Különböző okokból sokáig halasztottam ennek a blognak a megírását. Sok indokot fel tudnék itt sorolni, de az igazság talán az, hogy még mindig keresem a megfelelő szavakat arra, mi az elmúlt évben velem/velünk történt.
Azt mondják, hogy egy kapcsolatban a hetedik év a legkritikusabb. Hát nekem a tavalyi volt a hetedik évem Németországban. Mondhatnám, hogy nem így képzeltem el a 2020-as évet, de ez a szófordulat fényévekre lenne a tervek és a valóság közötti szakadék mélységétől. Tudom, tudom, mindenkinek más tervei voltak az elmúlt évre. Engem azért mégis egy igen nagy váltás közepén talált meg a vírushelyzet. Minden terv vastag fekete filccel lett keresztül húzva. Majd összegyűrve, hosszasan ugrálva rajta, végül a kuka irányába rúgva, hogy egy sáros pocsolya kellős közepén landoljon. Készíteni kellett egy B, egy C és egy D tervet. És várni, hogy mi lesz. Várni, reménykedni, elfogadni. És elkezdeni új irányt venni, új terveket szőni, új célokat kilátásba helyezni.
A tavalyi év tele volt félelemmel, összezavarodottsággal, keserűséggel, vágyakozással és elfogadással. Egy olyan világból, ahol akkor utaztam haza, amikor akartam, egy olyan világba kerültem, ahol már annak is örülnék, ha legalább belföldön tartományon belül lehetne néha utazni. Megtapasztaltam, hogy milyen az, ha az ember este nem mehet el otthonról, hogyha a bezárt boltok, sötét kirakatok mindennaposak lesznek és hogy mennyire exkluzív árucikk tud lenni a WC-papír. És hogy milyen, amikor mindig minden egy dolog körül forog: a koronavírus körül. A beteggel, a kollégákkal, a barátokkal és még az idegenekkel sincsen más téma, csak az aktuális betegszámok, a kijárási korlátozás, az oltás, az üres boltok és a gazdasági problémák. És odáig jutottunk, hogy lassan nem ismerném meg az embereket maszk nélkül. (Pontosabban azokat, akiket maszkban ismertem meg.)
Mindenhol koronavírus, még a liftben is konfrontálódik vele az ember.
A fentiek ellenére is azt gondolom, hogy nekem még szerencsém van. Én minden reggel felkelek és elmegyek dolgozni. Mindennap találkozom emberekkel. Van igazolásom, ha a délutáni műszak miatt nem érnék haza a kijárási tilalom idején időben. A hétköznapjaim hasonlóak, mint a vírus előtti hétköznapjaim voltak. Az első sokk után, talán ezért sem rettegek most már a vírustól. A szabályokat betartom mindenhol: FFP2-es maszk a buszon, boltban, rendelőben, csak kesztyűben kezelek, és gondosan fertőtlenítem a kezem, de nem gondolom azt, hogy nem mehetek túl közel a beteghez, mert elkapok valamit. Elővigyázatos vagyok, de nem aggódom túl a dolgot. Igazából az sem segítene a helyzeten, csak egy újabb stresszfaktor lenne.
"Reggeli rutin" koronavírus idején.
Az elmúlt évben csomó olyan dologhoz kellett alkalmazkodnunk, ami előtte elképzelhetetlen volt. A pénztárca-kulcs duóból pénztárca-kulcs-maszk triumvirátus lett. Egyre kevesebb emberrel lehetett találkozni, végül a maximum két háztartás, majd pedig a maximum egy emberig jutottunk. És a szabályok állandó változása sem érint meg már annyira senkit sem, egyszerűen csak legyintünk, hogy megint egy újabb (néha bizony feleslegesnek tűnő) intézkedés.
Kemény volt a tavalyi év. A lakás a régi, a munka új, az életmód teljesen más. Megtanultam értékelni a teljesen hétköznapi dolgokat. Meglátni a jót, abban a kevés lehetőségben, ami most még megadatik nekünk. Jó érzés, hogy az elmúlt hónapok kemény napjai még jobban összekovácsoltak minket a barátokkal. Mindenkinek nehéz volt az elmúlt jó pár hónap, ezért is voltak annyira fontosak a még lehetséges személyes találkozások és a rendszeres telefonbeszélgetések.
Mondanám, hogy szép volt, jó volt, de elég volt ez a "kritikus" hetedik év. Ebből azonban csak az elég volt lenne igazán őszinte tőlem. Sajnos azonban az új évvel sem köszöntött be egy új világ. Talán majd jövőre. Talán.
