Fény az alagút végén.
Múlt héten hétfőn újra kinyithattak nálunk a 800 négyzetméter alatti üzletek. A nagyobbak pedig megpróbáltak egy, az előírásoknak megfelelő méretű, vásárlóterületet kialakítani a vevőknek. A többi rész pedig maradt lezárva. Így most már újra lehet menni többek között könyvesboltba, ruhaboltba, optikába. Természetesen mindenhova ki van írva, hogy maximum hány ember tartózkodhat egyszerre az üzletben és hogy mindenki tartsa meg a legalább másfél méter távolságot. Azért ezt a kisebb, szűkösebb üzletekben elég nehezen betarthatónak képzelem el. De mindegy is, mert nem nagyon éreztem eddig késztetést, hogy az élelmiszerüzleten és drogérián kívül bárhova bemenjek. Pénteken a nagybevásárlásból hazafelé megláttam pár nadrágot az egyik ruhabolt előtt, pont olyan nyári, amilyet már tavaly venni szerettem volna, közelebb lépve hozzájuk azonban elfogott egy már-már undornak nevezhető furcsa érzés, hogy én ezeket a ruhákat egyáltalán nem szeretném megfogni, pláne nem felpróbálni. Ennyit a vásárlási lázamról. Elég pénztárca kímélő üzemmódban működöm.:)
A normális bolti vásárlás még nem működik száz százalékosan, az online vásárlás pedig nem az én világom. Szerintem kétféle típusú ember van: az online-vásárló és az offline-vásárló. Én a második kategóriához tartozom. Tudom, hogy a neten sok mindent olcsóbban meg lehet venni, lehet, hogy valamit hajlandó vagyok megrendelni, ha már láttam, fel/kipróbáltam élőben és tudom, hogy AZ a dolog kell nekem. De az ismeretlen dolgoktól borsózik a hátam. Ismerem magam, tudom, hogy válogatós vagyok, így nem sok értelmét látnám, annak, ha csak minden tizedik dolgot tartanám meg, a többit pedig mind vissza kéne küldenem.
Dóri születésnapja a karantén közepén volt, így muszáj volt online ajándékot néznem neki. Hosszú órák kutató munkája volt, mire összeállt a kép, hogy mi lesz az ajándék. Máskor bemegyek üzletekbe, ihletet merítek, hagyom magam inspirálni. Na most semmi ilyen nem volt lehetséges, sajnos. Így maradtam én és az internet. Három különböző helyről rendeltem meg végül az ajándék egyes részeit. A könyvet lehetett könyvesboltba kérni személyes átvétellel, így azt választottam, mert abban biztos voltam, hogy megérkezik. Pláne, ha elve van is a waiblingeni könyvesboltban belőle. Egyébként nagy szerencsémre azon a héten kezdték el kinyitni annyira a könyvesboltokat, hogy az ajtóban személyesen át lehetett venni a megrendelt könyveket. Fizetni azonban nem lehetett, a számla postán érkezett. Fő a higiénia.:) Az ajándék következő része végülis egy nappal a születésnap után futott be. A harmadik része pedig többször elakadt útközben. Először 8 napot állt Köngenben, amikor a DHL tanácsára felhívtam a küldő céget, hogy ilyenkor mit lehet tenni. Ők pedig rákérdeztek a DHL-nél. Én is írtam egyébként a DHL-nek, de a standard válasz szerint 3 hétig is eltarthat, mire kivizsgálják a panaszom. A másik út szerencsére gyorsabb volt, másnap már tovább is indult a csomagom. Elég hamar eljutott a waiblingeni központba, ahol azonban sikerült rossz autóba tenni, utána nem volt már idő a kézbesítésre, majd körülbelül az első reklamációtól számított újabb egy hét elteltével csak sikerült megkapnom a csomagom. Tudom, hogy a koronavírus miatt nagyon megnőttek a rendelések számai és a kiszállítási idő is kicsit hosszabb lett, de ez akkor is nagyon hosszúra nyúlt. És rájöttem, hogy sem az állandó utánajárás, hogy hol is lehet a csomag, sem pedig az, hogy nem is tudom pontosan, hogy mit is rendeltem, mármint, hogy a valóságban hogyan fog kinézni, nem az én műfajom. Én maradok a bolti vásárlásnál. Nekem kellenek az egyéb ingerek is. Nem elég, hogy látok valamiről egy képet. Én szeretném megfogni, megtapintani, megszagolni, belelapozni, kipróbálni. Nincs mit tenni, én ehhez szoktam és ragaszkodok hozzá a továbbiakban is. Addig pedig nem nagyon vásárolok.
Vasárnap Ellennel elmentünk ismét egy biciklitúrára. Most Waiblingen - Remseck- Ludwigsburg - Marbach - Winnenden - Schwaikheim - Korb - Fellbach - Waiblingen volt az útvonal. 73 km-t tekertünk. Azért 60 után, hála a dimbes-dombos talajnak, már kicsit éreztem a combjaim.:) A bicikliutunk során én először láttam spárgaföldeket. Most szezonja van itt és épp a begyűjtés folyt, amikor arra felé tekertünk. Pár hete nagy volt az aggodalom, hogy mi lesz majd a spárga- és eperszezonban, mert a vendégmunkások szokták begyűjteni a termést, a koronavírus miatt azonban le voltak zárva a határok. Végülis, a gazdák nyomására, a kormány megengedte, hogy pár repülőgéppel például Lengyelországból beutaztassák az idénymunkásokat.
Marbach. Egyszer régen jártunk itt a családdal. Mondjuk én nem így emlékeztem rá, valamiért egy nagy tér rémlett Schiller szülőháza előtt. Hát, az nem volt csak egy szélesebb utca. Elég szomorú volt számomra, hogy a koronavírus miatt még egy kávét sem tudtunk inni, mert minden zárva volt, még elvitelre sem volt semmi nyitva a belvárosban. A belváros egyébként nagyon hangulatos, tipikus délnémet házakkal, utcácskákkal.
A marketingeseknek most eléggé kreatívnak kell lenniük, de persze a téma adott hozzá. Mindenki próbálja meglovagolni a koronavírus-tematikát. A stuttgarti napilap például azzal reklámozott, hogy ne hallgassunk az álhírekre, olvassuk az igaziakat. A Ritter Sport azért valami szellemesebbel rukkolt elő.;)
Ezt az utolsót kipróbálnám egyszer.:P
