Új év, új kaland, új élet

Június végétől Lau nálam töltött három és fél hetet. Amíg én a rendelőben, addig ő itthonról dolgozott. A jelenlegi koronás időszakban legalább a home office-t nem volt nehéz elintéznie.:) (Ugyanis senki sem mehet be náluk az irodába.) Nagyon szorgalmasan melózott, mikor én elindultam már a gép előtt ült, és mikor hazaértem még mindig a gép előtt volt. Azért néha kicsit irigyeltem "a fölkelés után 15 perccel már dolgozom is" napi ritmusát.:P

Esténként néha lementünk Waiblingenbe enni vagy/és inni egyet, vagy a teraszomra ültünk ki és sokáig beszélgettünk, vagy a szőlődombokon sétáltunk és csodáltuk meg sokadjára is a naplementét. Waiblingen egyébként teljesen átváltozott esténként egy mediterrán kis nyaraló várossá. A főtér tele volt asztalokkal (a távolság betartása miatt még sokkal többnek tűntek), nagyon meleg volt, fél 11-ig világos, valaki zenélt az egyik étteremnél és minden asztalt elfoglaltak a kikapcsolódásra (is) éhes emberek.

A hétvégéket próbáltuk a körülményekhez alkalmazkodva kihasználni. Sikerült azért olyan programot találni, ami mindkettőnknek új volt, nem volt irgalmatlan nagy a tömeg, és azért az odautazás sem tartott egy örökkévalóságig. Elég jó programokat szerveztünk végül.:)

Herzlich Willkommen in Waiblingen!

Lau érkezése után az első estét sütéssel töltöttem/töltöttük. Lilla 2 születésnapjára készültem sütivel.

Nagy kedvencei a bogarak, vagy "bogik", ahogy ő mondaná.

Egyik csütörtök este egy borozásos naplemente nézésre mentünk az itten szőlődombon. Szuperül meg volt csinálva minden. Bútoroknak többek között raklapokból összerakott ülőalkalmatosságot helyzetek ki. Volt kis asztalka is terítővel, és jeges borhűtő. Annyira tetszett az egész program, hogy én szívesen elmentem volna két hét múlva is az eseményre, de mire foglalni akartam, már minden hely elkelt. Sőt az azutáni estre is. Nem hiába, remekül meg volt csinálva; mindenki távol ült egymástól, volt piknikkosár, hideg bor, és naplemente hozzá. Mostanában úgyis kicsit szűkölködünk a jó programokban, így örül az ember minden lehetőségnek.

Lau hősiesen a munkahelyi grillezésre is eljött velem egyik szombat este. Így most már ő is ismeri az egész csapatot. És megnézte a cannstatti után ezt a rendelőt is.;) Lassan szerintem már ő is be tudna rendezni egyet, annyit látott már.:P

Én tortával készültem a partira.

Majdnem egész végig, amíg Lau itt volt, nagyon szép időnk volt. Így néha kirángattam Laut este egy-egy sétára, amiért naplemente volt a jutalom.:)

Az első közös hétvégén kimentünk egy nagyobb tóra Dóriékkal. Odaérve konstatáltuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akinek ez a program az eszébe jutott. A hivatalos parkolók délben már rég meg voltak telve és az odavezető út mindkét oldala is tele volt parkoló autókkal. Végül csak sikerült leparkolni. Egy ebéd után, kora délután értünk oda végül is magához a tóhoz. Ez is egy olyan élmény volt, amit szerintem egyszer látnia kell az embernek az életében (ha Németországban lakik). A tó partja tele volt emberekkel. A törökök a fél konyhájukat hozták magukkal. Volt ott minden, de tényleg minden. Grillsütő, minihűtő, hűtőtáska, asztal, szék, pad, abrosz, tányérok, evőeszközök, pohár, napernyő, nyugágy, nyolcféle saláta, hatféle hús, egy halom kenyér, és vízipipa mindenfelé. El se tudom képzelni, hogyan cipelték el azt a rengeteg dolgot a kocsitól a partig... (Mondjuk valószínűleg ennél több sportértékű tevékenységet nem nagyon folytattak aznap.) Végül is azért mi is találtunk még helyet a parton az árnyékban, és még futni is elmentünk. Nagyjából négy kilométer volt egy kör, kettőt leküzdöttünk belőle a negyven fok és az autók felé zarándok csoportok módjára vonuló emberek ellenére.

Úgy látszik van, ahol máshogy mérik az 1,5 méter távolságot...

Hétfőn betegektől hallottam, hogy állítólag  benne volt a híradóban, hogy kb 10 ezer (!) ember fordult meg a tónál vasárnap. A hét második felére pedig meghozták a döntést, hogy lezárják a tavat. Ez részben érthető, részben viszont szerintem le lehetne keríteni és lehetne korlátozni az emberek számát, nem kéne egyből lezárni. Sokan nem mennek most nyaralni, a németországi kempingek tele vannak, és így még ehhez a tóhoz sem lehet menni, pedig ez a legnagyobb a környéken. De most októberig pihenőn van. Kicsit tartottam tőle, hogy így a kisebb tavak túl fognak terhelődni, de eddig még nem érkezett hír újabb tavak lezárásáról. Szeretem a szakmámban, hogyha az ember beszélget a betegeivel, sok minden kiderül húsz perc alatt. És legközelebb már úgy jönnek, hogy hallottam-e a hírt, hogy most már nem lehet a tóhoz menni. Így nekem gyakorlatilag nem kell híradót néznem, folyamatosan tájékoztatva vagyok az időjárásról, a megbetegedések számáról, az újabb rizikóterületekről és minden fontos eseményről. Ja, és néha tippeket is kapok, hogy hova érdemes menni, vagy ha ide vagy oda megyek, akkor ezt vagy azt is nézzem meg mindenképp. Ez egy nagyon kellemes "mellékhatása" a szakmámnak. :)

Egyik hétvégén egy kis kultúrára is szakítottunk időt, jártunk a Kunstmuseumban Stuttgartban. Egy Op-art kiállítást néztünk meg. Jon Borgzinner művészetkritikus szerint: "Op-art: képek, amik a szemet támadják". Vagyis mindenféle geometriai formák, melyek sokszor úgy néznek ki mintha mozognának. Nem volt túl nagy a tárlat, de volt pár kép, ami nagyon tetszett nekem. Három Vasarely alkotás is volt a kiállításon, melyből kettő a pécsi Victor Vasarely Múzeumból érkezett. Azért ilyenkor kicsit megdobban a magyar ember szíve.

A kezdetek. Háromszögű fa hasábok két oldala van megfestve, a harmadik pedig a képre rögzítve. Attól függően, hogy honnan nézzük, más és más képet mutat.

Vasarelyk

Ezek pedig az állandó kiállítás részét képező (mű)alkotások. Néha tényleg elgondolkodom, hogy hogyan lehetne az én "műveimet" is kiállíttatni... De szolgáljon ez itt a ti művelődésetekre is!;)

A múzeumozás után beültünk egy "Kaffee und Kuchen"-re az egyik kedvenc stuttgarti sütizőmbe. Igazán kellemes meglepetés volt, hogy nagyon finom affogatot, vagyis vanília fagyival felszolgált eszpresszót lehetett kapni. A sütinél volt egy kis kavarodás, ennek eredményeként kaptam egy ajándék macaront. (Egyébként sajnos a macaronjuk, a sütikkel ellentétben, felejtős.)

Kisebb nehézségek árán eljutottunk a stuttgarti a Chinesischer Gartenbe (kínai kertbe) is. 1993-ban a nemzetközi kertépítészeti kiállítást a stuttgarti Rosensteinparkban rendezték meg és Baden-Württemberg testvértartománya, a kínai Jiangsu (Csiangszu) ajándékozta az eredeti kínai pavilonokat a városnak. Mivel már a kiállítás alatt is nagyon közkedveltek voltak az épületek egy egyesület felkarolta a projektet és 1996-ra sikerült helyet találni a kínai kertnek Stuttgart egyik hegyén, ahonnan nem mellesleg csodás kilátás nyílik a városra.

A legnagyobb túránk Bad Wildbadba vezetett. Sikerült egy nem olyan napsütéses vasárnapot kifogni a túrához, de mivel másik nap már nem állt rendelkezésünkre, nekivágtunk az útnak. Odaérve azért én örültem kicsit, hogy ködös idő volt, sőt picit esett is. Így is elég ember volt ott, és el tudom képzelni, hogy jó időben mennyien lettek volna. Egyébként nem lenne bajom a tömeggel, de most a koronavészes időkben azért jobb érzés megtartani a távolságot, ha lehet. A siklóval a hegyre felérve első utunk a Baumwimpfelpfadhoz vezetett. Ez egy kiépített út a fenyő- és bükkfák lombkoronái között. Az ösvény 1250 méter hosszú, olykor 20 méter magas, és egy 40 méter magas kilátó tetejére vezet fel minket. Az út mentén a gyerekeknek rengeteg érdekesség van kialakítva, hogy megismerjék az erdőt és a természetet. De a felnőtteknek is nagy élmény egyszer végigmenni ezen az ösvényen és felsétálni az építészetileg is kiemelkedő kilátóba.

Igen, tudom, sok kép lett, de annyira jó fotótéma volt a kilátó.:) És ilyen, ha hosszú idő után végre kiszabadulok a négy fal közül a fényképezőgépemmel.:P

Egy kis képzelőerővel látom a stuttgarti tévétornyot és a fel- és leszálló repülőgépeket.;)

A kilátó után továbbmentünk a hegyen. A következő célpont a Wildline, vagyis a Hängebrücke (függőhíd) volt. Ez a 380 méter hosszú, 1,2 méter széles és legmagasabb pontján 60 méterrel a föld felett lengő híd igazi élmény volt mindkettőnknek. Nem gondoltam, hogy ennyire lélegzetelállító lesz ott állni a híd bejáratánál. Lenyűgöző, hogy építészek mire képesek. És igen, minél beljebb sétál az ember a hídon, annál inkább kileng a függő szerkezet. Főleg, ha többi turista direkt mozgásba akarja hozni a hidat... Szerencsénkre sikerült úgy odaérnünk a hídhoz, hogy alig voltak rajta és épp kicsit esett az eső. Talán nem láttunk el olyan messzire, mint tiszta időben, de legalább nem takarta el a tömeg a hidat.;)

A függőhíd után visszamentünk a siklóval Bad Wildbadba. A kis feketeerdei városka a gyógyvízéről híres és rehabilitációs intézetek, valamint gyógyfürdők találhatók itt. Maga a város is kellemes meglepetés volt nekem. Rendezett, szép házak mindenfelé, hangulatos kis hidak, romantikus sétálóutca, és egy letűnt kor maradványai.

Egykori fürdő épülete, ma kulturális programoknak ad otthont.

Az utolsó közös szombatunkra sikerült helyet szereznem egy vezetésre a Kessler pezsgőgyárba. Már régi vágyam volt oda bejutni. A gyár Esslingben található. (Ez is egy kisváros Stuttgart mellett.) Németország legrégebbi pezsgőgyára, és még mindig vannak pezsgőik, amiket a hagyományos üvegben érleléses technikával készítenek. De nem csak ezért szerettem volna elmenni oda, hanem, mert pár héttel a kiköltözésem után magyar barátoktól megtudtam, hogy ez a "helyi" pezsgő, csak ilyet érdemes itt inni. És tényleg nagyon jó a minősége. A gyárba bejutni azonban nem egyszerű, nem csak a korona miatt, hetekkel előre kell helyet foglalni a vezetésre, mert a nagy érdeklődés miatt mindig hamar elfogynak a jegyek. Most azonban sikerült megcsípnünk az utolsó kettőt. :)

A szombatot egy kis sétával és egy reggelivel indítottuk Esslingben. Megvan annak a hangulata, ha a piac mellett a főtéren nyugodtan brunchol az ember. Ráadásul a városháza óráján minden egész órakor "repül" a madár. Igazi attrakció, ahogy mozgatja a szárnyait. A maradék időben pedig a helyiek egyik kedvenc elfoglaltságát űztük mi is, megfigyeltük a piacra illetve piacról hazafelé igyekvő embereket.

Alapozás a pezsgőkóstolás előtt.:)

Ez bizony egy kétszemélyes tál volt.

A pincér szerint renget méh érkezik Európából Németországba, én azért helyesbítenék, rengeteg érkezik a stuttgarti és a Rems-Murr régióba. Elnézve a számukat, nem hiszem, hogy az ország többi részére is jutna még.;)

A reggeli után sétáltunk egyet az óvárosáról méltán híres Esslingenben. Itt van elvileg Németország legrégebbi háza és legrégebbi Fachwerkhaus-a (favázas ház), de a turista irodában azt mondták, hogy egyik sem egy nagy látványosság és inkább elirányítottak minket olyan utcák felé, melyek valóban szépek, látványosak.

Városháza

A Kessler pezsgőgyár pincéjében megismerkedhettünk az 1826 óta fennálló gyár történetével és a pezsgőkészítés folyamatával. Egy nagyjából 50 percet töltöttünk lent. Kint megközelítőleg 40 fok volt, mi azért, az én remek ötletem alapján vittünk pulcsit, hátha fáznánk a pincében. A kinti meleg után azonban jól esett kicsit lehűlni lent. Nagyon jól, érdekfeszítően, összeszedetten, de nem túl hosszan mesélte el az idegenvezető hölgy a Kessler gyár megalakulásának történetét, a pezsgőkészítés hagyományát, fortélyait és beavatott minket a pince falát borító feketepenész táplálásának részleteibe is. Majd két emelettel följebb három pezsgőt kóstolhattunk meg. Én szerintem nagyon megérte elmenni, egészen másként issza az ember a pezsgőt, ha valóban tudja, honnan származik, hogyan készült, és mire kell figyelni a fogyasztásnál. Megint beigazolódott, hogy annyi minden van a környezetünkben, ami mellett elmegyünk, pedig nagyon is érdekes dolog. A pezsgőgyár kívülről, finoman szólva, nem egy feltűnő épületegyüttes és a legtöbben talán csak a látványpincéjét ismerik, ahova be lehet ülni egy pohár pezsgőre szombaton a piacozás után. (Ennek kérem szépen hagyománya van Esslingenben.) A gyár maga azért ennél sokkal több, tele tradícióval, kultúrával. Érdekesség, hogy 2004-ben, különböző okok miatt, csődöt jelentett a cég. Állítólag, amikor ez bekerült az újságokba, az esslingeniek elkezdték feltölteni a pincéiket pezsgővel, karácsonyra és szülinapra is mindenki ezt ajándékozta. Ennek és több befektetőnek hála sikerült elkerülni a bezárást és ma már ismét egy erős márka a Kessler. Egy másik érdekesség pedig, hogy Németországban létezik külön pezsgőadó. Ez a 0,75 literes üveg esetén 1,02 Euro. És ebben még nincs benne az egyébként esedékes ÁFA. Ezt az adót még 1902-ben vezették be. Egyébként ez a különadó abból a szempontból is érdekes, hogyha az ember kiszámolja a pezsgő árának az alkotóelemeit; pezsgőadó, ÁFA, palacköltség, címkézés költsége, gyári költségek, akkor hamar rájön, hogy nagyjából mekkora összeg jutott a pezsgő alapját képező alapborra és hogy abból vajon, milyen minőséget lehet kihozni. Főleg, ha hozzászámoljuk, hogy a hagyományos eljárás szerint, ha az alapbor egyszer bekerült az üvegbe, akkor csak a pezsgő poharunkba való kiöntésekor kerül ki onnan újra és a gyártás során kézzel rázzák és forgatják az üvegeket heteken keresztül, hogy jó minőségű habzóbort kapjunk. Azt hiszem ezután nem nehéz kitalálni, miért drágábbak a hagyományos technikával, jó minőségű alapborból készült pezsgők.

A speciális körülmények ellenére azért azt hiszem, sikerült egész sokat kihoznunk ebből a pár nyári hétből. Hiszen, aki keres, talál. Bizony, még a közeli helyek is rejtenek ennyi év után is ismeretlen látnivalókat.

Laut elkísértem a reptérre, és a kilátóteraszra érve rájöttem a koronavírus-rejtvény megoldására. A tervek szerint idén tavasszal renoválták a repülőtér kifutópályáját és emiatt így is, úgy is korlátozott lett volna a forgalom a reptéren. Ki tudja, lehet, hogy ők robbantottak ki mindent, hogy legyen mire fogni a leállást, csak erre még nem jöttek rá az összeesküvés-elmélet gyártók.:D:D:D:D

Jó volt Lau, hogy jöttél! Meglátjuk mit rendez még nekünk az élet, akarom mondani a koronavírus.;)

A karanténban töltött utolsó hetek elég gyorsan elteltek. Amióta megvolt az új munkahelyem, sokkal nyugodtabb voltam otthon. Tényleg tudtam élvezni a szabad napokat. Valahogy nem hiányzott a város és a tömeg sem. Jó volt élvezni a napsütést, futni, sétálni a búzamezők között, rendet tenni magam körül.

Annyira jó volt látni, ahogy folyamatosan változott a természet körülöttünk. Máskor valahogy nem volt idő ezt így tudatosítani.

Egyik nap az úton nyilak és majdnem a házunk előtt ez a felírat díszelgett. ("Majdnem teljesítetted.") Az nem derült ki, hogy miért festették fel, de futás közben elég vicces volt "követni" a nyilakat és a végén meglátni a teljesen odapasszoló feliratot.

Remseck. Itt folyik a Rems a Neckarba. Tavaly a Rems-Murr járásban rendezték meg Landesgartenschaut és ebből az apropóból elég sok mindent felújítottak, megújítottak, átépítettek, kibővítettek a környéken. Például a képen látható partszakaszt, a homokos stranddal együtt. Szeretek erre biciklizni. A Rems mentén síkon lehet tekerni, ha pedig emelkedőre vágyom, akkor innen a dombokon keresztül is haza tudok bicózni.

Ha valamire rájöttem az elmúlt hetekben, az az volt, hogy én jó karanténozó vagyok. Még hivatásból és tudnék karanténozni. Na jó, viccet félretéve, szerintem tényleg jobban viseltem ezt az új helyzetet, mint sokan mások. Én igyekeztem a megszorítások pozitív oldalát megtalálni. Nekem most talán jókor is jött ez a nyugodtabb időszak. Jó volt, hogy végre volt időm magamra. Ki tudtam pihenni magam. Tudtam rendszeresen sportolni. Napozni. Könyvet olvasni. Átpakolni az egész lakást. Kiszelektálni rengeteg cuccot. Rendet tenni a pincében. Végre eltűntek a már előre bepakolt költöztető dobozok. (Sokáig nem tudtam hozzájuk nyúlni. Valami belső erő nem hagyta, hogy itt újra kipakoljam őket.) Végre rend lett körülöttem. És valamennyire bennem is.A szülinapomon újra megnyitottam a képeslapfalat és azóta szépen gyűlnek az új lapok. (A költözés és lakásmegnézések miatt már februárban teljesen lecsupaszítottam ezt a falat.)

Nagyon szerettem, hogy az elmúlt hetekben lehetett hosszú körmöm és akár minden harmadik nap másmilyen színű körömlakk díszeleghetett rajtuk. Mondjuk arra is hamar rájöttem, hogy vagy szépen lakkozott körmök vagy tiszta lakás. A házimunka és a körömlakk ugyanis nem igazán kompatibilis egymással.

Az is szuper volt, hogy nem kellett mindig előre főzni. Persze volt, hogy több napi adagot főztem egyszerre, de nem volt az a kényszer, hogy most muszáj főznöm különben nem tudok mit enni holnap a munkahelyen. És így sokkal változatosabban tudtam étkezni.  A spárgát mindenféleképpen kimaxoltam. Ettem fehéret és zöldet is. Hollandi mártással könnyű vacsoraként, feketeerdei sonkába tekerve megsütve ebédre, aztán eperrel és bazsalikommal salátának, tükörtojás mellé vagy éppen sonkával palacsintába tekerve. Itt kint nagy kultúrája van a spárgaevésnek. Lehet kapni spárgapucolót, spárgafőző edényt, rengeteg spárgás receptes könyvet és még "spárgasonkát" és "spárgakrumplit" is. Ez olyan sonka és krumpli, amit kifejezetten a spárga mellé ajánlanak.

És epret is ettem rendszeresen. Hiszen spárga- és eperszezon volt most. Sőt idén kipróbáltam egy sütés nélküli túrótortát eperzselével a tetején.Elsőre szerintem nem lett rossz.:)

Az utolsó hetekben többször voltunk egy tónál Dóriékkal, és aztán, ahogy lazultak a szabályok, más magyar barátokkal is. Az első pár alkalommal még nem nagyon mertek kimenni az emberek, aztán pár hét elteltével már alig lehetett helyet találni a tóparton. Azért jó volt kicsit kimozdulni. Olyan volt mint egy mini nyaralás.

Néha egészen új perspektívákat fedezek fel. Napozás közben.:)

Mindent összevetve én azért gond nélkül el tudtam volna tölteni még pár hetet itthon. Csak legyen, aki finanszírozza.:) Mondjuk azért az sem baj, ha új helyzetek, kihívások találják meg az embert. Így csak még jobban tudjuk értékelni a nyugodtabb pillanatokat.;)

Szürrealizmusból realizmus.

Azt hiszem, lassan, lassan, de mindannyian egészen hozzászoktunk az új szabályokhoz. Távolságtartás, maszkviselés, lehetőleg ne fogjunk meg semmit, és mossunk utána legalább egy percig kezet, és ha tehetjük maradjunk otthon. Mindezen dolgok most már életünk megkerülhetetlen részeivé váltak. És most már talán nem érezzük magunkat annyira egy rossz álomban, hanem egyszerűen tesszük a dolgunkat. Éljük az életünket.

Az éljük az életünket jegyében, és egy kis baráti noszogatásra, én is megpróbáltam tovább élni, továbblépni. Ennek eredményeként nagyon hamar kaptam is egy telefont, és már meg is volt beszélve egy állásinterjú a hét második felére. Maga az állásinterjú nagyon jó hangulatban telt, jól elbeszélgettünk. Több mint két órát voltam ott, és gyakorlatilag úgy jöttem el, hogy fel is vettek.:) Egy újabb pipa a to-do-listán.

Hétfőtől itt csak maszkkal lehet a boltokba menni, vagy a tömegközlekedésen utazni. Szombaton Ellennel kicsit megpróbáltuk megint a normális életünket élni. Találkoztunk Waiblingenben, bementünk két már nyitva lévő boltba, vettünk egy elviteles kávét a kedvenc kávézónkban (ők is csak most nyitottak ki) és megtudtuk, hogy a piac területén is kötelező a maszk viselése. A rend őre szerint a piac olyan, mint egy nagy bevásárlóközpont. Valahol igaza van, de azért van ebben egy kis túlzás is, pláne, hogy mi csak a könyvesboltba akartunk menni, ami a piac szélén fekszik. De hát a szabály az szabály. A németek pedig szabálykövetők. (Ha pedig nem, akkor akad mindig olyan, aki betartatja velük.)

Vasárnap kirándultunk egyet Dóriékkal. Egy új helyre mentünk. Szuper volt. Kicsit, amolyan ismerd meg hazádat érzésem volt. Annyi szép hely van egyébként itt a környéken, amit még fel lehetne fedezni. Ezt a patakpartos utat Ellen ajánlotta nekem, amikor előző vasárnap arrafelé bicikliztünk.

Buchenbachtal:

Itt bizony a köveken át vezetett az út a patakon keresztül. Nagyon jó kis szakasz volt ez.Tavasz. Színek, illatok, virágok, növények. Itt lehet azért érezni, hogy koronavírus ide vagy oda, az élet tényleg megy tovább.

150. Igen, ez bizony a 150.(!) blogbejegyzésem. Így most megszakítva a koronanaplókat, rendhagyó módon, pár hónapos csúszással, de megírom a hatodik év kiértékelőjét.

Az elmúlt évet talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy fél lábbal itt voltam, fél lábbal pedig ott. Készülődtem, terveztem, szerveztem, átgondoltam mindent ezerszer és még százszor. Várakozás, öröm, vágyakozás volt bennem hosszú hónapokon keresztül. Rengeteg akadályt legyőzve, számos kérdést megválaszolva, csomó papírt elintézve, úgy éreztem, hogy készen állok a következő lépésre.

Számomra a tavalyi év kicsit már a búcsú éve is volt. Például, mikor decemberben Anyával, Lauval és Sacival maratoni karácsonyi vásárlátogatást rendeztünk, végig az volt bennem, hogy ezt most látom utoljára. Megpróbáltam magamba szívni az illatokat, hangulatot, érzéseket. És elraktározni őket, azokra az időkre, amikor nem lesz lehetőségem a hétvégén átugrani mondjuk Esslingenbe a karácsonyi vásárra inni egy forralt bort. Vagy forralt gint, igaz Lau?;) (Mondjuk azért kérdés, hogy mi lesz idén decemberben; de akkor még rémálmainkban sem gondoltuk, hogy egyszer valaha a mi életünkben jön majd egy világméretű járvány.)

Stuttgart főtere.

Az akkor utolsónak hitt Ritter Sport gyárlátogatás és csoki vásárlás a karácsonyi dekorációhoz, ajándékokhoz. "Tízből kilenc ember szereti a csokoládét. A tizedik hazudik." (John Tullius)

A tavalyi év második felében a rengeteg szervezés, ügyintézés közben a blogírás is kicsit elmaradt. Én magamban félig már el is köszöntem a blogtól. Volt még pár téma, amit meg akartam írni, de valahogy nagyon bedaráltak a hétköznapok, sajnos. Sőt, igazából már arra is volt ötletem, hogy mivel zárom le a közel hat és fél éve folytatott blogolást. Bármennyire is időigényes volt egy-egy bejegyzés megírása, szerettem volna a végéig kitartani. Hiszen nem szoktam dolgokat félbehagyni, feladni. És azért nekem is jó dolog visszaolvasni, hogy mennyi minden történt velem az elmúlt években választott otthonomban, és hogy, hogyan éltem meg az adott pillanatban bizonyos helyzeteket. Szép emlékek, amik rengeteg olyan érzést, pillanatot, történetet is felidéznek bennem, amit nem írtam meg, mert túl intimnek, túl hosszúnak, vagy számotokra túl jelentéktelennek ítéltem meg, de nekem mind-mind nagyon fontosak.

Röviden talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a tavalyi a változás előkészítésének éve volt. Az elmúlt hetek eseményeinek fényében persze azért már a tavalyi év is más megvilágítást kap. Pont a múltkor jutott eszembe, hogy ha előre tudom, hogy ez lesz, nem töltöm a szabadidőmet papírok beszerzésével és nem idegeskedem olyan dolgokon, amik engem nagyon bosszantanak, de a magyar átlagembert nem nagyon zavarják. Cserébe többet olvasok, sportolok és a szabadidőmet inkább veletek töltöm. Utólag persze már hiába akarnék ezen változtatni, akkor tettem azt, amit az adott pillanatban helyesnek ítéltem meg. És hiszem azt, hogy valamikor majd kiderül, hogy miért is kellett nekem akkor azzal foglalkoznom.

Tavaly tehát készültem a változásra. A változásra, ami el is jött. Csak éppen egészen más formában, mint ahogyan én azt elképzeltem, előkészítettem. Most ezt az akadályt kell megugrani. Még jó, hogy az előző évben treníroztam magam a rugalmasságra.:)

Ettől a látványtól és az esti repülésektől is kicsit elbúcsúztam már az utolsó decemberi repüléseim során. Az elmúlt évek alatt azt is megtanultam, hogy melyik irányban melyik oldalra foglaljam a helyemet, hogy megcsodálhassam az éjszakai fényekben úszó Budapestet. Megunhatatlan látvány.<3

Fény az alagút végén.

Múlt héten hétfőn újra kinyithattak nálunk a 800 négyzetméter alatti üzletek. A nagyobbak pedig megpróbáltak egy, az előírásoknak megfelelő méretű, vásárlóterületet kialakítani a vevőknek. A többi rész pedig maradt lezárva. Így most már újra lehet menni többek között könyvesboltba, ruhaboltba, optikába. Természetesen mindenhova ki van írva, hogy maximum hány ember tartózkodhat egyszerre az üzletben és hogy mindenki tartsa meg a legalább másfél méter távolságot. Azért ezt a kisebb, szűkösebb üzletekben elég nehezen betarthatónak képzelem el. De mindegy is, mert nem nagyon éreztem eddig késztetést, hogy az élelmiszerüzleten és drogérián kívül bárhova bemenjek. Pénteken a nagybevásárlásból hazafelé megláttam pár nadrágot az egyik ruhabolt előtt, pont olyan nyári, amilyet már tavaly venni szerettem volna, közelebb lépve hozzájuk azonban elfogott egy már-már undornak nevezhető furcsa érzés, hogy én ezeket a ruhákat egyáltalán nem szeretném megfogni, pláne nem felpróbálni. Ennyit a vásárlási lázamról. Elég pénztárca kímélő üzemmódban működöm.:)

A normális bolti vásárlás még nem működik száz százalékosan, az online vásárlás pedig nem az én világom. Szerintem kétféle típusú ember van: az online-vásárló és az offline-vásárló. Én a második kategóriához tartozom. Tudom, hogy a neten sok mindent olcsóbban meg lehet venni, lehet, hogy valamit hajlandó vagyok megrendelni, ha már láttam, fel/kipróbáltam élőben és tudom, hogy AZ a dolog kell nekem. De az ismeretlen dolgoktól borsózik a hátam. Ismerem magam, tudom, hogy válogatós vagyok, így nem sok értelmét látnám, annak, ha csak minden tizedik dolgot tartanám meg, a többit pedig mind vissza kéne küldenem.

Dóri születésnapja a karantén közepén volt, így muszáj volt online ajándékot néznem neki. Hosszú órák kutató munkája volt, mire összeállt a kép, hogy mi lesz az ajándék. Máskor bemegyek üzletekbe, ihletet merítek, hagyom magam inspirálni. Na most semmi ilyen nem volt lehetséges, sajnos. Így maradtam én és az internet. Három különböző helyről rendeltem meg végül az ajándék egyes részeit. A könyvet lehetett könyvesboltba kérni személyes átvétellel, így azt választottam, mert abban biztos voltam, hogy megérkezik. Pláne, ha elve van is a waiblingeni könyvesboltban belőle. Egyébként nagy szerencsémre azon a héten kezdték el kinyitni annyira a könyvesboltokat, hogy az ajtóban személyesen át lehetett venni a megrendelt könyveket. Fizetni azonban nem lehetett, a számla postán érkezett. Fő a higiénia.:) Az ajándék következő része végülis egy nappal a születésnap után futott be. A harmadik része pedig többször elakadt útközben. Először 8 napot állt Köngenben, amikor a DHL tanácsára felhívtam a küldő céget, hogy ilyenkor mit lehet tenni. Ők pedig rákérdeztek a DHL-nél. Én is írtam egyébként a DHL-nek, de a standard válasz szerint 3 hétig is eltarthat, mire kivizsgálják a panaszom. A másik út szerencsére gyorsabb volt, másnap már tovább is indult a csomagom. Elég hamar eljutott a waiblingeni központba, ahol azonban sikerült rossz autóba tenni, utána nem volt már idő a kézbesítésre, majd körülbelül az első reklamációtól számított újabb egy hét elteltével csak sikerült megkapnom a csomagom. Tudom, hogy a koronavírus miatt nagyon megnőttek a rendelések számai és a kiszállítási idő is kicsit hosszabb lett, de ez akkor is nagyon hosszúra nyúlt. És rájöttem, hogy sem az állandó utánajárás, hogy hol is lehet a csomag, sem pedig az, hogy nem is tudom pontosan, hogy mit is rendeltem, mármint, hogy a valóságban hogyan fog kinézni, nem az én műfajom. Én maradok a bolti vásárlásnál. Nekem kellenek az egyéb ingerek is. Nem elég, hogy látok valamiről egy képet. Én szeretném megfogni, megtapintani, megszagolni, belelapozni, kipróbálni. Nincs mit tenni, én ehhez szoktam és ragaszkodok hozzá a továbbiakban is. Addig pedig nem nagyon vásárolok.

Vasárnap Ellennel elmentünk ismét egy biciklitúrára. Most Waiblingen - Remseck- Ludwigsburg - Marbach - Winnenden - Schwaikheim - Korb - Fellbach - Waiblingen volt az útvonal. 73 km-t tekertünk. Azért 60 után, hála a dimbes-dombos talajnak, már kicsit éreztem a combjaim.:) A bicikliutunk során én először láttam spárgaföldeket. Most szezonja van itt és épp a begyűjtés folyt, amikor arra felé tekertünk. Pár hete nagy volt az aggodalom, hogy mi lesz majd a spárga- és eperszezonban, mert a vendégmunkások szokták begyűjteni a termést, a koronavírus miatt azonban le voltak zárva a határok. Végülis, a gazdák nyomására, a kormány megengedte, hogy pár repülőgéppel például Lengyelországból beutaztassák az idénymunkásokat.

Marbach. Egyszer régen jártunk itt a családdal. Mondjuk én nem így emlékeztem rá, valamiért egy nagy tér rémlett Schiller szülőháza előtt. Hát, az nem volt csak egy szélesebb utca. Elég szomorú volt számomra, hogy a koronavírus miatt még egy kávét sem tudtunk inni, mert minden zárva volt, még elvitelre sem volt semmi nyitva a belvárosban. A belváros egyébként nagyon hangulatos, tipikus délnémet házakkal, utcácskákkal.

A marketingeseknek most eléggé kreatívnak kell lenniük, de persze a téma adott hozzá. Mindenki próbálja meglovagolni a koronavírus-tematikát. A stuttgarti napilap például azzal reklámozott, hogy ne hallgassunk az álhírekre, olvassuk az igaziakat. A Ritter Sport azért valami szellemesebbel rukkolt elő.;)

Ezt az utolsót kipróbálnám egyszer.:P

Nyugaton a helyzet változatlan.

A megbetegedések száma folyamatosan csökkent nálunk az elmúlt napokban, a korlátozó intézkedések azonban még mindig érvényben voltak. Az idő egész héten gyönyörű volt, szikrázó napsütés minden nap. Ennek következtében azért persze megpróbáltak az emberek kicsit kimozdulni otthonról. Ettől azonban az összes park, folyópart, sétálóút azonnal "tömegrendezvénnyé" változott. Nehéz elvonulni a többi embertől, de kitapasztaltam, hogy délben a legjobb futni menni, akkor a legkihaltabbak a szőlődombok.

Kedden, a hét első munkanapján, leadtam defektes a biciklit a szerelőnél. Nem sok jóval kecsegtettek, azt mondták, hogy valószínűleg csak jövő hétre lesz kész. Nagy öröm volt számomra, amikor csütörtökön mégis megcsörrent a telefon, hogy mehetek a bicikliért, készen van. Két óra múlva rögtön el is hoztam az új belsővel és új fékpofákkal ellátott bicót. Estefelé pedig mentem is vele egy kisebb kört. Szombaton pedig egy 63 km-es kört tekertünk Ellennel. (Waiblingen - Remseck - Münster - Bad Cannstatt - Esslingen - Untertürkheim - Fellbach - Rommelshausen - Waiblingen.) Nagyon jó volt! Napokig tudnék csak tekerni. Főleg, ha kicsit félreesőbb, kisebb forgalmú a bicikliút. A városban a gyalogosok között nem annyira szeretek manőverezni. Vagy a keskenyebb, sétáló emberekkel teli bicikliseknek és gyalogosoknak kijelölt utakat sem szeretem annyira, ahol alig van lehetőség kikerülni a kisgyerekekkel óránként fél kilométert megtevő családokat.

Max-Eyth-SeeNeckar part

A héten sikerült, végre, nekiállnom könyvet olvasni. Tervezgettem már egy ideje, de valahogy a biciklizés, séta, futás, háztartás mellett sose jutottam el oda, hogy leüljek a teraszra csak úgy olvasni. Pedig nagyon jó volt hallgatni a madárcsicsergést, érzeni a meleg napsugarat az arcomon és kicsit, ha csak gondolatban is, elrepülni innen. Jó volt kikapcsolni a szorongást, elfelejteni a nehézségeket, megfelejtkezni a problémákról. Milyen jó, hogy márciusban az utolsó napon, mikor még nyitva voltak a könyvesboltok, teljesen spontán vettem egy regényt.:)

Az elmúlt hetekben elég sok cikket olvastam az egészségügy helyzetéről, mind Magyarországon, mind Németországban. Talán meglepő, de a sok cikk közös nevezője az alulfizetett, állandóan túlórázó nővérek voltak. Persze lehetne mondani, hogy az itteni körülmények között dolgozó nővéreknek még mindig jobb, de ez nem jelenti azt, hogy ami itt van, az tényleg jó. Sokat cikkeztek arról, hogyha Németországban az elmúlt években nem vontak volna ki olyan sok pénzt az egészségügyből és nem csökkentették volna a kórházi dolgozók számát a minimumra és aztán még tovább (pénzspórolási céllal), akkor nyilván könnyebb lenne most a járvány ellen védekezni. Mégis az a cikk, ami a leginkább elgondolkodtatott egy személyes vélemény volt valakitől, és nagyjából a "A nővérek nem hősök, hanem a legnagyobb idióták" címen futott. Igen, valóban, a hangzatos címe miatt kezdtem el olvasni, és nagyon komoly előítéleteim voltak, hogy milyen hülyeséget fog írni a szólás szabadság jegyében tollat ragadó állampolgár. Aztán pár sor után megértettem, hogy mit mond. Az volt a cikk lényege, hogy mi most hősként ünnepeljük a nővéreket ( és orvosokat, kórházi személyzetet) és ők most még inkább erőn felül teljesítenek, és cserébe kapnak tapsot a lakosságtól és szép szavakat a politikusoktól. És ők mégis csinálják tovább. Nem tiltakoznak, nem szólnak, hogy ez nem oké, hanem egyszerűen dolgoznak tovább. Pedig pár héttel előtte egy ápolónő írt egy Facebook bejegyzést, melyben kifejtette, hogy elég nehezen fogja kifizetni két "nagyon szépen köszönjükkel" Angela Merkeltől az albérletét és a boltban sem adnak semmit a miniszter úrtól származó "nagyon büszkék vagyunk rátok"-ért. Még kettőért sem. Szóval szép dolog ez a rengeteg szóbeli elismerés, és lehet tapsolni esténként az erkélyen, vagy kivilágítani szív alakban a szállodák szobáit, de ezek csak szép gesztusok. Ezzel bizony szegény kizsigerelt dolgozók hosszútávon nem mennek semmire. És tudom, hogy ők felesküdtek a szakmájukra, stb, de azt gondolom, hogy ha valamikor lehetőségük lenne arra, hogy több elismerést és megbecsülést vívjanak ki maguknak, akkor bizony az a valamikor az most van. Mert most érzi mindenki a saját bőrén, hogy mekkora szükség van rájuk. Én nagyon tisztelem azt az ápolónőt, aki egy Facebook bejegyzésében felvállalta, hogy a sok "köszönöm", "nagyon hálásak vagyunk", "jó munkát végeznek", "ti vagytok a mi hőseink" bizony a valódi életben, az igazi hétköznapokban semmit sem jelent nekik. Mert nem lehet belőle venni semmit, nem lehet a számlákat kiegyenlíteni, és több szabadideje sem lesz tőle az embernek, amit a gyerekeire fordíthatna. Én nem akarok senkit megbántani, aki tapsol esténként, de lehet, hogy egy igazi összefogás, mondjuk aláírásgyűjtés az ápolók fizetésének emeléséért, vagy a túlórák kifizetéséért, vagy a létszám bővítéséért többet jelentene nekik. Vagy még konkrétabban, több hasznuk lenne belőle. Hiszen mi most magunk előtt a frontvonalra toltuk őket. Azokat az embereket, akik elve már az előtt is embertelen körülmények között, kizsigerelve dolgoztak. És most mi sem természetesebb minthogy tegyék tovább a dolgukat. Hiszen erre esküdtek fel, hangzik el olyan sokszor. Én őszintén megmondom, nem emlékszem, hogy hol szerepel az esküben az a rész, hogy egészségügyi dolgozóként minimálbérért, folyamatosan túlórázva, negyven évvel ezelőtti állapotok között (lásd Magyarország), állandóan küszködve a munkaerő- és az alapvető ellátáshoz szükséges anyagok hiányával kell dolgozni. Nyilván vannak különbségek az országok között, de úgy látom, hogy a mélyen gyökerező problémák az egészségügyben Nyugaton ugyanúgy megvannak, mint Magyarországon. És az igazán szomorú ebben az, amikor azt hallom, hogy ők választották ezt a munkát. Igen, lehet, hogy ők választották, de ez nem mentség a pocsék körülményekre, az alacsony bérekre. Hiszen gondolj bele, ha ők sem csinálnák, akkor ki ápolna téged vagy a hozzátartozódat, ha kórházba kerül. Hiszen sokaknak derogál mondjuk egy pelenkát kicserélni. És nem lehet mindig mindenre az a válasz, hogy majd én megfizetek valakit, aki megcsinálja. Mert ha mindenki így gondolkodik, nem lesz kit megfizetni.... (Nyilván ugyanez igaz a bolti eladókra, vagy a pékekre is.) Azt hiszem, sok mindent kellene ebből a jelenlegi helyzetből tanulnunk, de leginkább azt, hogy sajnos vannak olyan helyzetek, amikor a puszta szó már nem elég. Amikor a megbecsülést, a hálát valahogy máshogy kéne kifejezni. Amikor valódi tettekkel kellene odaállni valaki mellé és nem csak üres szavakkal. Remélem, hogy ezt lassan a politikusok is észreveszik, és hogy addig lesznek továbbra is olyan bátor emberek, akik felszólalnak magukért, a kollégáikért, a szakmájukért.

(Még mielőtt valaki jelezné, tudom, hogy otthon 500 ezer Ft-os egyszeri juttatásban fognak részesülni, valamikor idén az egészségügyben dolgozók. De azért ne gondoljuk, hogy ezzel ez a dolog el van intézve. Mert akkor bizony ez sem több, mint 3 db "nagyon köszönjük" és 2 db "a mi hőseink" együttvéve. Ez azt jelentené, hogy a rendszer jó, ez pedig csak egy kis extra elismerés. De a rendszer sajnos közel sem jó, a benne dolgozóknak pedig nem ki kéne szúrni a szemüket, hanem orvosolni a valódi problémáikat.)

Ui.: Igen, tudom, hogy van rengeteg olyan étterem például, akik ételt visznek a kórházi dolgozóknak, és ehhez hasonló szuper felajánlás. Van, aki a lakását ajánlotta fel egészségügyi dolgozóknak, van, aki taxisként ingyen fuvarozza a műszakból vagy műszakba a kórházakban dolgozókat. Igen, ez az igazi összefogás. Szívmelengető ilyeneket olvasni. De azt gondolom, hogy ez akkor sem helyettesíti azt, hogy a politikusainknak is tenniük kéne végre valamit!

Ui.2: Azon is elgondolkoztam, hogy az esti tapsolások azon túl, hogy hálát, szeretetet fejeznek ki, kinek fontosabbak. Valóban eljut-e a kórházi dolgozókhoz az üzenet és ők tudnak vele mit kezdeni? Vagy azoknak fontos, akik csinálják? Egy rutin ebben a szokatlan helyzetben, valami, ami az állandóságra emlékeztet, ami a biztos pont a széteső hétköznapokban, vagy valóban valami, ahogy talán kicsit esetlenül, de megpróbáljuk kifejezni a hálánkat? Hiszen ilyenkor, akik tapsolnak megélik az összetartozás érzését, azt, hogy nem vagyok egyedül, a szomszédok is az ablakban állnak. Én hiszem azt, hogy ez az összetartozás érzés nagyon fontos ebben a nehéz, elszeparált időszakban. Ettől azonban még mindig ott marad a kérdés, hogy akkor vajon kiért is csináljuk: a kórházi dolgozókért vagy magunkért?

Már a jövő sem a régi.

Az elmúlt hetek azt hiszem sokat tanítottak nekünk. És főleg az én generációmnak. És az utánunk jövőknek. Mi, szerencsére, már nem ismerjük (leszámítva a karácsony és a húsvét előtti napokat), hogy milyen az, amikor üresek a boltok polcai. Mi nem ismerjük azt, hogy bizonyos dolgokból csak meghatározott mennyiséget lehet venni. Mi nem ismerjük azt, hogy csak bizonyos számú vásárlót engednek be a boltokba. Mi megszoktuk, az elmúlt években, hogy mindig mindenből elég (vagy még több) áll a rendelkezésünkre és hatalmas választékból szemezgethetünk hajnaltól éjszaka 10-ig. Most ez bizony másképp van. A boltok polcai néha üresek, vannak árucikkek, amikből csak egy darabot vehetünk per fő, a nyitvatartás is lerövidült néhol és bizony előfordul, hogy a bolt előtt kell várakoznunk, hogy beléphessünk. Most azonban nekünk is szemet szúr, hogy az, amit eddig olyan természetesnek vettünk, nem is olyan természetes. És bizony közhely, de nagyon is igaz, hogy sokkal kevesebb dologgal is boldogok lehetünk. Most majd talán megtanuljuk értékelni azt a jólétet, itt Európában, amit eddig természetesnek vettünk.

Az elmúlt hetekben azzal is szembe kellett néznie az én generációmnak, aki már csak alig-alig emlékezik a régi, a határon sokáig sorban állós, útlevél ellenőrzéses utazásokra, hogy az sem olyan természetes, hogy bepakolok egy kistáskát, fogom a személyimet és elrepülök valahová, amikor csak eszembe jut. Igen, most le vannak zárva a határok. És őszintén nekem ezzel a tudattal meg kellett küzdenem kicsit. Több mint hat éve vagyok külföldön, de sosem volt még olyan, hogy nem tudtam, hogy mikor is tudok legközelebb hazamenni Magyarországra. Eddig mindig meg volt a lehetőségem, hogyha eszembe jut, vagy a szükség úgy hozza, bármikor tudok venni egy repülő-/vonat-/buszjegyet és mehetek haza. De ez most más. Most nem én döntök. És ez nagyon új, furcsa, kicsit ijesztő. Most még jól bírom, de mi lesz, ha sokáig tart ez az állapot? Mi lesz, ha tényleg több hónapig így marad minden? Régen, amikor kérdezték a betegeim, hogy nem volt-e nehéz elköltözni Magyarországról, mindig mondtam, hogy én bármikor hazamehetek. Egyetlen időszakot leszámítva (amikor nagyon megindult a migráció Ázsiából Európába) soha nem jutott eszembe, hogy lehet ez másként is. Hogy lezárják a határokat. Ismertem ezt pár betegemtől, akik tényleg nem mehetettek haza, mondjuk Szíriába, de én közben magamban mindig hálát adtam, mert én nem így menekültem el, hogy mögöttem bezáródtak az ajtók. Most mégis becsukódott valami. Ez nekem egy eléggé új helyzet, amit azért még szoknom kell kicsit.

Tudom, hogy sokatoknak nem olyan egyszerű ez a helyzet. Nem lehet akármikor találkozni. Nem lehet csak úgy összefutni. Nem lehet spontán felugrani a másikhoz. Vagy beülni valahova egy kávéra. Más kapcsolattartási formákat kell megtanulni vagy éppen előnyben részesíteni. Én, a hátam mögött lévő külföldi évekkel, talán jobban viselem, hogy nem találkozhatok hosszabb ideig a családommal, a barátokkal. És ahhoz is hozzá vagyok már szokva, hogy what's appen, viberen, e-mailen tartjuk a kapcsolatot. Ez most azt hiszem egy nagy előny. Hiszen sokatoknak ez most nagyon új, nekem meg van benne jó pár év tapasztalatom.;)

Húsvétkor eszembe jutott, hogy tavaly Helsinkiben voltunk Lauval és Sacival. Spontán eldöntöttük, vettünk egy repjegyet, foglaltunk egy szobát és utaztunk. Olyan természetes volt az akkor. És most mégis annyira távolinak tűnik még a gondolata is egy ilyen spontán pár napos utazásnak. És vajon lesz-e még ilyen. Milyen lesz a turizmus a jelenlegi krízis után? Lesznek még fapados járatok? Lesz-e annyi lehetőségünk szinte bárhová eljutni, mint pár hónapja?

A héten nagyon sokat bicikliztem. Élveztem a napsütést, a tekerést, a friss levegőt, a medvehagyma illatot a Rems mentén. Próbáltam a szépet látni, és nem hagyni a jövővel kapcsolatos bizonytalanságot eluralkodni magamon. Pénteken Ellennel eltekertünk Schorndorfba. Nagyon jó volt a kis kirándulás. Az utolsó két kilométert leszámítva. Sikerült ugyanis egy durrdefektet kapnom a hátsó kerekemmel. Szerencsére csak Waiblingen határából kellett hazatolni a bicklit. Szombaton felhívtam a biciklis boltomat, ők, hál' Istennek még szervizelnek. Viszont sajnos teljesen tele voltak. De majd a következő héten leviszem hozzájuk a biciklit, és remélem, hamar megcsinálják. Már most hiányzik.

Seeschloss Monrepos

Egyik kedvenc biciklis szakaszom a Neckar mentén Remseck és Ludwigsburg között.

A késő délutánokra kialakult egy kis napi rutinunk, amikor Dóriékkal találkozunk és megyünk egy kört a szőlő dombokon. Kell a mozgás és jót tesz a társaság is.:) Esténként, amikor a teraszomról nézem a naplementét, vagy, amikor sétálunk a környéken, mindig hálát adok, hogy ilyen csodás helyen lakhatok. Az itteni első hónapokra mélyen emlékszem, akkor még nem szerettem annyira a lakást és a környéket. Kellett hozzá idő, hogy megszokjam mindkettőt, de mostanra nagyon a szívemhez nőtt. Valóban otthon érzem magam itt. És a jelen körülmények között még jobban tudom értékelni a napsütötte lakást, a nagy teraszt, a madárcsicsergést, a kevés forgalmat az ablak előtt, és hogy amint kiteszem a lábam a házból, azonnal lehet sportolni a dimbes-dombos környéken.

Ez az idei Húsvét nagyon különlegesre sikerült. Egyrészt, mert egészen másképp volt tervezve, másrészt, mert sok szempontból improvizálni kellett. Egészen sajátos élmény volt, hogy hogyan lehet a lakásból pár mécses és gyertya segítségével egy olyan közeget varázsolni, ahol a neten streamelt szertartásról nem vonja el a figyelmemet sem a ferdén álló kép a falon, sem a porcica az asztal másik oldalán, sem pedig, hogy mit is kéne utána még elpakolni. Kicsit nehéz úgy megérkezni, hogy el sem indultunk. De ez is egy tanulási folyamat. És milyen jó, hogy az internet segítségével ma már egy kattintással nyomon követhető akár a húsvéti szertartás is. Így teljes Húsvétunk lehetett a zord körülmények ellenére is. Azért az idei Nagyhét nagyon más volt, mint az eddigiek. De tanított nekünk sok mindent. Türelmet, lemondást, elfogadást.

Idén Húsvétkor végre volt időm répatortát sütni.

Eltelt egy újabb hét. És az élet megy tovább. Megy tovább, talán már mondhatom, hogy a megszokott kerékvágásban. Azonban nagyon remélem, hogy hamarosan visszatérünk a régi kerékvágáshoz. És azt is nagyon remélem, hogy nem felejtjük el mindazt, amire ez az időszak tanított minket. Hogy nem veszünk majd mindent újra természetesnek. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ezután a világ. Lesz-e valamilyen hatása ennek az időszaknak. És itt most nem a nyilvánvaló gazdasági következményekre, hanem sokkal inkább arra gondolok, hogy fellendül-e hosszútávon a belföldi turizmus, hogy támogatjuk-e továbbra is a helyi kistermelőket, éttermeket, kávézókat, virágost; megpróbáljuk-e az élelmiszert nem pazarolni; több helyre eljutni gyalog vagy biciklivel; és főleg, hogy odafigyelünk-e ezután is ilyen intenzíven egymásra. De jó is lenne, ha építkeznénk ebből a nem könnyű időszakból!

Ami nem öl meg, az megerősít.

Hétfőn este realizáltam igazán, hogy már csak egy nap és többet nem kell bemenjek a munkahelyemre. Valahogy megnyugtatott az a tény, hogy ebben a helyzetben nem kell betegeket kezelnem mindenféle (komolyabb) védőfelszerelés nélkül. De kicsit furcsa is volt, nem ilyennek képzeltem az utolsó napokat a munkahelyen.

A szabim első pár napja nagyon hamar elment. Szerdától péntekig minden délelőtt csak mostam. A rengeteg ruhát a rendelőből és a cipőket is. Valahogy megnyugtatott, hogy mindent kimostam, amiben utcán voltam, vagy betegeket kezeltem. A konyhában is sikerült végre rendet raknom. A kávéfőzőt is vízkőtelenítettem. Szóval, csomó olyan dologra maradt időm, ami egyébként a hétköznapokban mindig a majd legközelebb címkét kapta, és halogatódott a megcsinálása. De most olyan jól esett, hogy rendet raktam magam körül. Hogy legalább az rendben van, amire van befolyásom, ami rajtam múlik.

Szerda délelőtt, a szabim első napján, úgy éreztem, hogy akkor most kicsit dekorálnom kell otthon. A nagy képeslapfalamat már lebontottam több hete, mert jöttek megnézni a lakást, és azt nem akartam otthagyni. Aztán már jó pár készre pakolt költöztetős doboz áll a szobában. És kellett valami, amitől nem átmenetinek néz ki a lakás. Valami, ami nem folyamatosan arra emlékeztet, hogy mi volt a terv, minek kellene most történnie, hanem egyszerűen csak jó ránézni. Amitől megint otthon érzi magát az ember. Kinyitottam tehát az aprólékosan bepakolt dekorációs dobozt. Egy egész nagy költözős doboz tele volt húsvéti és karácsonyi dekorációval. Pedig mindig olyan érzésem van, hogy alig vannak dekor dolgaim az ünnepekre. Khmm, khmm... Szóval, kinyitottam a dobozt és óvatosan kipakoltam az egyébként minden négyzet millimétert gondosan kitöltő holmik közül a húsvéti dolgokat. Pár porcelán nyuszi, egy-két tojás alakú gyertya, és pár felakasztható tojás. Nem túl sok dolog, de valahogy olyan jó érzéssel töltött el, mikor minden a helyére került. Ott volt még a rengeteg virág a szülinapomról. Egyszerűen, végre, jó volt körbenézni a szobában. Kellett a lelkemnek ez a környezetváltozás. Az, hogy jól érezzem magam otthon. Otthon, ahol az elkövetkezendő napokat, heteket tölteni fogom.

A délelőttök valahogy a sok rendrakással, házimunkával gyorsan elteltek. Délutánonként pedig maradt idő blogot írni, hivatalos dolgokat intézni, sétálni vagy biciklizni a környéken. A bevásárlásnál is sikerült a heti egynél maradni. Valahogy nem is hiányzik most annyira, hogy emberek közé menjek. A szomszédokkal szoktunk beszélgetni a teraszokról, mivel jelenleg majdnem mindenki otthon van. Valahogy azért ez a dolog kicsit közelebb hozott minket is. Eddig is kedvesek voltak, főleg az idősebb házaspár mellettem, de most valahogy mindenki még egy kicsit figyelmesebb a másikkal. Jó érzés megélni, hogy egy ilyen helyzetben összezárnak az emberek és figyelnek a környezetükben élőkre.

Az első pár szabad nap nagyon jót tett nekem. Hét végére azonban, őszintén, kicsit rám is rámült a bizonytalanság érzése. Hogyan is tovább? Mi lesz ezután? Meddig fog ez tartani? Hogyan fogunk kijönni ebből? És valahogy egyre inkább az az időszak jutott eszembe, amikor kijöttem Németországba. Az sem volt egyszerű. Emlékszem ültem az alig bebútorozott, akkor még internet nélküli lakásban, és azon gondolkoztam, hogy akkor most hogyan is lesz tovább. És lett. Még akkor is, ha az eleje nagyon kemény volt. Most is biztos lesz tovább, még akkor is, ha jelenleg éppen nem olyan könnyű. De ez az időszak is csak erősíteni fog minket. Én hiszem azt, hogy a panaszkodás nem segít, így marad a küzdés. Szóval, előre, az ismeretlenbe! És tovább! :)

Normálisnak maradni nem normális körülmények között.

A hétfőn a munkahelyen megint szünet nélkül csengett a telefon. El kellett magyarázni a betegeknek, hogy, igen, a vasárnap esti új rendeletek értelmében a masszázs szalonoknak be kellett zárniuk, de mi egy fizioterápiás rendelő(!) vagyunk és egyébként is az egészségügyi szolgáltatásoknak továbbra is elérhetőnek kell lenniük. Ezt főleg a külföldi betegeink értették meg nehezen, akiknek minden kezelés masszázs. A gyógytorna, manuálterápia, kezelés, terápia szavakat egyáltalán nem ismerik. A kezelések közti különbségekről már ne is beszéljünk. A kedvencem az a beteg volt, aki leállt velem a telefonban vitatkozni, hogy de hát be kéne zárnunk, mondom, hogy nem, mivel mi még mindig egy fizioterápiás rendelő vagyunk egészségügyi szolgáltatásokkal, erre ő közli, hogy de hát Angela Merkel megmondta tegnap este, hogy a masszázs szalonok nem lehetnek nyitva. Na, ahogy mondani szokás, innen szép nyerni. Azért sikerült meggyőznöm, hogy mi igenis nyitva vagyunk. És ez ráadásul teljesen legális. Végül megjelent a kedves páciens az időpontján, és megpróbált még egyszer meggyőzni, amolyan biztos, ami biztos alapon, hogy mi nem is lehetnénk nyitva. Voltak már nehéz hétfőink, de azért ez a mostani mindenképpen dobogó gyanús.

A hét többi része már nyugodtabban telt. Újra rengeteg lemondás volt. És még több fertőtlenítés, és üresjárat. Péntekre a kezeim már nem csak szárazak voltak, de foszlott a bőröm és a kézhátamon ekcémás foltok jelentek meg, amelyek nagyon viszkettek. Így otthon még több kézkrém és lehetőleg kevés kézfertőtlenítés következett.

Mi egész héten továbbra is úgy dolgoztunk, mint előtte. Vagyis se maszkot, se kesztyűt nem viseltünk. A főnök szerint még mindig túl van tolva ez a vírus dolog, és az egész valójában a gazdaságról szól. Szerintem arról lehet beszélgetni, hogy gazdasági tényezők vannak-e a háttérben, stb, de attól függetlenül azt gondolom, hogy kicsit lehetne nagyobb figyelmet fordítani a betegek és főleg a mi védelmünkre. Mondjuk itt azért hozzájön az is, hogy a minisztérium szerint dolgoznunk kell, viszont mi nem kapunk semmilyen védőfelszerelést. Vagyis mi kötelesek vagyunk ambuláns ellátóhelyként nyitva lenni, és kezelni a betegeket, még akkor is, ha nincsen meg hozzá az összes óvintézkedéshez szükséges tárgyi feltétel. (Hiszen jelen esetben szinte lehetetlenség maszkot, kesztyűt, fertőtlenítőszert beszerezni.) Én mondjuk már múlt hét óta megpróbáltam minimálisra csökkenteni a "hands on" (érintéssel járó) terápiák számát, és főleg "hands off" (érintés nélkül) dolgozni. Valamint inkább a beteg mögött, mellett állni, de semmiképpen sem vele szemben, hogy ne rám fújja ki a levegőt és benne esetlegesen a vírusokat. Valamint vadul szellőztettem minden beteg után, hogy jöjjön be a friss levegő az esetlegesen szennyezett helyére.

Hétfőn munka után a Rossmannban gyanús lett, hogy mindenkinek, aki elhagyta a boltot, volt a kezében egy csomag WC-papír, engem mégis üres polcok fogadtak odabent. Aztán kiderült a trükk, vagyis, hogy az eladóktól külön kérni kell a WC-papírt. A bolti alkalmazottak a raktárból egyesével hozzák ki a vásárlóknak az árut. És szigorúan minden vásárló csak egy csomagot kap. Az hogy az éppen egy 6-os, 10-es vagy 12-es csomag, az bizony a sorsra és (valószínűsítem, hogy) az éppen megbontott bálára van bízva. Én nem gondoltam volna, hogy valaha büszke leszek arra, hogy kaptam WC-papírt a boltban, de őszintén a hazaúton majdhogynem olyan büszkén tartottam a csomag WC-papírt a kezemben, mint elődeink a nagy küzdelem árán elejtett vadat.:D

"Drágaságom" :D:D:D

Ezen kívül a héten nem nagyon mentem boltba. Igyekeztem a bevásárlások számát minimálisra, a vásárolt termékek mennyiségét pedig az átlagosnál kicsit többre korlátozni. Így is a hét végére annyi kaja volt itthon, mint eddig még sosem. A legrosszabb egyébként szerintem a vásárlásoknál az, hogy olyan dolgokat is veszel, amit nem biztos, hogy akartál, vagy nincs rá mindenképpen szükséged, viszont nem vagy benne biztos, hogy legközelebb is lesz még a boltban. Komolyan, észrevettem magamon, hogy minden olyan dolgon, amiből már csak alig van a polcon, elgondolkozom, hogy mennyi van nekem belőle otthon, vegyek-e én is, amíg még lehet kapni. Kezd tényleg a pszichémre rámenni az, hogy mások azt hiszik, hogy soha többé nem érkezik áru a boltokba. Ez egy láncreakció, valaki elkezd például szemeteszsákot venni, látja a másik, hogy ők, ott elől, hármat vesznek; gondolja, hogy akkor ő is vesz. A többiek meg látják, hogy lassan alig van a polcokon szemeteszsák, ezért ők is vesznek, ha kell, ha nem, hiszen "hiánycikkről" van szó. Szombaton én is percekig hezitáltam, hogy akkor hány kiló lisztet is kéne vennem, most hogy megint van... És persze így hiába érkezik az utánpótlás rendszeresen, mondjuk tusfürdőből, szemeteszsákból, WC-papírból, lisztből, élesztőből, az emberek rögtön elkapkodják ezeket az árucikkeket. Innentől benne vagyunk egy spirálban, ami generálja tovább önmagát. Hiszen a múltkor pont lemaradtam róla, akkor most duplaannyit veszek, mint amennyit akartam volna, és hatszor annyit, mint amennyire igazból szükségem van, hiszen ki tudja, mikor kapok újra. Ez egy igazi agybaj.

Lassan ide jutunk majd... De lehet, hogy jön még mellé pár árucikk.

Az elmúlt heteknek köszönhetően újabb csodás szavakkal bővült a szókincsem. Ilyenek például az Ausgangssperre (kijárási tilalom), Quarantäne (karantén), Ausnahmesituation (rendkívüli helyzet). Persze hallottam már korábban is néha ezeket a szavak, de ilyen gyakorisággal és magabiztossággal még nem használtam őket. Az elmúlt hetekben gyakorlatilag majdnem minden mondatomban használom a fent felsoroltak közül valamelyik szót.

A munkából hazafelé jövet rádiót szoktam hallgatni. Hétfőn este a híreknél külön tetszett, amikor a közlekedés rovathoz értünk és a néhány perces információáradat helyett csak annyit mondott a bemondó, hogy ma nincs dugó sehol, folytassuk az időjárással. Azt hiszem ilyen sem volt a német történelemben, amióta beindult itt az autógyártás.

És ha már tömegközlekedés, csütörtökön reggel kicsit érzékenyen érintett, hogy várhatok én akármeddig, busz bizony nem fog jönni. Illetve csak kb fél óra múlva. Történt ugyanis, hogy megritkították a járatokat. Én az előző héten lefekvéskor rendszeresen ellenőriztem a másnapi menetrendet, sőt vasárnap este is, hogy nem-e változott valami a hétvégén. De szerda este valahogy nem jutott eszembe lecsekkolni a helyzetet. Főleg azért voltam egyébként mérges, mert szerintem szerdán ezt valahogy a buszokon jelezhették volna a tévéken futó mindenféle reklámok, információk mellett, hogy holnaptól kevesebb busz közlekedik. Na mindegy, azért így sem késtem le semmiről, hogy pár perccel később értem be a rendelőbe.

Legközelebb majd ez alapján tervezem, hogy hova megyek. Szerencsére bérletem van.:P

A hét végére megfigyeltem magamon, hogy minden embert alapból két méterre elkerülök, a buszon is mindig olyan messze ülök mindenkitől, amennyire csak lehet. A bevásárláshoz kesztyűt húzok. Ha megfogtam valamit az utcán, boltban mégis kesztyű nélkül, akkor lehetőleg már nem nyúlok a telefonomhoz. Zöldségből, gyümölcsből csak előre csomagoltat veszek. Kivéve amit egyébként is meg kell pucolni. (Jaj, de hiányoznak most az egyesével előrecsomagolt uborkák.) Jobban átgondolom, hogy mit fogok majd enni, mire lehet szükségem. Akkor megyek bevásárolni, amikor a tömeg már otthon van. Szóval igyekszem az új szokásokat a régi normális életembe integrálni, amennyire lehet. És nem fordítva.

Idén a születésnapom vasárnapra esett. Az óraátállítás napjára. Nem elég, hogy a tervezett ünneplést le kellett mondani, ráadásul egy órával rövidebb volt idén a születésnapom. Az egyik betegem azonban megmentette a helyzetet. Szerinte ugyanis, ha a karantén miatt nem szabad ünnepelni, akkor nem is öregszik az ember. Én pedig ezzel együtt tudok élni.;) Szóval idén maradtam 32, jövőre majd folyt.köv.

Valahogy így.

Szombaton gyorsan és céltudatosan bevásároltam, majd elhoztam a másnapra előre megrendelt vacsorám. Waiblingenben van egy Michelin csillaggal kitüntetett étterem és a kialakult helyzetre való tekintettel most tőlük is lehet 3 fogásos menüt rendelni elvitelre. (Nagyon korrekt áron.) Ezért azt találtam ki, hogyha már nincs nagy ünneplés, legalább ne kelljen főznöm és egyek valami finomat, valami különlegeset. A menüt egyébként szépen egyesével levákumozott kis csomagocskákban kaptam egy "használati utasítással", hogy mit hogyan kell felmelegíteni. Első olvasatra kicsit bonyolultnak tűnt a dolog, de utólag kiderült, hogy nem volt nehéz a procedúra. Mondjuk a főétel négy komponensét egyszerre felmelegíteni egy kis multitaskingot igényelt. Szerencsére a nők tudnak több dologra figyelni egyszerre:)

Délután a ragyogó napsütésben a Rems partjára mentünk Dóriékkal, hogy előszülinapozzunk kicsit. Másnapra rossz időt mondtak, így alkalmazkodtunk a szabályokhoz és az időjárási viszonyokhoz, és szombaton ünnepeltünk együtt. A Rems partja legalább annyira tömve volt, mint előző héten a szőlődombok nálunk. Egy kis futást azért így is sikerült Dórival beiktatnunk, kerülgetve a többi friss levegőre vágyó sétáló, kutyát sétáltató, gyereket bicikliztető, a lakásból végre kiszabadult állampolgárt. Aztán egy kis pikniket rendeztünk a réten. És még tortát is kaptam. Nagyon szép, emlékezetes nap volt. (Szerencsére, mire mi leültünk a fűbe, már elmentek a rendőrök a környékről. Utólag olvastuk, hogy igen csak busás pénzbüntetésre számíthatnak azok, akik közterületen piknikeznek, összegyűlnek, stb.)

Csodaszép virágcsokrom. Van, akiknek a bezárt virágbolt sem akadály.:)

A vasárnap tervezése valahogy így indult. "Hova is menjek a hétvégén?"

Vasárnap két nyugodt percem nem volt. De ezt tényleg nem panaszkodásból írom, nehogy félre értsetek. Viszont azért estére eljutottam odáig, hogy egy fél óra magamban már egészen jól esne, hogy végre meg tudjak vacsorázni. Reggel Anya telefonjával kezdődött a nap. Majd sorra beszéltem a családtagokkal, barátokkal telefonon, videochaten. Délután átjött hozzám Ellen. Kicsit beszélgettünk, ünnepeltünk együtt. Majd a folyamatos eső és ködös, hideg idő ellenére rávettem magam, hogy tegyünk egy kört a szabadban. Az is nagyon jól esett. Utána újabb telefonok, videóhívások következtek. Majd valamikor este nyolc után jutottam el odáig, hogy megfőzzem, akarom mondani megmelegítsem a vacsorám. Nagyon finom, és igazán laktató volt a menü. A desszertet csak pár órával később tudtam megenni, annyira jól laktam a levessel és a főétellel. A kettő között pedig volt még pár telefonbeszélgetés. Aztán valamivel éjfél után Lautól is elbúcsúztam és nyugovóra tértem. Köszönöm, mindenkinek, aki gondolt rám, aki írt nekem, vagy hívott telefonon! Köszönöm, hogy széppé tettétek ezt a napot! A ködös, esős, szürke idő, a karantén és a sok korlátozó előírás ellenére nagyon szép születésnapom volt. Nektek köszönhetően egy percig sem voltam egyedül. Azért remélem, jövőre igazi találkozásokra és nem csak virtuális koccintásokra is lesz lehetőség!:)

Meglepetés a postaládából. Az idei első.:) (Mármint a szülinapiak közül.)

A liliom még mindig virágzik. És illatozik. Gyönyörű szép.:)

Melegszik a főétel.

És akkor a végül egy kis aktualitás a következő hónapra.:D A lényeg, hogy a humorérzékünket ne veszítsük el.;)

Megszoksz vagy megszöksz.

Március 16.-án, hétfőn, reggel a munkába menet érezni lehetett, hogy az elmúlt napok eseményei bizony igen csak megváltoztatták a hétköznapjainkat. Én az előző hét hétköznapjain még otthon voltam, a hétvége mindig egy kicsit más, így először hétfőn reggel éreztem, hogy mennyi minden változott az elmúlt napokban.

Előző este, 15.-én, Angela Merkel először beszélt a televízióban. Elemezte a kialakult helyzetet és tájékoztatta az ország lakóit, hogy hogyan is kéne viselkedniük. A német közigazgatás érdekessége egyébként, hogy mindent tartományi szinten szabályoznak, vagyis minden tartomány maga dönti el, hogy mennyire szigorú intézkedéseket hoz ebben a helyzetben. Persze azért most felmerült, hogy bizonyos intézkedéseket Berlinben kellene meghozni és azt mindenkinek kötelezően át kéne vennie.

Hétfőn 9:30-ra mentem dolgozni. Az S-Bahnon alig volt ember, olyan volt mintha vasárnap reggel lett volna. Mire beértem a rendelőbe fél 10-re a betegek nagy része már lemondta a kezelését. Egész nap csörgött a telefon. Sokan kérdezték, hogy egyáltalán nyitva nagyunk-e. És ami számomra kicsit meglepő volt, az idős betegek jöttek, a fiatalok pedig lemondták a kezeléseiket. Én valahogy fordítva jobban megértettem volna a dolgot.

Indulás előtt reggel még egyszer megnéztem otthon a jelenlegi információkat és mivel Magyarország nem volt a rizikó területek között, a háziorvost nem lehetett elérni, viszont más orvossal egyeztettem, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek dolgozni. Biztosra akartam menni, így azért reggel kérdeztem a főnököt, hogy akkor én dolgozhatok-e, ha külföldön voltam. Ő pedig nem is értette a kérdést. Szerinte ez az egész vírus csak egy sima influenza. Csak fel lett fújva.

A hét folyamán egyre csak jöttek a lemondások. Azért jött egy pár új beteg is. Ők általában 60+ kategóriából kerültek ki. Ezt inkább nem is kommentálnám. Valószínűleg így legalább van egy kis programjuk a szürke hétköznapokon.

Különben nagy szakmai vita alakult ki itt is a helyzetről. A bajoroknál állítólag már csak nagyon szükséges esetben lehetett a rendelőkben terápiát igénybe venni. Mondjuk azért érdekelne, hogy ki dönti el, hogy mikor igazán indokolt a fizioterápia. Mondjuk egy gerincsérvnél, akkor ha a beteg alig bír mozogni, mert annyira fáj a dereka? Vagy csak akkor, ha már érzés- és izomerőkiesés van az alsó végtagon? Vagy mondjuk a 60 éves 3 hete stoke-on átesett betegemnek indokolt-e a terápia, ha egyébként a körülményekhez képest szuperül van? Tud járni, a karja is mozog, minimális panaszai, tünetei vannak. Vagy mi a helyzet a 20 éves betegemnél, akinek a csukló törése után most vették le a gipszet és nehezen mozog a csuklója? Az mennyire indokolt? Vagy mozgassa otthon egyedül, aztán majd jó lesz? Szóval azért ez is rengeteg kérdést vet fel. De ugye mondanom sem kell, hogy Németországban sem azzal vannak elfoglalva a járvány idején, hogy azzal is foglalkozzanak, hogy akkor szabályozzák felsőbb szinteken a fizioterápiás ellátást.

Én a héten megtanultam úgy közlekedni, hogy a lakás ajtajától a rendelőig eljutok úgy, hogy közben semmit sem fogok meg. A buszon inkább leülök, S-Bahnon állva maradni is lehet. Ettől függetlenül természetesen, itthon is és a rendelőben is, az első dolgom a kézmosás és a kézfertőtlenítés. A hét második felére konkrétan olyan lett a kezem, mint egy smirgli papír. Hiába kenem minden este egy jó zsíros kézkrémmel.

A héten WC-papírt kerestem a boltokban. Még volt otthon pár darab, de nem voltam felkészülve arra, hogy lassan már luxuscikknek fog számítani a WC-papír. Az elején nem aggódtam, de a hét vége felé kezdtem kicsit nyugtalan lenni, hogyha ez így megy tovább, akkor bizony ki fog ürülni az otthoni készlet és nem fogok kapni utánpótlást.Üres polcok a DM-ben. Se szappan, se nedves törlőkendő, se WC-papír. Lassan kézkrém, betét, és tampon sem lesz.

A DM ajánlása, amíg nincs WC-papír lehet használni a "fenék-zuhany" nevű csoda találmányt. Bírom a cég marketingesét.:)

Az iskolákat, óvodákat hétfőtől zárták be. A boltokat pedig szerdától. Csütörtöktől már csak az élelmiszerüzletek, gyógyszertárak, és drogériák vannak nyitva. Az éttermeknek pedig csak a kinti leülős részét lehet használni, hogyha az asztalokat megfelelő távolságra húzzák egymástól. Többek között emiatt is a legtöbb étterem átállt az elvitelre vagy a kiszállításra.

Az iskolák, óvodák bezárásnak és a jó időnek köszönhetően a hét második felében rengetegen üldögéltek a városban a padokon, fagyiztak, trécseltek. A gyerekek pedig együtt játszottak, rohangásztak a főtéren. Senkinek nem jutott eszébe, hogy másfél méter távolságot kéne tartania a többiektől. És az sem, hogy nem azért zártak be az iskolák, hogy akkor a gyerekek együtt játszanak a városban. Talán mondanom sem kell, hogy leginkább a bevándorlók gyerekei játszottak kint, és a szüleik gyülekeztek a téren. A németek azért kicsit szabálykövetőbbek.

A hét végére odáig jutottunk itt, hogy az utcán már csak maximum 3 ember találkozhatott, a boltokban mindenhol csíkok voltak ragasztva a földre, hogy hol kéne állniuk a vevőknek, és a Müllerben bizonyos termékek egyszerűen el lettek zárva a vásárlók elől. Játékok, CD-k, papír- írószer részleg, ékszerek, harisnyák. Vagyis minden, ami nem élelmiszer vagy drogériai termék. Szerintem azért, mert a játékboltok, elektronikai üzletek, ruhaüzletek, stb mind zárva kell, hogy tartsanak.

A WC-papír mellett a liszt és az élesztő lett még hiánycikk. De egyébként mindent lehet kapni a boltokban és a polcokat folyamatosan töltik fel.

Mivel én egész héten dolgoztam, mint mindig; illetve nyilván kevesebb volt a munka, de be kellett menni, így valahogy az első pár nap számomra még nem volt annyira új, szokatlan. Szerdán jött el valahogy a mélypont. Akkor kezdtem valóban átérezni a helyzet komolyságát. Főleg rám nézve. Vagyis, hogy most valóban mindent újra kell terveznem. Vagyis kéne. De egyelőre képtelenség tervezni. Így azt sem tudom, hogy egyáltalán kipakoljam-e a már készre pakolt dobozokat. (Mondjuk a hétköznapi teendők mellett nem is nagyon jutott volna rá időm eddig.)

A hétvégén még találkoztunk pár volt kollégával. Nyilván nagyobb volt a távolságtartás, de azért a kötelező koronavírus helyzetelemzés után, tök jó volt kicsit kikapcsolni, és beszélgetni, mintha egy teljesen normális szombat este lenne.

Vasárnap a szőlődombokra mentem ki. Gyönyörű napsütés, tiszta tavaszi idő volt. Soha életemben nem láttam még ennyi embert ott sétálni, mint aznap. Szerintem az egész város ott próbált meg egy kicsit friss levegőhöz jutni. Így azért elég nehéz, mondjuk ki, lehetetlen volt mindenkitől másfél méter távolságot tartani. Gondolom a jó idő miatt is, a rendőrök is járőröztek a környéken és nézték, hogy a lezárt játszótereket, sütögető helyeket ne használja senki, illetve nagyobb csoportok se gyűljenek össze sehol.Elzárt sütögetőhely.

Itt a tavasz. A kedvenc magnóliáim is virágoznak.

Este ismét bejelentést tett Angela Merkel a tévében. A legfontosabb dolgok közül kiemelném, hogy három ember helyett már csak kettő találkozhat kint. A nyilvános helyeken minimum 1,5 méter távolságot kell tartani egymástól. A lehető legkisebbre kell redukálni a többi emberrel való érintkezést. Kijárási tilalom még nincs, de leginkább csak dolgozni, boltba, vagy sportolni kellene kijárnia az állampolgároknak. Be kell zárnia a fodrászoknak, kozmetikáknak, masszázs- és tetováló szalonoknak. Természetesen az egészségügyi ellátóhelyek továbbra is nyitva maradnak. Vagyis mi dolgozunk tovább. Az még nem tisztázott, hogy 1,5 méter távolságból vagy közelebbről.:)

Én azért igyekeztem pszichésen jól viselni az elmúlt napok eseményeit. Szombatra azonban eljutottam odáig, hogy bevásárlás után a dolgokat először lemostam, hagytam megszáradni a fürdőben és csak utána vittem be az élelmiszereket a konyhába. Sőt, a bevásárlókosarat is egyből kimostam. (Még jó, hogy az egész műanyag.) Ha lemegyek a mosókonyhába, kiviszem a szemetet, vagyis meg kell fogjak olyan kilincseket, amikhez a szomszédok is hozzáérnek, utána rögtön kézmosás, majd kézfertőtlenítés következik. Rendszeresítettem egy külön törülközőt, amibe kézmosás után, akkor törlöm a kezem, ha előtte kint voltam valahol. (Utcán, kukáknál, mosókonyhában.) És természetesen, ha ki teszem a lábam a lakásból mindig cipőt cserélek. (Régen simán lementem a pincébe papucsban.) Valamint beszereztem egy darab textilt, amire a cipőt ráteszem, ha abban voltam az utcán. A telefonomat is rendszeresen fertőtlenítem, hiszen azon is rengeteg kórokozó található meg. Az utcán az arcomhoz, csak a sálammal nyúlok. (Még jó, hogy ekkora sálgyűjteményem van.:P) A kabátot, nadrágot, és munkahelyi pólót hazaérkezés után egyből az előszobában leveszem, nehogy valamit becipeljek a lakásba. Minden fertőtlenítve.

A kibővült gyűjtemény. Biztos, ami sicher.:)

Szóval az én hétköznapjaimba is begyűrűzött pár új szokás, szabály, de azért nem hagyom, hogy minden gondolatomat a vírus töltse ki. Fontos az elővigyázatosság, de azért beleőrülni sem szabad ebbe a helyzetbe. Tegyük meg, amit tudunk, de ne hagyjuk, hogy a félelem, az aggódás eluralkodjon rajtunk. Az ugyanis csak gyengíti az immunrendszert. A gyenge immunrendszer pedig kedvez a vírus terjedésének. Azaz pozitív gondolatok előnyben! Tessék megtalálni a jó dolgokat ebben a nehéz helyzetben! Hajrá!;)