Új év, új kaland, új élet

Derült égből villámcsapás.

Egy sokszor átgondolt döntés. Rengeteg álmatlan éjszaka. Hosszas tervezés. Munka és lakás felmondása. Dobozok pakolása. Egy élet felszámolása. Szervezés. Készülődés. Várakozás. Búcsúzás. Elengedés. Majd egy világjárvány. Koronavírus. Lezárt határok. Bezárt rendelők. Szertefoszlott álmok. Újratervezés. Alkalmazkodás az új helyzethez. Beszűkült élettér. Kivárás. Elfogadás. Türelem. És rengeteg kérdőjel a jövőt illetően. Nem, ez nem egy katasztrófafilm vagy -könyv kivonata. Ez az életem. Jelenleg.

Nagyon sok minden történt az elmúlt napokban. Tudom, hogy ez a helyzet jelenleg mindenkinek az életére kihat. De az enyémre, azt hiszem, hogy egy kicsit jobban.

Március 7.-én hazarepültem, hogy a következő egy héten elintézzek egy csomó mindent. Egyéni vállalkozói kiváltása, orvosi alkalmassági beszerzése, ÁNTSZ engedély intézése, szakmai felelősségbiztosítás kötése, és a többi, és a több, és a többi. Másfél nap ügyintézés után, rájöttem, hogy egy dolog biztos, hogy senki nem tud semmit otthon. A biztosítási ügynököknek (Allianz, Generali) fogalmuk sincs, hogy milyen biztosítást kéne kötniük velem, az üzemorvos asszisztense szerint az alapellátói egészségügyi engedély nem lesz nekem elég, mert szerinte szakellátói kell, az ÁNTSZ szerint pedig mindegy csak legyen egy. Arról már nem is beszélve, hogy Budapesten találni egy magánrendelőt, ahol elvégeznek nekem egy üzemorvosi vizsgálatot és egy tüdőröntgent privát, az egy több hetes kutatómunka eredménye volt. Ja, és a kétnapos továbbképzés, amin részt kellett vennem, olyan jól szervezett volt, hogy három héttel a tanfolyam előtt a szervezőknek a mikor fog kezdődni és meddig fog tartani a tanfolyam kérdésemre, ezt a választ sikerült adniuk: "A 20 órás továbbképzés pontos órarendjét a képzés előtt 1 héttel e-mailben megküldjük, és ezzel egy időben a szaftex rendszerbe is feltöltjük." Erre már tényleg nincsenek szavak szerintem. Hosszan tudnék még írni a megpróbáltatásaimról, de maradjunk most annyiban, hogy aki egy ilyen ügyintézési folyamatot túlél, és nem lesz az összes hajszála ősz, annak az átlagosnál magasabb a stressztűrőképessége. És jól tudja kezelni a sajnos sokszor tényleg idióta ügyintézőket.

Kedden este az Étterem Hét jóvoltából egy remek vacsorát fogyaszthattunk el Lauval. Minden nagyon finom volt, csak a gondolataimat nem sikerült kikapcsolnom eléggé. Pedig, ha tudtam volna, hogy két-három nap múlva egészen más problémákkal kell szembenéznem, biztosan nem görcsölök annyit az egyéni vállalkozói kiváltásának buktatóin és társain. Egyszerűen csak élvezem a szép estét a remek étteremben, jó társaságban, finom ételekkel.

Szerdán és csütörtökön voltam a tanfolyamon, ami az adatvédelemről szólt. Csak egy pár mondat a tanfolyamhoz vezető útról. Az ÁEEK ügyintézője teljesen ki volt akadva, hogy milyen dolog az, hogy Németországban nincsen előírva kötelező tanfolyam az alkalmazásban lévő gyógytornászoknak. (Akinek saját rendelője van, arra más szabályok vonatkoznak.) Amikor szembesítettem vele, hogy nem igazán gondolom, hogyha elvégzek egy adatvédelemről vagy betegjogokról szóló kötelező szakmacsoportos(!) továbbképzést, akkor jobban fogok kezelni, akkor csak nyelt egyet, majd válaszként annyit tudott mondani, hogy van még mit javítani a rendszeren. Hát, igen, van. Nem is keveset. Ja, és plusz pont nekik, hogy a kolléganője próbálta menteni a helyzetet és közölte, hogy régen volt olyan továbbképzés, ami csak gyógytornászoknak szólt és Fitnesz-Wellness névre hallgatott. A következő kérdésemre, hogy egy ilyen nevű továbbképzésnél tényleg komolyan gondolja-e, hogy ott a mindennapokban használható, újdonságnak szolgáló információkról és kezelési technikákról van szó, mély hallgatás volt a válasz. (Én egyébként barátoktól tudom, hogy nem.) Bölcsebb lett volna a kollegina, ha hallgatott volna. De a lényeg, hogy kellett egy szakmacsoportos tanfolyamot választanom, és időpontban és helyszínben ez felelt meg a legjobban. (Egyébként sem volt semmi, ami csak a mi szakmacsoportunknak lett volna kiírva. Mindenhova jöhetett a műtőssegéd, a főorvos, az ápoló és még sorolhatnám, hogy ki mindenki.)

És akkor pár szó magáról a továbbképzésről. Azontúl, hogy mindent lerövidítünk, amennyire csak lehet, még a látszatot sem tartjuk meg, hogy ennek van értelme, egyszerűen csak az a fontos, hogy mindenki végigülje és mindenki aláírja a papírt reggel és a nap végén. Az oktató nagyon jól tud sztorikat mesélni, tájékoztatni, hogy egyéni vállalkozóként milyen kiskapukat tudunk kihasználni (legálist és nem annyira legálist), de a tartalom valahol félúton elveszik. A kórházban és rendelőintézetben dolgozó közalkalmazottaknak szerintem túl sok volt az infó, mert a legtöbb adatvédelmi dologért nem ők felelnek, hanem készen kapják a szabályozást, előírásokat fentről; az egyéni vállalkozóknak, vagy azoknak, akiknek saját rendelőjük van, pedig túl kevés volt az, ami elhangzott. Vagyis ott voltunk másfél napig együtt, szerencsére jó stílusa volt az oktatónak, elszórakoztatott minket, de igazából semmi értelme nem volt az egésznek. Akinek ez tényleg fontos, annak így is, úgy is utána kell járnia mindennek, a többiek pedig eljöttek, ott voltak és megkapták a szükséges pontjaikat érte. Pedig lehetett volna úgy is beszélni erről az egész dologról, hogy akinek tényleg fontos, az tudja, hogy mit kell csinálnia a rendelőjében, a honlapján, stb. Vagy legalább egy segédanyagot kiadhattak volna hozzá. De amit végképp nem értek az az, hogyha öt évente kötelező egy szakmacsoportos továbbképzés, és ezt fizeti a MESZK (aminek mi kötelező jelleggel a tagjai vagyunk és fizetjük a tagdíjat, egyébként a semmire...), akkor miért nem lehet normális továbbképzéseket a kínálatba tenni? Miért csak arról szól az egész, hogy odamegyünk, kicsit ott vagyunk, megkapjuk a pontunkat és hazamegyünk? Miért nem fontos a tartalom is? Miért nem szól senki a résztvevők közül, hogy ez így nem oké? Miért nem jut senkinek eszébe, hogyha ez az egész rendszer arra van kitalálva, hogy az egészségügyben dolgozók folyamatosan továbbképezzék magukat, akkor miért csak ilyen mondvacsinált, semmiértelme továbbképzéseket szerveznek nekik? Miért nem kapunk a pénzükért, egyébként sem túlfizetett egészségügyi dolgozókként, valami színvonalasat, valamit, ami csak a mi szakmacsoportunknak szól és nem mindenkinek ömlesztve, valamit, ami a mindennapokban használható, valamit, amitől valóban jobbak leszünk a betegeink ellátásában? És miért nincsen senki, akinek feltűnne, hogy ennek nem így kéne lennie? Egyszerűen nem értem, hogy ezt miért tűrik el ilyen sokan... Én nagyon rossz pontokat adtam a kiértékelőnél, mert tényleg úgy is gondoltam, a mellettem ülök mindenre a legtöbb pontot adták. Így sosem lesz változás.

Szerda délután az ebédszünet utánra már kirajzolódott, hogy a koronavírus bizony gyorsabban terjed Európában, mint azt gondoltuk volna. Magyarországot is elérte. Olyannyira, hogy a kormány meg is hozta az első intézkedéseket. Kezdett valóban komollyá válni a helyzet. A nap végén, fél négykor még nem tudták megmondani, hogy másnap egyáltalán bemehetünk-e még, mivel az ETK szervezte a továbbképzést és az egyetemeket bezárták másnaptól. Én azonnal telefonáltam Németországba, hogy ott mi a helyzet. Egyszerűen tudni szerettem volna, hogy ott is elkezdődtek-e már a szigorítások. Közben lassan kezdett egy nagyon rossz érzés a hatalmába keríteni. A bizonytalanság érzése. Aznap este még Eszterékhez voltam hivatalos. És sikerült egy kicsit kikapcsolnom, nekik köszönhetően. Nagyon örülök, hogy összejött a találkozó!

Szerda este hat órára kiderült, hogy rektori engedéllyel ugyan, de megtarthatják a tanfolyam második napját is. Így csütörtökön a nap első része a további adatvédelmi "oktatással" telt, majd délután elsősegély oktatásban volt részünk. Azt gondolom, hogy ez viszont valóban hasznos. Felfrissíteni a tudásunkat. (Mondjuk nem úgy, ahogy ők csinálták, de ezt inkább nem fejtem ki ennél részletesebben.) Napközben egyre többet lehetett hallani a szigorító intézkedésekről a kórházban dolgozó kollégáktól és egyre inkább lehetett érezni a növekvő feszültséget. Bennem is egyre csak nőtt a feszültség és a kétely a következő napokkal, hetekkel kapcsolatban. Estefelé még megnéztem egy albérletet és utána Enikő új lakását. Szuper volt, hogy tudtunk kicsit beszélgetni, még ha valahol folyamatosan ott lebegett a levegőben az elmúlt napok történése és az általa kiváltott sok kérdőjel a jövővel kapcsolatban. Otthon Apa még próbált nyugtatni, biztatni, hogy nincs is akkora baj, de én körülbelül addigra már éreztem legbelül, hogy itt nem lesz költözés egy hónap múlva.

A péntek egy elég váratlan fordulatot hozott. Felkelés után az egész aznapra tervezett programsorozatot töröltem, átfoglaltam a repjegyem vasárnapról aznapra és az első géppel jöttem vissza Németországba. Soha ilyen rossz érzésem nem volt. Mi van, ha ott nem engednek ki az országból, vagy itt nem engednek be az országba? Hiszen az elmúlt két nap bebizonyította, hogy percek alatt változhat minden. (A határokon addigra újra bevezették az ellenőrzést, stb.) Szinte menekültem az országból, vissza az életembe. A lakásomba. A munkámhoz. A megszokott biztonságba.

A hamburgi reptéren több volt a bolti eladó, mint a vásárló; alig lézengett utas a terminálban. És a biztonsági ellenőrzésnél is csak egyetlen egy kapu működött a kb 12-15-ből. És volt abban is valami nagyon groteszk, hogy a kihalt reptéren ülve, a sok törölt járat információi között, egyre csak jöttek a légitársaságok utazásra buzdító reklámjai. Ott, a képernyőn, még a régi volt az élet, pedig a valóságban éppen egy új korszak kezdődött el.

Azt kell mondjam, hogy le a kalappal az Eurowings előtt. Már az indulásom előtt is felkínálták, hogy a koronavírusra való tekintettel ingyenesen átfoglalhatom a jegyemet 2020 december 31.-ig egy másik járatra. Akkor még nem tűnt annyira szükségesnek ez a szolgáltatás. Egy hét múlva a két kezemet összetettem érte. Szoktam az Eurowingst bizonyos dolgok miatt szidni, de most nagyot nőttek a szememben. Nagyon hamar felismerték, hogy itt valami nagyobb dolgokról van szó, és azonnal léptek, próbáltak az utasok kedvében járni. Bravó!

Szerencsére pénteken napközben sikerült beszélnem az ingatlanügynökkel, és megnyugtatott, hogy mivel még nem adta ki a lakást, maradhatok, ameddig szeretnék. Nem mondom, hogy kellemes látványt nyújtott a rengeteg készre csomagolt költözős doboz látványa, de mégis megnyugtató volt hazaérni. Igen, hazaérni. Mert jelenleg itt vannak a cuccaim, itt van a munkám, és itt van az életem is. Egyelőre. És a jövővel kapcsolatos sok kérdés mellett, valahogy mégis itt éreztem magam biztonságban. Egyelőre.

Dórinak hála, egy nagy csomag tartós élelmiszer várt a konyhában, így szombaton már csak pár dolgot kellett beszereznem. Vagy kellett volna, mert például WC-papírt nem lehetett kapni. (Erről majd a következő részben részletesebben is írok.) Vasárnap pedig elmentünk kirándulni egyet az erdőbe. Egyrészt, mert gyönyörű idő volt; másrészt, mert ott azért szelősebben vannak az emberek; harmadrészt, mert még lehetett. Még nem korlátoztak le minket túlságosan. De azért már a levegőben volt a vírus miatti intézkedések szigorítása.

Folyt. köv.Visszatérve Németországba ez a látvány fogadott a buszon. (A visszapillantóban tükröződő sofőrt kitakartam, végülis adatvédelmi továbbképzésen jártam a héten.:P)

Szórakozzunk, de csak otthon a kanapén.

Ez a bejegyzés még az egész mosatni helyzet előtt íródott. De azt hiszem, most talán aktuálisabb, mint bármikor lett volna. Lassan tényleg csak otthon lehetünk, és néha jól esne megnézni egy-egy normális adást a tévében. (Főleg egy koronavírusmenteset.) Rengeteg műsorból válogathatok, de nehéz olyat találni, amit 3 percnél tovább is képesek vagyok nézni. Szerencsére van internet is.:)

És akkor, a teljesség igénye nélkül, íme a kínálat:

Régóta tervezgetem, hogy egyszer írok nektek a német tévéadásokról. Vagyis arról, hogy min szórakozik a német nép. Vagy még inkább, hogy mivel próbálják meg szórakoztatni őket. Néha több, néha kevesebb sikerrel.

Egy ekkora országban természetesen a nagy tévécsatornákon kívül, minden tartománynak vannak kisebb csatornái is, helyi hírekkel, adásokkal. Ezek a csatornák persze azért nem olyan nézettek, mint a nagyobb társaik.

Az adások közül talán kezdhetnénk a focival. Hiszen az csak természetes, hogy akik valamiért mégsem mentek ki a stadionba élőben szurkolni a csapatuknak, ők a képernyőre tapadva szorítanak a fiúknak. Még akkor is, ha olyan rosszul játszanak, mint a VfB Stuttgart, és a másod ligában kötnek ki. Aztán megint feljutnak az első osztályba, majd megint visszakerülnek a másodba. Lehet, hogy ennek az izgalma vonzza azt a sok nézőt.:)

De térjünk vissza az eredeti témához, és folytassuk a felsorolást a különböző énekes műsorokkal. A otthon is jól ismert énekes tehetségkutató formátumoknak felelnek meg az itteni Deutschland sucht den Superstar (DSDS) Dieter Bohlennel, aztán a Voice of Germany, az X Factor Deutschland. Ezek mellett tavaly volt az első évada a The Masked Singernek (TMS). Ebben a formátumban hírességek énekeltek és próbáltak meg énekelni hatalmas jelmezekben. A négytagú "zsűrinek" pedig a hétről hétre adagolt infókból kellett kitalálnia, hogy kik rejtőznek a maszkok alatt.

Az egyik legnézhetőbb műsor ebből a kategóriából a Sing meinen Song - Das Tauschkonzert. Itt adásról adásra egy-egy híres német énekes karrierjét ismerhetjük meg, közben pedig a többiek egy-egy dalt újraértelmezve adnak elő a "hetestől".

Haladjunk tovább a nagy showműsorok mentén. Németország közel áll ahhoz, hogy legalább annyi topmodelt termeljen ki évente, mint ahány énekest. Hihetetlen, de 15. évadát éli meg idén a Germany's Next Topmodel (GNTM) Heidi Klummal. Vannak a régebbi évadokból páran, akik bekerültek a média körforgásába, de a legtöbbjük a lányoknak olyan gyorsan tűnik el, ahogyan jött. Az elmúlt évadokban már tényleg nem voltak szépnek mondhatóak a lányok, hiszen Heidi szerint a személyiségük számít. Khmm... Vagyis inkább újabban az Instagram profiljuk és hogy mennyi követőjük van. Ja, és ahogy a kolléganőm pár éve kifejtette, meg kell lennie a fekete-kvótának. Most már odáig jutottunk, hogy meg kell lennie a fiú-kvótának is. Vagyis egyre több olyan topmodel jelölt van, aki vagy már átesett a teljes nemváltoztatáson, vagy nagyon közel van a teljes átalakuláshoz. Ezt inkább nem is kommentálom, emésztgesse mindenki magában.

Térjünk át a rengeteg társkereső műsorra. Évek óta fut a Der Bachelor. Magyarul azt hiszem Nagy Ő volt. Emellett pár évaddal lemaradva fut a párja is, a Die Bachelorette (Nagy Nő). És azoknak sem kell aggódni, akik nem tudták meghódítani az agglegény vagy aggleány szívét, mert azok mehetnek a Bachelor in Paradise című produkcióba. Még jó, hogy a producerek a "vesztesekre" is gondolnak és nekik is próbálnak párt találni. egy újabb műsor keretein belül. Ja, és a producereknek tavaly még a homoszexuálisok is eszükbe jutottak, így mindenfelé hirdették a plakátok az első nekik szóló randiműsort, a Der Bachelor formátumnak megfelelő Prince Charmingot. (Azt mondjuk nem tudom, hogy hogyan oldják meg, hogy a jelentkezők ne egymásba, hanem a "főszereplőbe" szeressenek bele. De nem is kell nekem mindent tudni.;)) Mindezek mellett volt itt már mindenféle egyéb randizós műsor is. Volt ahol bekötött szemmel csókolóztak, aztán olyan is akadt, ahol meztelenül ismerkedtek valamelyik szigeten. És olyan is volt, ahol egy egész tévéstáb rendezett meg valakinek, a barátai segítségével, teljesen véletlenül "spontán" randikat, amit az illető csak utólag tudott meg. De az egyik legdurvább szerintem ebben a kategóriában mégsem a meztelen formátumok voltak, hanem ahol a párt keresők leadták a kívánságukat (barna hosszú haj, kicsit nagyobb popsi, V-alakban kivágott rózsaszín top, fehér sportcipő...) és kaptak cserébe 5-6 klónozott randipartnert (Game of clones.). Azért ez nagyon beteg szerintem. És legalább ennyire furcsa a Hochzeit auf den ersten Blick (HADEB). Itt az oltár előtt találkozik először a "jegyespár", akiket egy "szakértő" csapat (pszichológus, párkapcsolati coach) párosít össze. Az első közös élménye pedig a párnak a bemutatkozás után, a jogerős esküvő. (Vagyis, ha mégsem akarnak együtt maradni, hivatalosan el kell válniuk.) És a sort még lehetne folytatni a végtelenségig a rengeteg egyéb különböző műsorral, ami mind azt ígéri, hogy a legidiótább, legfurább körülmények között majd megtalálod életed szerelmét. De ha nem, legalább benne voltál a tévében.

Valamiért a németek szeretik mutogatni az otthonukat a tévében. Vagy legalábbis nem zárkóznak el az elől, hogy egy egész stáb és vadidegen emberek lépjenek be a, szerintem, legintimebb helyiségeikbe. Ilyen műsor például az előző kategóriába is tartozó, Dinner Date, ahol vakrandizik két ember valamelyikük lakásán. Az otthon lévő egy háromfogásos vacsorával várja a randi partnerét. (A stábnak pedig csorog a nyála.:P) Ide tartozik a Shopping Queen nevű műsor is, ahol minden nap egy másik jelölt vásárolhat 4 óra hosszán át 500 Euro költőpénzzel, amíg a többiek a ruhásszekrényét (és egyéb tárgyait) veszik szemügyre az ő otthonában. És végül véleményem szerint a legdurvább ebben a kategóriában a Frauentausch, ahol családanyák családot cserélnek. Mindig van egy "jó" és egy "rossz" anya. Az egyik nem csinál semmit, a másik pedig állandón takarít, rendet rak a borzasztó koszos "kölcsön" lakásban és próbálja az családnak az életét kicsit a helyes irányba terelni. Nem hiszem, hogy tudnának nekem annyit fizetni, hogy megengedjem, hogy idegenek lakjanak nálam vagy pakolják szét a ruhásszekrényemet. De hát nem vagyunk egyformák.

A randizós műsorok számát talán csak a főzős műsorok száma közelíti meg. Azért ezeknek sokkal szélesebb a spektruma, mint otthon. Vannak híres "tévészakácsok", közülük páran egy vagy két Michelin-csillagot is megfőztek már. Ők vagy közösen a The Taste-ben szerepelnek csapatkapitányként vagy egyéni főző showkban. Frank Rosinnak például van egy műsora, ahol olyan éttermeknek ad főzési és menedzselési tanácsokat, amik a bezárás szélén vannak. Vagy Steffen Hensslernek van a Grill den Henssler nevű műsora, ahol egy háromfős csapat ellen áll ki egymaga. Az ismert személyekből álló csapatot egy híres (és nagyon jó) szakács segíti. A celebek tudják, hogy mit fognak főzni, összesen négy fogást. Mindenki egyet-egyet, és egy fogást hárman közösen. Steffen Henssler mindig csak a feladatok előtt tudja meg, hogy mi az az élet, amit meg kell főznie, illetve, hogy milyen hozzávalókat kell használnia. A fordulók végén pedig egy szakértőkből álló zsűri pontozza vakon az ételkölteményeket.

A Mein Lokal, Dein Lokal ("Én éttermem, te éttermed") műsorban öt étterem tulajdonos látogatja meg egymás éttermeit. Kipróbálják az ételeket, belesnek a konyhába, tippeket és tanácsokat adnak egymásnak, és természetesen pontozzák a többiek teljesítményét.

És a főzős kategória mellett bizony még sütős műsor is van. A Das große (Promi-) Backen. Itt minden fordulóban három feladatban mérkőznek meg a hobbi cukrászok, vagy celebek. És bizony, be kell valljam, néha tátva marad az ember szája látván, hogy milyen csodákat hoznak össze.

Lassan elérkezünk a nézhető műsorok kategóriáihoz. A németek imádnak otthon barkácsolni és mindenféle új dolgokat létrehozni. Ezek közül a műsorok közül a Die Höhle der Löwen (DHDL, "Oroszlánok barlangja", magyarul azt hiszem Cápák között) az egyik kedvencem. Itt befektetők előtt lehet prezentálni az ötleteket és akiknek szerencséje van, kap is támogatást. Nem mondom, hogy mindig minden ötlet világot rengető, de sok okos dolgot láttam már benne. És amilyen jó itt a marketing, kedden lemegy a műsor és sok termék szerdán hatalmas DHDL plakátokkal már megtalálható a boltokban. Persze azért ehhez kellett az a jó néhány évad is, amit már megélt a műsör.

Aztán van egy Das Ding des Jahres ("Az év dolga") nevű műsor. Itt egy-egy kategóriában két-két találmány méretik meg és a közönség szavazta alapján jut az egyik tovább. Idén fiatalok is indulhatnak külön kategóriában. Az egyik kedvencem volt egy 16 éves fiú, aki feltalált egy olyan mérleget, amit a gipszelt lábra vagy a különböző ortézisekre lehet rátenni, és a mobilra küldi jelet, hogy mennyivel terheled a lábad. Vagyis ha 20 kg a megengedett terhelés, amint 20 kg-nál jobban ráterhelsz riaszt a mobil, hogy túl sok a terhelés. Zseniális.

Még egy nagyobb műsor ebből a kategóriából a Start Up volt. Itt a találmányod köré segítettek a nyertesnek egy egész céget alapítani.

Van egy Schlag den Raabként indult műsor, utána Schlag den Star lett, aztán Schlag den Henssler, majd megint Schlag den Star. Itt gyakorlatilag két ismert ember mérkőzik meg 15 feladatban. Az első feladatért 1 pont jár, a másodikért 2és így tovább. Aki előbb eléri a 61 pontot, az nyert. A feladatok pedig nagyon különbözőek, váltogatják egymást az erőt, állóképességet, észt és finommotorikát igénylő próbatételek. Egy válfaja a Schlag den Besten. Itt nem sztárok hanem hétköznapi emberek küzdenek meg egymással 50.000 Euróért. Aki nyer, az visszajöhet a következő héten.Na, vajon melyik sportágban tartják az olimpiai győzelmek rekordját a magyar férfiak? :)

Egy másik nagy kedvencem volt az Ewige Helden ("Örökké hősök"). Ebben a formátumban egykori profi sportolók mérik össze a kitartásukat, erejüket, fegyelmüket nagyon különböző próbatételek során. Minden héten van egy úgynevezett házigazda. Ő találja ki az egyik próbatétel, ami valamennyire sportspecifikus az ő sportágához. És elmeséli a karrierjének történetét. Megdöbbentő, hogy mikre képesek az egykori sportolók. Volt egy feladat, ahol egy vallon át vetett rúd két végére tették fel a sportoló súlyának megfelelő nehézségű homokzsákokat és ezzel kellett egy bizonyost szakaszt megtenni, megfordulni (kilengtek a zsákok közben) és visszasétálni. Majd ismételni a folyamatot. Jennifer Oeser vagy 60x tette ezt meg. Jobb volt még a férfiaknál is. A legszebb ebben a műsorban szerintem látni azt, hogy mennyire fegyelmezettek, kitartóak az egykori sportolók és nagyon fair, ahogyan küzdenek. A kiesettek mindig szurkoltak a többieknek, támogatták őket, ameddig csak tudták. Sokat lehet tanulni ebből a hozzáállásból.

Végül pedig említsük meg a Catch! című műsort. Igen, ez az, ahol hírességek és különböző sportolók fogócskáznak mindenféle extra körülmények között. Bizony, volt már magyar változata is. Itt már több évad is lement. Sőt egy úgynevezett Európa Bajnokságot is tartottak Anglia, Svájc és Ausztria közreműködésével. És végül a németek nyertek. Nyilván ez egy nagy előnye a német nyelvnek, hogy nem nehéz osztrákokat vagy svájciakat beengedni a műsorokba, mert nem kell hozzájuk tolmács. Vicces volt, mikor Réka tavaly nálam járt és belenézett a műsorba. Majd abba sem akarta hagyni. Azt mondta, hogy ez annyira beteg, felnőtt emberek fogócskáznak, hogy most már végig kell nézni.:)A műsör és az ötletgazda, Luke.

Ez egy eléggé extra feladat volt:

Nagyon bírom, hogy a németek egyébként minden műsor nevét rövidítik. Például DSDS (Deutschland sucht den Superstar), GNTM (Germany's Next Topmodel), HADEB (Hochzeit auf den ersten Blick), DHDL (Die Höhle der Löwen),GSZS (Gute Zeiten, schlechte Zeiten, napi szappanopera), BTUN (Berlin - Tag und Nacht, szintén napi szappanopera). Hülyén hangzanak a rövidítések, de mégis viccesek szerintem.

Egyébként még mielőtt valaki aggódna, nem, nem nézem az összes műsort, amiről fentebb írtam. Igazából, megnyugtatásul közlöm, hogy nagyon keveset nézek közülük. Néha takarítás közben bekapcsolok valami olyat, amire nem annyira kell odafigyelni, de leginkább az Ewige Heldent és a Die Höhle der Löwent szerettem nézni. Viszont az én munkámban sokszor mesélnek a betegek bizonyos műsorokról, vagy a kolléganőm, vagy a főnököm mutat egy-egy jelentet valamelyik teljesen idióta műsorból, mert az már annyira gáz, hogy csak nevetni lehet rajta. És persze ott vannak a reklámok és az óriásplakátok is. Ezért sok olyan műsor van, aminek az ember ismeri a nevét még akkor is, ha soha egyetlen részt sem nézett meg belőle.

Ui: Most egyébként még a Big Brother is visszatért a német tévéműsorok közé. Őszintén, nem tudom, hogy van-e ennél lejjebb.

Ui 2: Gondolom, most mindenki azért izgul a villában, hogy nehogy ő legyen a következő, akiket kiszavaznak a sok vírussal fertőzött ember közé. Na jó, ők, odabent, nem is tudják, hogy mi folyik idekint.

Update 1: A koronavírus miatt kialakult helyzetben a nagyobb showműsorok tovább futnak, (legalább tudnak tévét nézni az emberek), de csakis közönség nélkül. Elég speciális adások.

Update 2: Időközben úgy döntöttek a Big Brother készítői, hogy a helyzet annyira súlyos, hogy mégis beavatják a villalakókat is, és informálták őket a koronavírus által kialakult helyzetről.

Elmaradtam a blogolással. Nem kicsit, hanem nagyon. Cserébe most megpróbálok szemezgetni az elmúlt ősz eseményeiből. A teljesség igénye nélkül, de, ahogy már megszokhattátok, sok-sok képpel.:)

Lüneburg

Észak-német kisváros. Hangulatos belvárossal.

Potsdam

Őszintén, nem gondoltam, hogy Potsdam egy ennyire sok színű, ennyi látnivalót rejtegető város. A főváros, Berlin közelsége miatt, szerintem sokszor alulbecsülik. Pedig véleményem szerint sok szempontból érdekesebb, színesebb mint a főváros. És csak egy kb. 30 perces S-Bahn-ozással elérhető Berlinből. Potsdam mindenképp megér egy hosszú hétvégét! Csak ajánlani tudom!

Holland negyed.

Az egyetem egyik fele. A másik felét képzeljétek hozzá tükrözve az oszlopos félkör másik oldalán.

Én is, mint olyan sok turista, a híres Sanssouci kastély miatt mentem Potsdamba. De hamar rájöttem, hogy a kastélyon kívül is akad még rengeteg látnivaló. Főleg, hogy a kastély, nem is egy kastély, hanem egy volt porosz királyi kastélyegyüttes egy hatalmas parkban. A napijeggyel nem csak "a" kastélyt, hanem a kínai pavilont, a nyári rezidenciát, a galériát, a római fürdőt, a nyári kastélyt, a malmot, és még sok egyéb épületet is meg lehet nézni. Ez valóban egy egész napos program. Az épületek között olykor jó félórát is gyalogol az ember a hatalmas parkban. Szerintem egy vetélkedőt is lehetne erre építeni. Ki tudja egy nap alatt az összes látnivalót megnézni a kastélyegyüttesben. Mivel a vezetések általában fél óránként vannak bizonyos épületekben, így még ez is nehezíti az optimális időkihasználást. Szerintem nyugodt tempóban ez egy lehetetlen feladat. Arról már nem is beszélve, hogy a napijeggyel még a város másik végében lévő kisebb kastélyokba is be lehetett volna menni. De gondolom ezt már csak ezért csapták hozzá a jegyhez, mert tudták, hogy úgysincs ember, akinek egy napba mindez beleférne. Én már nyitás előtt ott voltam, és megnéztem kívülről a kastélyt és az előtte lévő csodás parkot. És még így is rohanás volt az egész nap. Potsdamnak sikerült, amit eddig előtte még senkinek, semminek: egy időre telítődtem kastélyokkal.:)

És akkor irány a park, kezdődjék a véget nem érő gyaloglás és kastélylátogatás!

Schloss Sanssouci

A park egyes részei. És valahol a messzeségben a Neues Palais.

Neues Palais. (Új palota.) A nagy terem fala kagylókkal volt kirakva. Gyönyörű volt.

Bildergalerie von Sanssouci (Sanssouci Galéria)

Römische Bäder (Római fürdők)

Chinesisches Haus (Kínai pavilon)

Schloss Charlottenhof. És a benne található hálószoba: a "bajor kemping". (Ezek a poroszok sem tudták jó dolgukban, hogy mit találjanak még ki.)

Orangerieschloss

Nagyon fárasztó volt a nap, de ugyanakkor csodálatos is. Egyik kastély a másik után.:) A fentieken kívül voltak még egyéb épületek és látványosságok is a parkban. Na, ki kapott kedved egy egész napos kalandos gyalogláshoz a Sanssouci parkban?;) Vigyázat, csak sportcipőben érdemes nekiindulni.:)

Alvaro Soler

Dórival elmentünk a stuttgarti Alvaro Soler koncertre. Szuper volt az egész. Annyira kikapcsolt. Jó volt pát órára kiszakadni a hétköznapokból, és a stresszből, nem gondolni a problémákra, csak élvezni a zenét és a színpadi showt.

Ahogy a koncert közben kiderült, véletlenül sikerült nekünk pont a hátsó kis színpad előtt megállnunk.:)

Kürbisausstellung

A ludwigsburgi tökvásár és kiállítás ezen az őszön is egy remek program volt. És idén azt is láttam, ahogy a kastély előtti tóban a hatalmas, kivájt tökökben eveznek a profi kajakosok. Elég durván fárasztó egy ilyen tököt előrefelé megmozdítani, irányítani. Izgalmas volt a verseny. A rövid táv ellenére is, jól elfáradtak a versenyzők.

Tökgolyók, tök pommes-szel és egy kis hagyományos sült krumplival.

Wasen

A Volksfestre a céggel mentünk. Ebben az évben sikerült feljutnom az óriáskerékre is. Nekem nincs tériszonyom, de azért az első körnél kicsit elállt a lélegzetem. És nem a látványtól. Hanem a magasságtól. Illetve attól, hogy egy nyitott kosárban ülünk, ahol be sem vagyunk kötve. A további körök már nyugodtabban teltek és arra is maradt erőm, hogy fotózzak közben és élvezzem a kilátást.

Budapest

Ősszel Anya 60. születésnapját ünnepeltük. Hosszas előkészülettel, szervezéssel. De nagyon megérte, jól sikerült minden, nagy volt a meglepetés. És egyébkéntis sajnos csak ritkán van arra lehetőségünk, hogy eltöltsünk két napot mindannyian együtt.

A vacsora végére már csak mi maradtunk az étteremben. Nem hiába, Esztergom egy kisváros. De az étterem remek volt! (Ha valakit érdekel: Prímás Pince. Innen is köszönöm az ajánlást, és én is csak ajánlani tudom mindenkinek.)

Az otthonlét többi része pedig a szokásos rohanás, ügyintézés, barátokkal való találkozás volt. A pihenés valahogy megint elmaradt. Talán majd egyszer. De jelenleg voltak fontosabb dolgok.;)

Az otthonlét alatt sikerült kétszer is jót vacsoráznom az Étterem hétnek köszönhetően. Az egyik vacsorához a Zsolnay Kávézóra esett a választás. Nagyon szép készletből kaptuk a desszertet és a kávét is. Az Étterem hetet is csak ajánlani tudom mindenkinek. Remek lehetőség kicsit kimozdulni, és jót enni. Csak asztalt ne felejtsetek el foglalni!

Iffezheim

Ellennel és Annéval elmentünk életünk első lóversenyére Iffezheimba. Nekem sikerült az első körben a jó lóra tennem.:) Utána már sajnos nem voltam ilyen szerencsés. De egy remek napot töltöttünk együtt a szezon utolsó versenyén.

Salzburg

A november eleji hosszú hétvégét Sárinál töltöttem Salzburgban. Pénteken felfedeztük a Wolfgangseet. Csodás napsütéses őszi időben hajókáztunk a tavon és sétáltunk a tóparton.

Nagyon tetszett, hogy a templomban meghagyták a régi padsorokat, kitáblázott helyekkel. A felújított, valószínűleg hozzáépített részen, mér nem voltak ilyen padsorok.

Szombaton feljutottunk a 3000 méter magas Dachsteinra. És sétáltunk egyet a Skywalkon. Itt sajnos nem volt annyira tiszta az idő, mint ahogyan azt reméltük, de így is nagy élmény volt a séta a "semmibe".

Függőhíd

Lépcső a semmibe

Salzburg esti fényekben

Vasárnap pedig maradt időnk Salzburgra is. Megnéztük a Festungot, a Schloss Mirabellt a Mirabellgartennel, a belvárost, Mozart szülő- és lakóházát (kívülről) és a DomQuartiert. Igazából Sárinak nagyon igaza volt abban, hogy egy nap elég a városra. Szép, hangulatos a belváros, de azért olyan nagyon sok látnivaló nincsen. A hangulatos régi típusú kávéházak egyikébe azonban mindenképpen érdemes betérni. Egy letűnt világ elevenedik meg előttünk.

Tipikus helyi fogás, és a hegyek látványa a ragyogó napsütésben a várban. Nem is lehetett volna ennél jobb ebédünk.

Ha a város nem is tartogat feltétlenül olyan sok látnivalót, a közelben lévő hegyek és tavak azonban gondoskodnak arról, hogy az ideérkező turisták megtalálják a kedvük szerinti kikapcsolódást. Salzburg és környéke remek úti cél egy pár napos túrához, mindenkinek csak ajánlani tudom!

Ahogy így visszatekintek, azt hiszem egészen mozgalmas volt ez az ősz is. Kezdem érteni, hogy miért hitetlenkedik a főnököm, mikor mondom neki, hogy most csak egy nyugodt hétvégém lesz, utazás és minden egyéb extra program nélkül.:)

És végül: mindenhol jó, de legjobb otthon. Ezt a matricát egy salzburgi hídon találtam. "Jó itt. De járt már Baden-Württembergben?":D:D:D (Bírom a német humort. És marketinget. Mondjuk azért az, hogy mindenhova ragasztgatnak, nem tetszik annyira.)

Sylt. Németország legészakibb szigete. (Észak-Németország ígértem, hogy visszatérek még.) Egy sziget, ahova vagy repülővel vagy vonattal lehet eljutni. Az autósoknak külön autószállításra alkalmas vonatok állnak rendelkezésükre, melyek egy töltésen keresztül érik el a szigetet. A sziget a nyaralókból és az üdülőkből él. A szállodák mellett érzésre minden második ház nyaraló. A gazdagok privát háza vagy kiadásra szánt apartmanok. Egyen stílusban, nádtetővel.

A képen felfedezhető egy fehér autó, aki épp "felszáll" a vonatra.

Sylt. Egy sziget, ami olyan mint egy kis külön állam. A repülőtér annyira kicsi, hogy szerintem két, maximum három repülőgép fogadására alkalmas egyszerre. És az épület csomagkiadó részére alig fér be egy teljes repülőgép utazóközönsége. A mini reptérről még gyalog is csak 20 percig tart az út a sziget "fővárosának", Westerlandnak, a központjáig. Ez leginkább egy széles bevásárlóutcából és pár mellékutcából áll.

Egy kis "hazai" WesterlandenAzért volt Slyt-ös is a mécsestartókból. De azt még mindig nem tudom, hogy a Balatonos mit keresett ott...

A Balaton után már kezdtem egészen otthon érezni magam az Eszterházy-tortát látva.

Eddig Magyarországon kívül nem láttam még parfétortát. A Daubneres szintet azért nem ütötte meg, de a nagyon kemény, száraz habot leszámítva, finom volt nagyon.

Sylt. A pihenés szigete. A turisták nagy része a gondozott strandokon tölti a napot. Kilométereken keresztül lehet gyalogolni a homokos, kagylókkal teli, tengerparton, majd megpihenni egy tipikus kék-fehér csíkos német strandkosárban. A kosarak úgy vannak kialakítva, hogy szolgálják a strandolók kényelmét. Vagyis van kihúzható lábrészük, állítható háttámlájuk, és az innivalónak is ki van alakítva egy kis tálcácska. De az igazi jellegzetességük, hogy "forognak". Ahogy a nap halad előre, úgy fordítják a strandolók utána a székeket. Még szeptember közepe felé is csodásan lehetett napozni és olvasni a kosarakban. A napon nagyon meleg volt. A kosár széle valamennyire lefogta a morajló tenger hangját és ezzel egyszerűen beszippantotta magába és lenyugtatta az embert.

Sylt. A sportolás szigete. A vízi sportokon kívül rengetegen futnak a partokon. És nagyon komoly forgalomnak örvendenek a minden második sarkon megtalálható bicikli kölcsönzők is. Főleg a hollandoktól ismert kontrás "turistabickli" kedvelt a nyaralók körében, de szerencsére akad trekking bicikli is. A sziget tele van kerékpárutakkal, melyek szebbnél szebb tájakon vezetik végig az aktívan kikapcsolódni vágyó turistákat.

Kis pihenő. Szemben az már Dánia. A telefonom járt is ott, legalábbis többször átváltott dán hálózatra.

Sylt. A sziget, ami mindenképpen megér egy nyaralást. Sokaknak nem jutna eszébe Észak-Németországban nyaralni. De Sylt szigete csodás kulisszák között biztosít lehetőséget mind az aktív, mind a passzív kikapcsolódásra. A tenger ugyan állandóan hullámzik, de órákon át a homokos tengerparton sétálni, naplementét nézni úgy, hogy a hátunk mögött a szabadtéri színpadon egy fúvószenekar koncertezik, az érintetlen természetet csodálni, kilométereken keresztül az iszapban gyalogolni, és minden este halat vacsorázni, valami olyasmi, amit kár lenne kihagyni.

Sylt. A sziget, ahol állítólag gyakran esik az eső, és általában hideg van. Én ebből szerencsére az ott töltött három napom alatt semmit sem vettem észre. Csak miután lement a nap, lett hűvös. Napközben csodás idő volt, ragyogó napsütéssel. Azért érdekes kép volt a strandon, ahogy a kutyasétáltatók nagykabátban, sállal és néhol sapkával védekeztek a szél ellen, mellettük pedig a (feltehetően helyi lakos) strandolók az FKK-nak (Freikörperkultur/nudizmus) hódolva, anyaszült meztelenül merültek meg a hullámokban. Innen is látszik, hogy minden relatív. Az is, hogy hideg van-e. Vagy, ahogy egy kedves barátomtól megtanultam: "nincsen hideg, csak úgy érzed". A többiek pedig valószínűleg nem érzik úgy.:)

Én fürdés helyett inkább olvastam.

Sylt. A sziget, ami megtanított "nyugodtan" nyaralni. Csak ülni a tengerparton és elveszni a természet szépségeiben vagy egy izgalmas könyv cselekményében. Vagy egész nap biciklizni, megállni csodálatos helyeken, nyugodtan leülni, hagyni, hogy a látottak hassanak rám. Nem rohanni, nem listát pipálgatni, nem nézni állandóan az órát. Egyszerűen kényelmesen nekimenni a napnak, és azt tenni, amihez éppen kedvem van. Köszönöm Sylt, hogy lehetővé tettél nekem egy igazi kikapcsolódást, valódi feltöltődést, "lassú" nyaralást!

Az augusztusi végi hamburgi tanfolyam után gondoltam egyet, és másfél napot még Észak-Németországban töltöttem. Hamburgban már egészen otthonosan mozogtunk a második héten, volt "vacsorázós" és "beülős" helyünk is, így úgy döntöttem, hogy ideje kicsit körül nézni Északon Hamburgon kívül is.

Travemünde az északi fürdőhelyek mintapéldánya. Hosszú, üzletekkel teli promenád a tengerig, hajózási lehetőség a nyílt vízen vagy a csatornákon Lübeckig, és az a bizonyos, fotókról jól ismert, homokos tengerpart a tipikus német strandkosarakkal. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. 30 fok, napsütés, enyhe szellő és a homokos part látványa. Tökéletes péntek délután volt.

Lübeck egy tipikus észak-német város. A belvárosát kacsaringós, macskaköves utcák és a kereskedővárosokra jellemző házak homlokzata határozza meg. Hatalmas sétákat lehet tenni a végtelennek tűnő kis utcák és közök útvesztőjében. A város főtere is igazi látnivaló, illetve a folyópart is megér egy sétát. Itt kell megemlíteni még a város legismertebb export cikkét, a híres lübecki marcipánt. Egy nagy üzlet hatalmas kínálattal várja az éhes turistákat.:)

Schwerin a legkisebb német tartományi főváros. A Schwerini-tó mellett épült ki, de több kisebb tó is határolja. A templomtoronyból a város mellett gyakorlatilag csak tavakat lát az ember mindenfelé. A belváros méretét tekintve eléggé átlátható, a legnagyobb látni való a schwerini kastély. Ennek egy része látogatható, a másik része pedig a Landtagnak (szövetségi gyűlés) ad otthont. Ilyen környezeteben lehet, hogy én is politizálnék.:)

A kastély egy szigeten áll, már ettől is nagyon különleges. És egy csodás kert van körülötte.

Aprólékosan kidolgozott belső terek.

Hihetetlen, hogy micsoda padlója van a könyvtárnak. (A szekrénynek tűnő faajtók a könyveket rejtik.)

Landtag

Kastély kápolnája.

Festői környezetben.:)

Jó volt ez a kis "ismerkedős" két nap, Észak-Németország, még visszatérek!;)

Augusztus elején Lau töltött nálam 10 napot. A hétköznapokat munkával töltöttük; Lau nálam a lakásban, én pedig rendelőben dolgoztam. Utána pedig a teraszra kiülve élveztük a hosszú meleg nyári estéket egy pohár Aperol Spritz, egy tál dinnyesaláta és egymás társaságában. Órákat átbeszélgetve. Szeretem az ilyen kiülős nyári estéket, amikor csak este 10 óra felé megy le nap és egy kicsit megáll az idő a teraszon ülve. Ilyenkor nálunk minden szomszéd kint ül a teraszán. Igazi nagy élet van, az amúgy csöndesebb környéken. Mindenfelé csak a grill illata érződik és a baráti társaságok beszélgetése hallatszódik. Kicsit olyan, mintha mindannyian nyaralnánk.

A hétvégéket és a szabad délutánokat megpróbáltuk azért kihasználni. Egy meleg nyári vasárnapon eljutottunk a Bodeni-tó csücskébe, az osztrák határ mellett fekvő Lindauba. Ott hajóztunk egyet a német, az osztrák, és a svájci partok mellett. Igazi hajózós idő volt. Tűzött a nap, tiszta volt az ég, a tó kék vízére pedig nincsenek szavak. Nagyon jó kirándulás volt.

Nosztalgia. Säntis és társai. Egykor tiszta időben (a másik oldalról) ezeket a hegyeket láttam az ablakból.

Voltunk Waiblingenben és Stuttgartot is bejártuk azért. Voltunk reggelizni, vásárolgatni, kávézni, kipróbáltunk két siklót és felmentünk a tévétoronyba. Amit nekem évek alatt nem sikerült, azt Killesberg egy nap alatt elintézte. Lau eddig mindig azt mondta, hogy nincs kedve a tévétoronyba jönni, aztán pénteken a kirándulása után közölte, hogy mégis csak kedvet kapott hozzá.:)

Megdolgoztunk ezért a reggeliért. Több helyen is jártunk előtte, ami tele volt, itt is csak a teraszon kaptunk helyet, de szerencsére a szomszéd asztaltól még tudtam szerezni egy pokrócot magamnak.

Reggeli kávé. Itt kérném, ha valakinek van egy régi, nem használt klaviatúrája és adna nekem róla egy "ó"-t, az jelentkezzen nálam.:) (Így tenném egészen autentikussá a Mókuska kávézó dekorját.)

Délutáni kávé.

Napi mottónk. Street art.:)

Azt hiszem nálunk erre mondanák, hogy békebeli. Nagyon tetszett

Esős délelőtt után, gyönyörű tiszta idő lett. Jól látszik a völgyben elterülő város a dombok, hegyek között. Még egy pár repülőt is megnéztünk, ahogy felszállnak.

A kirándulásaink fő attrakciójának talán a Banksy képet mondanám, ami jelenleg a stuttgarti Staatsgalerieben található. A Lány lufival (Girl and balloon) című kép érdekessége, hogy egy tavaly októberi aukció során, miután elkelt a kép és leütötték a kalapácsot, a kép keretébe rejtett szerkezet elkezdte megsemmisíteni a műalkotást. A felénél azonban megakadt a folyamat. A terv állítólag az volt, hogy az egész képet megsemmisíti a Banksy álnéven ismert alkotóművész. A kép tulajdonosa, aki állítólag egy európai nő, és aki a stuttgarti galériának rendelkezésre bocsátotta a képet kiállításra, a történtek után még sem állt el a vásárlástól. (Még szép, most még többet ér a kép.) Érdekesség még, hogy a galéria időről időre áthelyezi a képet, így sosem tudhatja az ember, hogy hol találja meg. Nálunk éppen az impresszionisták között szorítottak neki helyet, és azzal hozták párhuzamba, hogy annak idején ugyanolyan eretnekségnek számítottak az impresszionista képek, főleg a múzeum Monet-ja, mint ma a ledarált Banksy. Akkoriban majdnem bezáratták a Monet kép miatt a galériát. Változnak az idők. Ma már az is ki van állítva, ha egy piros lapon két fekete csík van, és tudományos szöveg van mellette, hogy ez micsoda alkotómunka eredménye, és mit is ábrázol. De azért egy ledarált kép még botrány. Még. Habár azt hiszem, hogy ezt a húzást többször azért nem lehet eljátszani, mert ez így egyedi. Majd meglátjuk milyen csavaros dolog jut még Banksy vagy egyéb kortárs művészek eszébe, hogy felhívják a figyelmet magukra vagy a művészetükre.

Ezek a műalkotások valóban "egyediek", senki sem tudná utánuk csinálni őket... Ha átképzem magam, még talán elmehetnék kortárs művésznek. Kinek melyik a kedvence?

Kedvencem Monet-tól.

Íme a híres műremek Banksytól.

Lau, egyszer beszerezzük ezt a könyvet.;) Ismét a német humor egyik gyöngyszeme.

Lau, jó, hogy itt voltál! Jó kis élményekben volt (ismét) részünk!:)

Ha nyár, akkor esküvő. Eddig nekem ez nagyjából azt jelentette, hogy legalább pár napra hazarepültem Magyarországra. Idén nyáron azonban kicsit más volt a helyzet. Ellen barátnőm esküvőjére voltam hivatalos. Mind a szertartás, mind pedig a lagzi Waiblingen közelében volt szerencsére. Azért jóval egyszerűbb volt így esküvőre menni.:)

A régi kollégák közül Ellennel a legjobb a kapcsolatom. Ez már akkor is így volt, amikor együtt dolgoztunk. Így az egész esküvőszervezésről teljes részletességgel mindig informálva voltam. Emlékszem, hogy például tavaly ősszel, amikor Drezdában voltunk, hogyan ecsetelte Ellen, hogy milyen színű sárga virágokat szeretne majd az esküvői csokorba és a dekorációba. Illetve folyamatosan tájékoztatott a dekoráció részleteiről és kikérte a véleményem, hogy mit hogyan kéne csinálni. És a menyasszonyi ruha részleteiről is sokat tudtam, anélkül, hogy megmutatta volna, hogy valójában, milyen is lesz végül. Szóval több mint egy éve már esküvő lázban "égtünk" a sok-sok baráti beszélgetés alkalmával. Éppen ezért is volt olyan különleges ez az esküvő számomra. Mert nem csak odamentem és örültem, hogy milyen szép. Hanem egy csomó mindent olyan szemmel néztem; hogy igen az a "fánk-fal", amit Ellen saját maga csinált, milyen szép lett, és a koszorús kislányok vödre a szalagokkal, mlyen jól mutat, és mennyire jól néz ki végülis a virág dekoráció az asztalokon, sokkal jobban, mint az a próba dekor, amiről képeket is láttam.

Ellen testvérének szuper ötlete nyomán minden vendég kapott egy levelet az esküvő előtt, hogy készítsünk egy emléket az ifjú párnak, és ők majd ezeket a lapokat egy paravánba beteszik és a lagziban átadják. Szerintem szuper volt az öltet. Mi, a volt kollégákkal, összefogtunk és együtt készítettük el a közös kollázsunkat. Egy kedd este tartottunk nálam egy szuper kézműves foglalkozást, ahol mindenki mindent beleadott, hogy elkészüljön a nagy mű. Vicces este volt.:) Karácsonyi ajándékokra megrendelést felveszünk.;)

Ajándékunk az ifjú párnak. A farönkbe tettük a pénzt és egy játék keretében szögeket verettünk bele az ifjú párral. Majd a végén elárultuk, hogy éppen most zárták be az ajándékukat.:)

Maga az esküvő szuper volt. Gyönyörű helyen volt a szertartás és után a vacsora is. Nagy szerencsénkre a teraszon még meg lehetett tartani a barbecuet, és csak utána szakadt le az ég. Nem tudom ez itt mennyire szokás, de a vacsora előtt Ellenék minden asztalról mondtak pár szót, hogy kik ülnek ott. Tök jó volt, hogy legalább kicsit megismertük így az embereket.Ajándék a vendégeknek

Eddig még sosem kértek fel, hogy fotózzak esküvőn. Hát most ez is eljött. Mivel a lagziba már nem jött velünk a fotográfus, így Ellen kérésére vittem magammal kamerát, és lefotóztam a dekort, esküvői tortát, stb.

Öröm volt látni, hogy Ellen mennyire élvezi az egész napot. És jó volt újra találkozni a volt kollégákkal. De a legjobb volt, hogy mindehhez nem kellett sehova sem elrepülni.;)

Mailand, azaz Milánó. Így nevezik ugyanis a német nyelvű országokban az észak-olasz várost. Azt a várost, ahol a divat a kultúrával, az építészettel, az olasz életérzéssel és a pár napos turizmussal találkozik.

2011 augusztusában dőlt el nálam végleg, hogy nekem egyszer még vissza kell mennem Milánóba. Akkor egy biciklitúra keretei között jártunk ott. A városból csak annyira emlékszem, hogy az aznapi 150 km-es etap utolsó kilométereit a csatorna mellett tettük meg, majd elhaladtunk a dóm előtt (ahol csak annyi időm volt, hogy egy, mint utólag kiderült, elmosódott fényképet készítsek róla) és nem sokkal utána megérkeztünk a szállásra. Másnap reggel pedig egyből kitekertünk a városból, hogy Brescia felé vegyük az irányt. Ez a "gyors" városnézés azonban elég volt ahhoz, hogy megerősítsen abban, hogy én mindenképpen szeretnék még egyszer, nyugodtabb körülmények között eljutni Milánóba.

Idén júliusban, egy spontán ötlettől vezérelve, Sárival csaptunk egy csajos hosszú hétvégét Milánóban. Én a szombat délutánt és a hétfő délelőttöt tudtam a városban tölteni. Sárinak kicsit jobbak voltak a repülő járatai, így neki picit több idő jutott a városban. Azt kell azonban mondjam, hogy ennyi idő alatt is bőven meg lehet nézni a város nevezetességeit. A nevezetességeken túl pedig, őszintén, nem túl szép vagy látványos Milánó. Egyszerűen egy nagyváros.

Én, Ellennek hála, a könyvtárból szerzett útikönyvvel felszerelkezve indultam neki a városnézésnek.

Az első etapban, szombaton, kávézás után, megnéztük a Teatro alla Scalat, a világhíres híres milánói operaházat. Belülről tényleg szép. Kívülről azonban, szerintem, nem nagy szám. Nem ismertem volna fel, ha nem tudom a térlépről, hogy ott kell lennie.

Első programpont Itáliában: kávé

Operaház belül....

....és kívül.

Az operától továbbmentünk a pár méterre tőle található Galleria Vittorio Emanuele II. Ez a város leghíresebb épülete a dóm mellett. Egy kereszt alaprajzú passzázs. Építészetileg tényleg lenyűgöző. A benne lévő üzletek azonban nem az átlag ember pénztárcájának (és ízlésének) lettek kitalálva.

A passzázson átérve Milánó másik nevezetességéhez, a dómhoz jutottunk. Hihetetlen, hogy milyen részletességgel van megtervezve az egész homlokzata és milyen csodálatosak a fehér falai.

A dómnak hátat fordítva a Castello Sforzesco felé indultunk. Az épület egykoron a milánói hercegek rezidenciája volt. Ma több múzeum található benne, de az udvarra érdemes akkor is betérni, ha a múzeumokat nem szeretnénk megtekinteni.

A nap utolsó látnivalója a Basilica di Sant'Ambrogio volt. Ez Milánó egyik legrégebbi temploma, 379 és 387 között épült. Mindenképp megéri megnézni. A templom előtt egy hatalmas kerengő fogad minket. Az épület a maga egyszerűségével lenyűgöző.

Vacsorázni a csatornákhoz mentünk. Eleve ez az egyik központi tere az éjszakai életnek, másrészt pedig nagyon jó a hangulata a folyó melletti ücsörgésnek.Sári először hülyének nézett, hogy szelfi-botot is vittem magammal. De aztán egészen rákapott az ízére.;)

Éjjel aztán a hazafelé vezető úton megnéztük a város esti fényeit is. Nagyon jó időt fogtunk ki, így rengetegen voltak még az utcákon este 10 és 11 felé. Érdekes volt, nem is szórakozóhelyekkel vagy bárokkal volt tele a város, hanem olyan kis helyiségekkel, mint a fagyis boltok, standok, csak náluk koktélokat lehetett kapni. Az emberek pedig megvették a koktélt és a tereken ültek kint iszogatva, beszélgetve. Mindenhol tele voltak az utcák, terek emberekkel. Igazi mediterrán életérzés fogott el ezt látva.

A vasárnapot a Comói-tónál töltöttük. Milánóból 40 perc alatt elérhető Comó városa. A város óvárosa megér egy sétát mindenképp. A kikötőjéből pedig különböző hajóutakra van lehetőségünk. Sőt egy sikló is van a városban, ami a közeli hegyre visz föl, ahol szuper sétákat lehet tenni.

Mi először felmentünk a hegyre. Elmentünk egy kilátóig, ahonnan megcsodáltuk a tavat és a hegyeket.

A hegyi "túra" utána Comó óvárosát elég sajátosan, egymást váltva néztük meg. Akkora sor volt ugyanis a hajójegyeket árusító bódé előtt, hogy úgy döntöttünk, kihasználjuk a sorban állós időt is. Amíg egyikünk a sorban állt, a másikunk várost nézett, és fordítva.

A nagy érdeklődésnek köszönhetően (értsd: rengeteg turista) már nem kaptunk jegyet a gyors hajóra, így azzal utaztunk, amelyik sokkal több helyen megállt. De én utólag azt mondom, hogy ez így még jobb volt. Többet voltunk partközelben és többet láttunk a tó menti mediterrán, kis településekből is. Így George Clooney partmenti villáját is megcsodáltuk. Legalább ötször. Az igazság az, hogy nem publikus, hogy melyik az ő háza. Annyit azért lehet tudni róla, hogy nem kicsi és a tó közvetlen közelében van. Ebből a típusból tényleg alig akadt 60-70 darab azon a szakaszon, ahol hajóztunk...

A helyi garázsok

Minden kis településnek saját strandja van

A hajóról Bellagioban szálltunk le. Itt megvacsiztunk, és sétáltunk egyet a tipikus olasz kisváros macskaköves, keskeny utcáin.

Bellagioban még egyszer hajóra szálltunk, a festői Varennába mentünk tovább. A hajóra felszállva valaki nagyon integetett nekünk. Én gondoltam, biztos csak rosszul látok, úgyse ismerek itt senkit. Pár másodperc múlva kiderült, hogy Sári kolléganője integet olyan lelkesen nekünk. Tényleg kicsi a világ. Varennában ismét vonatra szálltunk, hogy estére visszaérjünk Milánóba.

A hétfői napot korán kezdtük. Kilenc felé már a dómnál voltunk. Ez az az idő, kb. fél 11-ig, amikor nyugodtan, "turistamentesen" lehet várost nézni. Főleg egy ennyire közkedvelt látnivalónál. Sajnos a dóm tetőjét éppen felújították, így az nem volt annyira szép, mint ahogyan az ember a képek alapján elképzeli. De maga a dóm hatalmas, a római Szent Péter bazilika után Olaszország második legnagyobb temploma. Bizsergető érzés a templom közepén állva belegondolni, hogy több száz évvel ezelőtt is már mire volt képes az emberiség, az építészet.

Szent Bertalan szobra. Nézzétek meg, hogy ki vannak faragva az izmai, inai, erei. Milyen jól jött volna ez a szobor az anatómia órán.:)

És persze a vágott szemű insta-férj a templomból sem hiányozhatott....

A tetőn sétálni nagy élmény. De nem kifejezetten a város látványa miatt...

A dóm után ittunk egy kávét a passzázs kávézójában. Olyan igazi, jó értelemben, régimódi kávéház volt. A sütihez damaszt szalvétát adtak. Ez tényleg nem csak egy kávézás volt, hanem egy igazi élmény nekem.Életem egyik legfinomabb citromos sütije

Kilátás a kávézóból

A délelőtt folyamán elkeveredtünk még a milánói egyetemhez.

Az egyetem után belefutottunk egy templomba, aminek a falait koponyák és csontok "díszítették". Azt hiszem nem volt már hely a temetőben és ezért kezdték el a falakra helyezni a csontokat. Elég sajátos.

Az utolsó órában még egy nagyon kicsi shoppingolásra is jutott időnk. Hamár Milánó legalább pár ruhaboltot nézzünk meg a divat fővárosában. De nem vettünk semmit. (Kicsit a légitársaságoknak is köszönhetően, nem sok minden fért volna a kézipoggyászunkba. Ez elég jó taktika egyébként vásárlás ellen.;))

A milánói villamosok úgy néznek ki, mint nálunk a nosztalgia járatok.:)

A gyalogosoknak is Piros-sárga-zöld lámpájuk van.

Szoknyájának és a rengeteg szellőző rácsnak köszönhetően, Sári lett a város Marilyn Monroeja. Azért először kicsit megszeppent, mikor a vasrácsra lépve fellebbent a szoknyája.:D

Nagyon jó volt ez a három nap! Jó volt kicsit kikapcsolódni, kiszakadni a dolgos hétköznapokból. Csak túl hamar vége lett. De én azt mondom, hogy Milánóra tényleg elég maximum egy-másfél nap. Egy hétvégére kiváló. A környéken pedig ott van a Lago Maggiore, a Comói- és a Garda-tó, melyek mindenképpen megérnek egy legalább egynapos kirándulást, ha hosszabb túrára mennénk Milánóba.

Egy dolog hiányzik még nekem a milánói bakancslistámról. Da Vinci Az utolsó vacsora című képére, az idő rövidsége miatt, nem sikerült jegyet kapnunk. Szóval egyszer még vissza kell menjek Milánóba. És akkor remélem lesz időm megnézni Bergamot is. Ez a város is megér állítólag egy látogatást. Úgyis a reptér mellett van.:)

Irány haza, irány a dolgos hétköznapok! 

A Deutsche Bahn a helyi MÁV. A németeknek, hiába vannak szuper minőségű, három sávos autópályáik és csúcskategóriás kocsijaik, szívesen választják a vonatozást. Főleg hosszabb távokon. Például a Stuttgart-Hamburg közel 650 km-es távja kocsival jó hét óra, vonattal azonban közel 6 óra alatt megérkezik az ember átszállás nélkül. Arról nem is beszélve, hogy mind az IC-k, mind pedig az ICE-k szuper kényelmesek, valamint konnektorral, wifivel és büfékocsival is felszereltek.

Szuper ötletnek tartom, hogy 24 Euroért a különböző tartományokban egész nap lehet használni az úgynevezett "közeli" vasútközlekedést (RE-k, RB-k és a helyi buszok, S-Bahnok, stb; csak az IC-kre és ICE-kre nem lehet felszállni a jeggyel). Kifejezett olcsónak számít, hogyha többen utazunk együtt, mert minden további utas 5 főig csak plusz 6 Euro extra.

A fentiekből úgy tűnhet, hogy a vonatozás Németországban csupa "móka és kacagás". És valóban egy nagyon kedvező, pénztárca kímélő, kellemes változata ez az utazásnak. Ha minden flottul megy. Persze azért, amint sejteni lehet, az országot sűrűn behálózó vasútvonalakon sem klappol mindig minden.

Az elmúlt pár évben megtanultam, hogyha IC-vel vagy ICE-vel szeretnék utazni vagy RE-vel például vasárnap este, akkor megéri kifizetni a 4,50 Euroba kerülő helyjegyet. Különben szinte biztos, hogy állhat az ember. A frekventált járatok ugyanis mindig annyira tele vannak, hogy helyjegy nélkül nincs sok esélye az embernek. Főleg, ha többen utaztok és egymás mellé szeretnétek ülni. Június elején például, mikor Frankfurtból utaztam Stuttgartba annyira tele volt az IC, hogy Heidelbergnél, már határozottan kérték az utasokat, hogy csak az szálljon fel, akinek tényleg erre a vonatra szól a jegye. (Vannak úgynevezett "nyitott" jegyek is, amik egy bizonyos napra szólnak, de nem egy bizonyos vonatra.) Már akkor nem lehetett mozdulni a vonaton, mindenhol emberek álltak, pedig az még csak az Ausztriába tartó út eleje volt. Én, őszintén, örültem Stuttgartban, hogy leszállhatok a túlzsúfolt szerelvényről.

Aztán persze az is előfordul, hogy a már egyébként is túlzsúfolt vonatra próbálna meg felszállni egy másik vonat teljes utazóközönsége, mert az előző vonat meghibásodott. Én a június végén Magyarországról visszatartó utamon fogadtam meg, hogyha velem történik majd ilyesmi és megtehetem, akkor inkább megvárom a kettővel utána jövő vonatot, ahelyett, hogy felpasszírozom magam egy már egyébként is teljesen tömött szerelvényre.

A fent leírt helyzeteken kívül én azért azt kell mondjam, hogy nagyon elégedett vagyok a Deutsche Bahnnal. Többször utaztam már velük hosszabb távra is, mert ár-érték arányban és időben is sokkal jobbak voltak, mintha repültem volna. Semmi gondom nem volt például az amszterdami, párizsi, drezdai, baseli, zürichi utaim során. Kényelmesen, pontosan megérkeztem mindenhova.

Azt azért persze nem mondanám, hogy soha nem maradt volna még ki vonatom (ugye Lau;)) vagy ne késett volna. De ha azt nézem, hogy milyen irgalmatlan nagy vonatkontingens közlekedik naponta Németország vasútvonalain, akkor azt kell mondjam, hogy egy-egy kis késés, kimaradás belefér. Én legalábbis így látom a helyzetet.

A németek azonban másképp látják a dolgokat. Pont a június végi hazaúton, amikor Salzburgban átszálltam a Railjetről a német IC-re, a mellettem ülő német hölgy azt fejtegette nekem, hogy látszik, hogy német vonaton vagyunk, az osztrák vonatok sokkal, de sokkal tisztábbak. Ha nagyítóval keresném, talán megtalálnám a különbséget. Valószínűleg a földről nem ettem volna, de azért koszosnak sem állítottam volna be a vonatot. Aztán Ulmnál, mikor az előttünk lévő és lerobbant vonatról mindenki hozzánk akart volna felszállni, eljutottunk addig, hogy a Deutsche Bahn ugyanolyan szitok szó lett, mint nálunk a MÁV. És a németek fennhangon ecsetelték, hogy ilyen is csak Németországban fordulhat elő. Minden más országban szuper módon közlekednek a vonatok, soha egy késés, soha egy műszaki hiba, vagy olyan időjárási körülmény, ami akadályozná őket. Ilyen csak Németországban van. És itt is csak azért, mert a Deutsche Bahn teljesen inkompetens és különben is túl drága. És egyébként is minden baja van.

Én pedig hallgatva a szitkozódást magamban mosolyogtam, hogy lám, lám, ez is mindenhol ugyanolyan. (És hogy azért érdemes lenne megnézni a magyar vonatokat véleményalkotás előtt.) Mert lehetnek akármennyire tiszták, gyorsak, pontosak, kényelmesek, wifivel jól felszereltek a német vonatok, ha egyszer egy kis gond támad, akkor mindjárt a világ, de legalábbis Európa legrosszabb vasútvállalata lesz a Deutsche Bahn. Azaz lehet a szolgáltatás minősége átlagban bármennyivel jobb, mint más országokban, a végén, ha porszem csúszik a gépezetbe, az utas is csak utas, és ugyanúgy reagál minden országban. Könyörtelen, kritizál és szitkozódik. És akkor bizony vasúti alkalmazott legyen a talpán, aki elviseli a hőbörgő, önérzetes német utasokat.

Mint tudjuk, a szomszéd fűje mindig zöldebb. A kiszáradt fűszálak azonban csak akkor látszódnak, ha közelebb megyünk. Valószínűleg az osztrák vonatok sem annyival tisztábbak és pontosabbak, ahogyan kedves útitársam beállította, csak kevesebbet utazik velük, így kisebb az esélye a csúszásnak, kimaradásnak.

Én ahogyan azt már feljebb is írtam, sok jó tapasztalattal rendelkezem, és csak ajánlani tudom a Deutsche Bahnt. Ha pedig nem minden klappol, akkor tudomásul kell venni, hogy bizony még Németországban is tönkre mehet egy mozdony és bármennyire jól szervezett a vasúttársaság nem mindig tudnak 10 perc alatt egy új szerelvényt beállítani helyette. Itt is emberek dolgoznak, és az ő kezük is meg van kötve, az ő lehetőségeik is korlátozottak. De ettől még azon dolgoznak, hogy az utasok minél nagyobb százaléka pontosan, biztonságban és elégedetten érkezzen meg a célállomására.

Május végén, június elején Frankfurtban és környékén töltöttünk Eszterrel négy napot.

Indulás!/Los geht's!:)

Első nap, a frankfurti megérkezés után, Mainzba látogattunk. Ez egy kisebb német város, ami a történelem órákról (Mainzi Köztársaság), a püspökségéről és a ZDF-ről, a német közszolgálati televízióról lehet ismert. (Még külön bolt is van ZDF szuvenírekkel....) A főbb látnivalók a dóm, a Chagall-ablakok a Szent István templomban és a Gutenberg Múzeum.

Fastnachtsbrunnen

Marc Chagall által tervezett kristályüveg ablakok

Szent István templom kerengője

Kilátás a "teraszról"

Nagelsäule. A város polgármestere az első világháború alatt egy adakozást hívott életre azoknak a családoknak, akiknél a családfenntartó elhunyt vagy megsebesült a háborúban, és így a család nehéz helyzetbe került. Mindenki, aki kisebb vagy nagyobb adománnyal hozzájárult az akció sikeréhez, beleverhetett egy szöget a fa oszlopba.

Manzi dóm kívül, belül és a kerengője. (Nagyon szeretek kerengőket fotózni, olyan jó témák. Főleg, ha ilyen csodásan süt a nap és sok a fény-árnyék kompozíció.)

Mainz lenyűgöző belvárosa

Az egész belvárosban ilyen csodaszépen vannak kiírva az utcanevek. Nekem nagyon tetszett. És szerintem szuperül illik a házak stílusához.

Rajna partja

 Mainzelmännchen

Kulináris élményekben is volt részünk.:) (A felső képen sült cékla van fetasajttal és dióval. Nagyon finom volt. Nyammm.)

A második napot Wiesbadenben töltöttük. A városnak 15 működő forró és hideg gyógyforrása van, melyek Európa egyik legrégebbi gyógyüdülőhelyévé teszik. Ezen kívül eléggé ismert a Kurhaus (kaszinó) és a  város szélén, a Rajna partján található Biebrichi kastély.

Nerobergbahn

A fogaskerekű 1888 óta szállítja az utasokat a hegyre. A két kocsi egy drótkötéllel van összekötve, így mindig együtt mozognak. A felső kocsit (az utasok számától függően) feltöltik vízzel, hogy nehezebb legyen mint az alsó. A vizet egy elektromos pumpa juttatja fel a hegyre. Nagyon érdekes volt látni ezt a típusú megoldását a fogaskerekűnek.

Kilátás a hegyról

Ortodox templom a hegyen

Evangélikus Marktkirche

A templombelső kicsit múzeum jellegű volt

Városháza

Kurhaus előtt sajnos éppen szabadtéri színpad volt felállítva, így csak oldalról, kicsit belülről és a parkot tudtuk lefotózni.

Parasztvakítás. A világ legnagyobb kakukkos órája. (Azt mondjuk nem tudom, hogy mire jó.)

Schloss Biebrich

Csodás naplemente, folyópart, finom bor, jó társaság.

Végre megérkezett az igazi nyár, nyiladozik a természet is.

Az utolsó két napban pedig Frankfurtot fedeztük fel. Megnéztük azt a keveset, amit helyreállítottak a második világháborúnak csaknem teljesen áldozatul esett belvárosból, a Römerberget a városházával és a dómot, hajóztunk egyet a Majnán, megcsodáltuk a felhőkarcolókat, az egyiknek a tetejére fel is lifteztünk, és este kiültünk a folyópartra borozni, megnézni a naplementét és a város éjszakai fényeit. Frankfurt a legek városa, Európa legfontosabb kereskedelmi, pénzügyi és közlekedési központja. Többek között itt székel az Európai Központi Bank, itt található Európa egyik legnagyobb nemzetközi repülőtere és Németország legnagyobb vasúti pályaudvara.

Ismerkedés a várossal 328 lépcső után, 66 m magasból.

Az óváros, Römerberg.

Városi látkép hajózás közben.

A városhoz közeli, hatalmas reptérnek hála, percenként szállnak el a gépek Frankfurt felett

Egy újabb borozós este, egy újabb folyónál, ezúttal a Majna partján. Még éjfélkor is nagyon nagy élet volt a meleg nyári estének köszönhetően.

Frankfurt jelképe

A város és "Mainhattan" (Main és Manhattan) a Main Tower 56. emeletének kilátóteraszáról megcsodálva. Elég jó stratégiai érzékkel ezt direkt a turistáknak építették és külön liftet üzemeltetnek hozzá. Két szinttel lejjebb pedig egy fitness terem üzemel. Azt hiszem itt tényleg a felhők között/felett futnak az emberek.:)

Opera

Múltszázadi nagyvárosi utcakép

Kora délutánra már igencsak jól esett a folyóparti sétány árnyéka. Sajnos ez már a hazafelé utat jelentette.

Hamar eltelt a négy nap, amit gyakorlatilag végig gyalogoltunk és végig beszélgettünk. Jó, hogy idén is összejött egy közös kiruccanás, Eszter!

P.S.: Én mindig mondom, hogy nem kell mindig olyan messzire menni, a közelben is vannak felfedezésre váró csodás helyek.;) És az is nagyon jó volt, hogy Mainzban és Wiesbadenben nem volt túl sok turista, kényelmesen lehetett várost nézni.

P.S.2: Sajnos Eszternél vannak a közös képeink, ezért nem tettem fel egy képet sem rólunk.