén, vagy éppen -5 fokban megérkezem biciklis szerelésben és a betegek és a kollégák is csak elismerően bólintanak, az is jó érzés.:) A múltkor kérdezte a kolléganőm, hogy mit fogok csinálni, ha havazni fog, én pedig csípőből válaszoltam: majd lassabban tekerek. Hát valahogy így. A biztonság az első, de nincsen lehetetlen. Csak néha kicsit előbb el kell indulni otthonról.;)
Hát akkor induljon a nap!
Update: A bejegyzést a múlt hétvégén írtam. Azóta leesett a hó és mínusz fokok voltak a napokban. Így plusz egy buszos napot be kellett iktatnom, mert nem voltak rendesen letakarítva az utak. És megdöntöttem a rekordomat is, pénteken -13 fokban indultam reggel 6:25-kor, a sötétségben munkába. (Kivételesen reggel hétre be kellett érnem.) A hazafelé úton pedig a vastag kesztyű ellenére is lefagytak az ujjaim. Szabályosan fájtak, mikor hazaértem a meleg lakásba. De nincs megállás. Holnapra már +4 fokot jósoltak.:)
Egy kis hó nem fog ki rajtam.
