Nyugaton a helyzet változatlan.
A megbetegedések száma folyamatosan csökkent nálunk az elmúlt napokban, a korlátozó intézkedések azonban még mindig érvényben voltak. Az idő egész héten gyönyörű volt, szikrázó napsütés minden nap. Ennek következtében azért persze megpróbáltak az emberek kicsit kimozdulni otthonról. Ettől azonban az összes park, folyópart, sétálóút azonnal "tömegrendezvénnyé" változott. Nehéz elvonulni a többi embertől, de kitapasztaltam, hogy délben a legjobb futni menni, akkor a legkihaltabbak a szőlődombok.
Kedden, a hét első munkanapján, leadtam defektes a biciklit a szerelőnél. Nem sok jóval kecsegtettek, azt mondták, hogy valószínűleg csak jövő hétre lesz kész. Nagy öröm volt számomra, amikor csütörtökön mégis megcsörrent a telefon, hogy mehetek a bicikliért, készen van. Két óra múlva rögtön el is hoztam az új belsővel és új fékpofákkal ellátott bicót. Estefelé pedig mentem is vele egy kisebb kört. Szombaton pedig egy 63 km-es kört tekertünk Ellennel. (Waiblingen - Remseck - Münster - Bad Cannstatt - Esslingen - Untertürkheim - Fellbach - Rommelshausen - Waiblingen.) Nagyon jó volt! Napokig tudnék csak tekerni. Főleg, ha kicsit félreesőbb, kisebb forgalmú a bicikliút. A városban a gyalogosok között nem annyira szeretek manőverezni. Vagy a keskenyebb, sétáló emberekkel teli bicikliseknek és gyalogosoknak kijelölt utakat sem szeretem annyira, ahol alig van lehetőség kikerülni a kisgyerekekkel óránként fél kilométert megtevő családokat.
Max-Eyth-See
Neckar part
A héten sikerült, végre, nekiállnom könyvet olvasni. Tervezgettem már egy ideje, de valahogy a biciklizés, séta, futás, háztartás mellett sose jutottam el oda, hogy leüljek a teraszra csak úgy olvasni. Pedig nagyon jó volt hallgatni a madárcsicsergést, érzeni a meleg napsugarat az arcomon és kicsit, ha csak gondolatban is, elrepülni innen. Jó volt kikapcsolni a szorongást, elfelejteni a nehézségeket, megfelejtkezni a problémákról. Milyen jó, hogy márciusban az utolsó napon, mikor még nyitva voltak a könyvesboltok, teljesen spontán vettem egy regényt.:)
Az elmúlt hetekben elég sok cikket olvastam az egészségügy helyzetéről, mind Magyarországon, mind Németországban. Talán meglepő, de a sok cikk közös nevezője az alulfizetett, állandóan túlórázó nővérek voltak. Persze lehetne mondani, hogy az itteni körülmények között dolgozó nővéreknek még mindig jobb, de ez nem jelenti azt, hogy ami itt van, az tényleg jó. Sokat cikkeztek arról, hogyha Németországban az elmúlt években nem vontak volna ki olyan sok pénzt az egészségügyből és nem csökkentették volna a kórházi dolgozók számát a minimumra és aztán még tovább (pénzspórolási céllal), akkor nyilván könnyebb lenne most a járvány ellen védekezni. Mégis az a cikk, ami a leginkább elgondolkodtatott egy személyes vélemény volt valakitől, és nagyjából a "A nővérek nem hősök, hanem a legnagyobb idióták" címen futott. Igen, valóban, a hangzatos címe miatt kezdtem el olvasni, és nagyon komoly előítéleteim voltak, hogy milyen hülyeséget fog írni a szólás szabadság jegyében tollat ragadó állampolgár. Aztán pár sor után megértettem, hogy mit mond. Az volt a cikk lényege, hogy mi most hősként ünnepeljük a nővéreket ( és orvosokat, kórházi személyzetet) és ők most még inkább erőn felül teljesítenek, és cserébe kapnak tapsot a lakosságtól és szép szavakat a politikusoktól. És ők mégis csinálják tovább. Nem tiltakoznak, nem szólnak, hogy ez nem oké, hanem egyszerűen dolgoznak tovább. Pedig pár héttel előtte egy ápolónő írt egy Facebook bejegyzést, melyben kifejtette, hogy elég nehezen fogja kifizetni két "nagyon szépen köszönjükkel" Angela Merkeltől az albérletét és a boltban sem adnak semmit a miniszter úrtól származó "nagyon büszkék vagyunk rátok"-ért. Még kettőért sem. Szóval szép dolog ez a rengeteg szóbeli elismerés, és lehet tapsolni esténként az erkélyen, vagy kivilágítani szív alakban a szállodák szobáit, de ezek csak szép gesztusok. Ezzel bizony szegény kizsigerelt dolgozók hosszútávon nem mennek semmire. És tudom, hogy ők felesküdtek a szakmájukra, stb, de azt gondolom, hogy ha valamikor lehetőségük lenne arra, hogy több elismerést és megbecsülést vívjanak ki maguknak, akkor bizony az a valamikor az most van. Mert most érzi mindenki a saját bőrén, hogy mekkora szükség van rájuk. Én nagyon tisztelem azt az ápolónőt, aki egy Facebook bejegyzésében felvállalta, hogy a sok "köszönöm", "nagyon hálásak vagyunk", "jó munkát végeznek", "ti vagytok a mi hőseink" bizony a valódi életben, az igazi hétköznapokban semmit sem jelent nekik. Mert nem lehet belőle venni semmit, nem lehet a számlákat kiegyenlíteni, és több szabadideje sem lesz tőle az embernek, amit a gyerekeire fordíthatna. Én nem akarok senkit megbántani, aki tapsol esténként, de lehet, hogy egy igazi összefogás, mondjuk aláírásgyűjtés az ápolók fizetésének emeléséért, vagy a túlórák kifizetéséért, vagy a létszám bővítéséért többet jelentene nekik. Vagy még konkrétabban, több hasznuk lenne belőle. Hiszen mi most magunk előtt a frontvonalra toltuk őket. Azokat az embereket, akik elve már az előtt is embertelen körülmények között, kizsigerelve dolgoztak. És most mi sem természetesebb minthogy tegyék tovább a dolgukat. Hiszen erre esküdtek fel, hangzik el olyan sokszor. Én őszintén megmondom, nem emlékszem, hogy hol szerepel az esküben az a rész, hogy egészségügyi dolgozóként minimálbérért, folyamatosan túlórázva, negyven évvel ezelőtti állapotok között (lásd Magyarország), állandóan küszködve a munkaerő- és az alapvető ellátáshoz szükséges anyagok hiányával kell dolgozni. Nyilván vannak különbségek az országok között, de úgy látom, hogy a mélyen gyökerező problémák az egészségügyben Nyugaton ugyanúgy megvannak, mint Magyarországon. És az igazán szomorú ebben az, amikor azt hallom, hogy ők választották ezt a munkát. Igen, lehet, hogy ők választották, de ez nem mentség a pocsék körülményekre, az alacsony bérekre. Hiszen gondolj bele, ha ők sem csinálnák, akkor ki ápolna téged vagy a hozzátartozódat, ha kórházba kerül. Hiszen sokaknak derogál mondjuk egy pelenkát kicserélni. És nem lehet mindig mindenre az a válasz, hogy majd én megfizetek valakit, aki megcsinálja. Mert ha mindenki így gondolkodik, nem lesz kit megfizetni.... (Nyilván ugyanez igaz a bolti eladókra, vagy a pékekre is.) Azt hiszem, sok mindent kellene ebből a jelenlegi helyzetből tanulnunk, de leginkább azt, hogy sajnos vannak olyan helyzetek, amikor a puszta szó már nem elég. Amikor a megbecsülést, a hálát valahogy máshogy kéne kifejezni. Amikor valódi tettekkel kellene odaállni valaki mellé és nem csak üres szavakkal. Remélem, hogy ezt lassan a politikusok is észreveszik, és hogy addig lesznek továbbra is olyan bátor emberek, akik felszólalnak magukért, a kollégáikért, a szakmájukért.
(Még mielőtt valaki jelezné, tudom, hogy otthon 500 ezer Ft-os egyszeri juttatásban fognak részesülni, valamikor idén az egészségügyben dolgozók. De azért ne gondoljuk, hogy ezzel ez a dolog el van intézve. Mert akkor bizony ez sem több, mint 3 db "nagyon köszönjük" és 2 db "a mi hőseink" együttvéve. Ez azt jelentené, hogy a rendszer jó, ez pedig csak egy kis extra elismerés. De a rendszer sajnos közel sem jó, a benne dolgozóknak pedig nem ki kéne szúrni a szemüket, hanem orvosolni a valódi problémáikat.)
Ui.: Igen, tudom, hogy van rengeteg olyan étterem például, akik ételt visznek a kórházi dolgozóknak, és ehhez hasonló szuper felajánlás. Van, aki a lakását ajánlotta fel egészségügyi dolgozóknak, van, aki taxisként ingyen fuvarozza a műszakból vagy műszakba a kórházakban dolgozókat. Igen, ez az igazi összefogás. Szívmelengető ilyeneket olvasni. De azt gondolom, hogy ez akkor sem helyettesíti azt, hogy a politikusainknak is tenniük kéne végre valamit!
Ui.2: Azon is elgondolkoztam, hogy az esti tapsolások azon túl, hogy hálát, szeretetet fejeznek ki, kinek fontosabbak. Valóban eljut-e a kórházi dolgozókhoz az üzenet és ők tudnak vele mit kezdeni? Vagy azoknak fontos, akik csinálják? Egy rutin ebben a szokatlan helyzetben, valami, ami az állandóságra emlékeztet, ami a biztos pont a széteső hétköznapokban, vagy valóban valami, ahogy talán kicsit esetlenül, de megpróbáljuk kifejezni a hálánkat? Hiszen ilyenkor, akik tapsolnak megélik az összetartozás érzését, azt, hogy nem vagyok egyedül, a szomszédok is az ablakban állnak. Én hiszem azt, hogy ez az összetartozás érzés nagyon fontos ebben a nehéz, elszeparált időszakban. Ettől azonban még mindig ott marad a kérdés, hogy akkor vajon kiért is csináljuk: a kórházi dolgozókért vagy magunkért?
