"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nem csak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni." (Márai Sándor)
Ebben az igazán rendhagyó évben a karácsony is rendhagyóra sikeredett. Próbáltam rá lélekben készülni, de azért a remény utolsó szikrája, még ott volt valahol mélyen bennem. Aztán karácsony előtt nagyjából három héttel, be kellett látnom, hogy hiába a remény hal meg utoljára, ez a vonat bizony már elment. És a reményt is elvitte magával. Akkor volt egy kicsit nehezebb két-három napom. Utána összekaptam magam és onnantól egészen jó volt minden. Azt gondolom, persze lehetett volna keseregni, sajnáltatni magam, de én inkább megpróbáltam a pozitív dolgokra koncentrálni. Egyrészt, azok visznek előre minket, másrészt a kesergéstől még soha sem lett jobb senkinek.
Adventi naptáraim.
A dekorálás idén sem maradhatott el. Sőt, most kellett csak igazán.
A karácsonyi készülődés kicsit bizonytalanul telt. Nem volt biztos, hogy tudok-e én menni, tudunk-e Lőrinccel találkozni, illetve, hogy egyáltalán meddig mozoghatunk még szabadon a tartományok között, a városban. December 12.-én elért minket is a kijárási korlátozás. Este nyolc és hajnali 5 között csak nyomós indokkal (munka, orvosi kezelés, stb.) lehet az utcára menni. December 13.-án pedig bejelentették, hogy 16.-ától minden bezár. Vagyis csak az élelmiszerüzletek, a drogériák, a posta és a gyógyszertárak maradhatnak nyitva. És szerencsére a bicikliszervizek is. Nekem ez személy szerint nagyon fontos volt. (Erről majd máskor írok.) November 1.-től az éttermek már csak kiszállítást vállalhattak, az uszodák, a szabadidős sporttevékenységek, a mozik, a színházak, a múzeumok már mind zárva voltak, és azt is szabályozták, hogy hány háztartás találkozhat egyszerre. De ez a karácsony előtti, hirtelen szigorítás azért sokakat ért váratlanul.
Nem volt mit tenni, mindenki igyekezett a nehezítő körülmények ellenére az ünnepekre készülődni. Én szerencsére az ajándékok nagy részét még a korlátozások előtt beszereztem, a többit pedig 12.-én. Akkor már elég bizonytalan volt a helyzet, minden üzletben azt mondták, hogy meg tudnák ezt vagy azt rendelni, de nem tudják, hogy meddig lehetnek nyitva, jobb ha én rendelem meg magamnak. És milyen igazuk lett. Alig 24 órával később már tudtuk, hogy még két nap és minden bezár.
A boltok is próbáltak mindenkit a helyi üzletekben lévő vásárlásra ösztönözni.
Ritter Sport gyár parkolójának ismertetőjele a mindenfelé eldobált csokipapírok... Vicces is lehetne, de azért mégsem az.
Már november óta rengeteg munkánk volt, de a december különösen fárasztóra sikeredett. Azonban, ahogy a németek mondanák rengetek "Nervennahrungot" kaptunk a betegektől. Decemberben mindenki nekiállt sütni, tonna számra érkeztek a Plätzchenek (aprósütemény) és a rengeteg édesség. Így azért ki lehetett bírni az utolsó heteket.:) Illetve sok beteg olyan kedves kártyát írt, vagy személyre szabott ajándékot hozott, ami igazán meghatott. Azt gondolom, hogy nagyon figyelmes dolog ajándékot hozni, de amikor valaki ír pár személyes sort is a sztenderd "Boldog karácsonyt!" mellé, azt nagyon tudom értékelni. Azt pedig még inkább, amikor valaki az egyik helyi étteremből hozott utalványt, mert beszéltünk róla, hogy ott a legjobb az olasz kaja, vagy kapok egy könyvet, mert arról beszélgettünk, hogy most legalább lesz majd időm olvasni a szabadságom alatt. És csupa ilyen apró, személyes figyelmességek a nagy rohanás közepette. Olyan jó volt egy-egy pillanatra megállni és rácsodálkozni a meglepetésre, vagy esténként bontogatni az ajándékokat és örülni nekik.
Az elején nem vártam, aztán a hajtós hétköznapoknak "hála" egyre jobban örültem a szabadságnak. Még akkor is, ha ismét nem jutok haza. Az utolsó héten munka után három napig esténként még napi nagyjából két, két és fél órán keresztül írogattam, az előző héten már elkészített, karácsonyi üdvözlőlapokat és a kis leveleket hozzá. Szerettem volna, hogyha ezek idén tényleg személyesre sikerednek. És a visszajelzéseitek alapján, ez sikerült is.:) Legalább közben a karácsnyi hangulat is kicsit megérkezett hozzám. Ha már idén nem volt karácsonyi várás, igazi karácsony előtti vásárlás és semmi, amitől az embernek karácsonyi hangulata lett volna. November végén, illetve decemberben többször is "megijesztett" a helyi Douglas szépen díszített kirakata, amit hazafelé biciklizés közben pillantottam meg. Valahogy nem illet a lágy téli napok időjárásához és ahhoz az ürességhez, amit a város sugárzott az elhagyatott estéken.
Esténként már csak a Mikulás volt a városban.
A karácsony előtti vasárnap Lőrinc el tudott jönni látogatóba Münchenből. Idén ennyi jutott a családi ünneplésből, találkozásból. De legalább ennyi volt! Hősiesen el is vitt egy nagy szatyor ajándékot Magyarországra, amit az előző napon nagyjából hat órán át csomagoltam. Hiszen, ha már ajándék, akkor annak meg kell adni a módját, rendesen be kell csomagolni őket. Mindenkinek egyen dizájnba, apró kis eltérésekkel. Névvel ellátva, hogy mindenkihez a megfelelő meglepetés jusson el.
December 22.-én csomagot kaptam otthonról. Egy nappal későbbre vártam, így igazi meglepetés volt. Jó volt látni Apa gyöngybetűit a dobozon, kinyitni a kartont és kipakolni a rengeteg gondosan belehelyezett meglepetést. Volt benne naptár, könyv, Nők Lapja, karamellás szaloncukor, sál, maszk, bor és még sorolhatnám. Hazai ízek, hazai betűk, hazai minták. Nekem aznap tényleg karácsony volt.
Idén, magad uram, ha szolgád nincsen alapon, én is sütöttem bejglit. Életem első bejglijét. És másodikát, És harmadikát. És negyedikét. Ha egyszer egy üzlet beindul.:) Kicsit tartottam tőle, mert mindenki azt mondta, hogy milyen nehéz. Nem mondom, hogy nincsen buktatója, de egészen simán ment a dolog. Az első prototípust a német kollégáim tesztelték. Nekik nagyon ízlett. Azért nyilván tisztában voltam vele, hogy nekik nincsen túl sok összehasonlítási alapjuk. Az azért kiderült, hogy meg lehet enni. Sőt, elég gyorsan fogyott a tányérról.;)
Magyar mák a Reweből.
23.-án még pár dolgot el kellett intéznem a városban. Gondoltam idén teszek valamit, amit nem szoktam. A beszerző körútra vittem magammal pár mini karácsonyi Ritter Sportot. Adtam belőle a buszsofőrnek, a péknek, a virágosnak, egy utcán zenélő bácsinak és a kasszásnak az élelmiszerüzletben. Olyan jó volt látni a felcsillanó szemeket. Csak egy apróság, de kicsit megtörte a napi rutint, az utolsó napok stresszes miliőjét. Gondoltam, ahogy mi is örülünk a rendelőben, ha valaki hoz valamit, biztos mások is örülnek egy kis meglepetésnek, figyelmességnek.
Ünnepi reggeli 23.-án. Köszi Lányok a finom "hazait" hozzá!:)
A Karácsonyt Dóriéknál töltöttem. Már 23.-án este náluk voltam. Éjszaka együtt állítottuk és díszítettük a fát, hogy 24.-én reggel a gyerekeket már ott várja a karácsonyfa. Délután volt ajándékozás. Este pedig kicsit mindenki beszélt az otthon élő szeretteivel. Azt hiszem az ünnep legnagyobb csodái azok a ragyogó gyerekszemek, amik éppen felfedezik a karácsonyfát. A gyerekek rácsodálkoznak minden díszre, mosolyra húzódik a szájuk, ahogy megtalálják a szaloncukrot, felvirul az arcuk, amikor az Angyalok csilingelnek és a karácsonyi csodától jobban csillog a szemük, mint a karácsonyfa 400 izzója együttvéve. Ők még tényleg elhiszik a csodát. Ők még benne élnek, hogy az Angyalok pont azt hozták nekik ajándékba, amire annyira vágytak. És napokkal később is mély átéléssel mesélik, hogy náluk jártak az Angyalok és mi mindent hoztak nekik ajándékba. Ilyenkor kicsit én is azt kívánom, hogy bár csak mi is így tudnánk hinni a csodában és így tudnánk megélni az ünnepet, befogadva, mindennek örülve, mindenre rácsodálkozva.
Az Angyalok kicsit elméretezték a fát, de meg lett oldva a probléma.
Családi karácsony 2020-as módban.
Azt hiszem, az is egy csoda, hogyha az embernek olyan barátai vannak, akiknek az a legtermészetesebb, hogy áthívnak karácsonyozni, ha már nem tudok hazamenni. És én ezért nagyon hálás voltam ezen a karácsonyon. (Több meghívást is kaptam. Olyanoktól is, akiktől nem is számítottam rá. Nagyon jól esett mind.) Sok mindenre tanított ez az év. Köztük arra is, hogy kik az igazi barátok. És ez az ünnepek alatt még egyszer megmutatkozott. Köszönöm a telefonhívásokat, Enikőnek a csomagot, Lőrincnek a látogatást, a sok képeslapot, és mindenféle apró figyelmességet! Köszönöm, hogy általatok megélhettem a karácsonyi csodát a rendhagyó körülmények ellenére is!
December 25.-én egy kisebb autóút után igazi téli tájon találtuk magunkat. Először minden fehér volt, vagy a hótól, vagy a ködtől. Aztán lassan kibontakozott a táj. A szánkópálya. De régen is volt már, hogy bokáig álltam a szűzhóban. És milyen régen fagytak le az ujjaim hógolyózás közben. Olyan jó lenne, ha minden karácsonykor fehér karácsonyra ébrednénk. Van ennek egy olyan varázsa, ami a gyerekkoromba repít vissza. Akkor még volt hó. És nagyon hideg. Lefagyott lábujjak és vizes zoknik. Az is hozzátartozott a karácsony csodájához.
Boldog új évet kívánok innen is mindenkinek! Csak remélni tudjuk, hogy a következő év szebb, biztosabb, "normálisabb" lesz. Mindenkinek azt kívánom, hogy sikerüljön a céljait megvalósítani, beteljesíteni az álmait, de legfőképpen, hogy maradjon egészséges! B.Ú.É.K! Vagy, ahogy itt mondják: guten Rutsch ins neue Jahr!
Ui.: egy alternatív ötlet, esetleg jövőre:
