Ami nem öl meg, az megerősít.
Hétfőn este realizáltam igazán, hogy már csak egy nap és többet nem kell bemenjek a munkahelyemre. Valahogy megnyugtatott az a tény, hogy ebben a helyzetben nem kell betegeket kezelnem mindenféle (komolyabb) védőfelszerelés nélkül. De kicsit furcsa is volt, nem ilyennek képzeltem az utolsó napokat a munkahelyen.
A szabim első pár napja nagyon hamar elment. Szerdától péntekig minden délelőtt csak mostam. A rengeteg ruhát a rendelőből és a cipőket is. Valahogy megnyugtatott, hogy mindent kimostam, amiben utcán voltam, vagy betegeket kezeltem. A konyhában is sikerült végre rendet raknom. A kávéfőzőt is vízkőtelenítettem. Szóval, csomó olyan dologra maradt időm, ami egyébként a hétköznapokban mindig a majd legközelebb címkét kapta, és halogatódott a megcsinálása. De most olyan jól esett, hogy rendet raktam magam körül. Hogy legalább az rendben van, amire van befolyásom, ami rajtam múlik.
Szerda délelőtt, a szabim első napján, úgy éreztem, hogy akkor most kicsit dekorálnom kell otthon. A nagy képeslapfalamat már lebontottam több hete, mert jöttek megnézni a lakást, és azt nem akartam otthagyni. Aztán már jó pár készre pakolt költöztetős doboz áll a szobában. És kellett valami, amitől nem átmenetinek néz ki a lakás. Valami, ami nem folyamatosan arra emlékeztet, hogy mi volt a terv, minek kellene most történnie, hanem egyszerűen csak jó ránézni. Amitől megint otthon érzi magát az ember. Kinyitottam tehát az aprólékosan bepakolt dekorációs dobozt. Egy egész nagy költözős doboz tele volt húsvéti és karácsonyi dekorációval. Pedig mindig olyan érzésem van, hogy alig vannak dekor dolgaim az ünnepekre. Khmm, khmm... Szóval, kinyitottam a dobozt és óvatosan kipakoltam az egyébként minden négyzet millimétert gondosan kitöltő holmik közül a húsvéti dolgokat. Pár porcelán nyuszi, egy-két tojás alakú gyertya, és pár felakasztható tojás. Nem túl sok dolog, de valahogy olyan jó érzéssel töltött el, mikor minden a helyére került. Ott volt még a rengeteg virág a szülinapomról. Egyszerűen, végre, jó volt körbenézni a szobában. Kellett a lelkemnek ez a környezetváltozás. Az, hogy jól érezzem magam otthon. Otthon, ahol az elkövetkezendő napokat, heteket tölteni fogom.
A délelőttök valahogy a sok rendrakással, házimunkával gyorsan elteltek. Délutánonként pedig maradt idő blogot írni, hivatalos dolgokat intézni, sétálni vagy biciklizni a környéken. A bevásárlásnál is sikerült a heti egynél maradni. Valahogy nem is hiányzik most annyira, hogy emberek közé menjek. A szomszédokkal szoktunk beszélgetni a teraszokról, mivel jelenleg majdnem mindenki otthon van. Valahogy azért ez a dolog kicsit közelebb hozott minket is. Eddig is kedvesek voltak, főleg az idősebb házaspár mellettem, de most valahogy mindenki még egy kicsit figyelmesebb a másikkal. Jó érzés megélni, hogy egy ilyen helyzetben összezárnak az emberek és figyelnek a környezetükben élőkre.
Az első pár szabad nap nagyon jót tett nekem. Hét végére azonban, őszintén, kicsit rám is rámült a bizonytalanság érzése. Hogyan is tovább? Mi lesz ezután? Meddig fog ez tartani? Hogyan fogunk kijönni ebből? És valahogy egyre inkább az az időszak jutott eszembe, amikor kijöttem Németországba. Az sem volt egyszerű. Emlékszem ültem az alig bebútorozott, akkor még internet nélküli lakásban, és azon gondolkoztam, hogy akkor most hogyan is lesz tovább. És lett. Még akkor is, ha az eleje nagyon kemény volt. Most is biztos lesz tovább, még akkor is, ha jelenleg éppen nem olyan könnyű. De ez az időszak is csak erősíteni fog minket. Én hiszem azt, hogy a panaszkodás nem segít, így marad a küzdés. Szóval, előre, az ismeretlenbe! És tovább! :)
