Új év, új kaland, új élet

A szombati buli és óraátállítás után nem sok időm maradt pihenni. Vasárnap reggel ugyanis már a stuttgarti reptéren kellett lennem, hogy elhozzam Anyát, aki látogatóba jött pár napra.

A reptérről először haza jöttünk. Gyorsan ettünk valamit, majd Schorndorf felé vettük az irányt. Ez volt az első igazi tavaszi hétvége, hétágra sütött a nap.Schorndorfban éppen olasz piac és verkaufsoffener Sonntag volt. (Vagyis nyitva voltak a boltok vasárnap.) A környék összes településéről ide jöttek az emberek. Nem lehetett leülni sehova egy kávéra, mert az összes terasz tele volt. És minden fagyisnál fél órás sor állt. Mindenki megörült a jó időnek és próbálta élvezni az év első igazi napsugarait.

Meglátni és megszeretni. Az egyik kedvenc üzletemben vettem. "Már megint 29" :D:D:D Innentől ez így marad!:P

A fenti programok mellett kellett lennie még valaminek, ugyanis egy csomó velencei karneválosnak öltözött ember közlekedett a tömegben. Azt azonban nem sikerült kideríteni, hogy minek az apropóján öltöztek be. Az én verzióm szerint a karneváli időszak után elindultak Velencéből és mostanra értek ide.;) Mondjuk akkor sem értem mit csináltak ott a nagyböjt közepén, mert a farsangi időszaknak már rég vége volt.

Én a hétfőt, és a keddet szorgosan munkával töltöttem. Anya pedig szomszédolt Dóriéknál.

Szerdára szabit vettem ki. Végül is egyszer van ilyen kerek évfordulója az embernek.;) Szerencsére a napsütéses jó idő kitartott a szülinapomig. Így reggel az ébredéskor egy nagyon szép napnak néztünk elébe. Waiblingenben megreggeliztünk, majd vonatra szálltunk, hogy eljussunk Sigmaringenbe. Ott megnéztünk egy Hohenzollern-kastélyt, ami a "Duna fölé magasodó impozáns várkastély" a wikipedia szerint. (Mi mást is tehettünk volna, minthogy kastélytúrára megyünk.:P) A kastély egyébként tényleg nagyon szép volt. Hatalmas, több int 400 szobája van. Persze ebből csak egy kis rész látogatható, a többi mind privát célokra van fenntartva. Érdekes volt nagyon, hogy az 188-as évek végén már mennyire modern, mindennel felszerelt fürdőszobával rendelkezett a kastély. És volt benne egy nagyon érdekesen megfestett festmény a plafonon. Egy lovast és a lovát ábrázolta úgy, hogy mindegy, hogy hova állt az ember a szobában, mindig tőlünk el felé vágtatott a lovas.

Kastélynézés után ittunk egy kávét és ettünk hozzá egy sütit. Majd visszavonatoztunk nagyon szép tájakon keresztül Stuttgartba. Ott Anya kérésére felmentünk a pályaudvar tornyában kialakított kilátóba. Meg kellett állapítanom, hogy nem csak lentről, de fentről sincs sok látnivaló Stuttgartban.

(Königstrasse, Schlosspark, Tévétorony, az összes látnivaló)

Utána még beszaladtunk a Pandora üzletbe, megnézni, hogy melyik méret kellene nekem a karkötőből. A családom meglepett ugyanis egy csodás Pandora karkötővel, csak sajnos nem volt jó a méret. De még egyszer nagyon köszönöm a gyönyörű ajándékot!

Este Waiblingenben egy nagyon pici olasz étteremben ettünk egy nagyon finom spárgás tésztát. És nálam persze nem maradhatott el az örök kedvenc tiramisu. Miután hazaértünk, este negyed tizenegykor koccitottunk még egy jó kis helyi, Kessler pezsgővel. Szép nap volt. Sok emlékkel.:)

Évekig tartogattam őket, ma eljött a pillanat, amikor emelhették az ünnep fényét

Sokatok kérdésére válaszolván, túléltem ezt is és azért nem érzem még a korosodást. Valamint vasárnapi találkozásunkkor Gergő is rögtön megnyugtatott, hogy még mindig ugyanúgy nézek ki, mint egy hete, ne aggódjak, nem látszik még az öregedés. Dóri és Szandi pedig helyeseltek neki, szóval asszem igazuk lehet.:)

Köszönöm mindenkinek a jókívánságokat, üzeneteket, képeslapokat! Nagyon örültem nekik!:D

Kolléganőm anyukája a betegem és ő készítette nekem.;)

Csütörtökön délelőtt aztán Anya a reptér felé, én pedig a következő tanfolyamom felé vettem az irányt. De erről majd legközelebb bővebben.

Idén a kerek évfordulóra való tekintettel egy egész hónapon keresztül, időről-időre születésnapot ünneplek. Az itteni magyar barátokkal kezdtem meg az ünneplést március 25.-én. Igen, tudom, sokak szerint babonából nem szabadna előre ünnepelni, de kizárásos alapon májusig csak az a hétvége volt már szabad. (Az utána lévő hétvégén tanfolyamon voltam, aztán jön a húsvét, utána Budapesten leszek....) És nem vagyok babonás.:)

Juci felajánlotta, hogy tartsuk nála a bulit Karlsruhéban (köszönet érte!), mivel nálam csak elég szűkösen fértünk volna el. Nagyon jól sikerült kis buli volt. Be kerültem én is a klubba.;) Az elmúlt fél évben három embernek is volt a társaságban 30. szülinapja. Kaptam meglepi tortát és nagyon szuper ajándékokat.:) Annyira eltaláltak mindent. Innen is köszönöm mindenkinek!

Sikerült egy levegővel elfújnom az összes gyertyát!:P

Folyt. köv.:)

Múlt hétvégén megkezdődött a tatár, khm, akarom mondani a vendégjárás nálam. Az elkövetkezendő hetekben folyamatos jövés-menés lesz. De jól van ez így. Állok elébe!;)

Lőrinc már jó párszor járt Stuttgartban, Kinga pedig még soha. Mindezek ellenére nem volt olyan nehéz programot egyeztetni. Igazából még a BMW múzeumba kellett volna elugranunk, de az Münchenben van.:P Itt a környéken csak Mercedest és Porschét gyártanak.:D

Az itteni időjárás is bemutatkozott a vendégeknek. Vagyis egészen péntekig szép idő volt, napsütéssel, aztán szombaton esőre és felhős égre ébredtünk. De hát mi nem vagyunk cukorból, így egy Leberkäse-s villásreggeli után a Porsche múzeum felé vettük az irányt. (A múzeum esőben is mindig jó program.:P) Ez nekem is egy kipipálandó látnivaló volt a stuttgarti listámon, de eddig valahogy nem vitt rá a lélek, hogy elmenjek oda. Nem mondom, hogy nem érdekes, de számomra nem volt akkora nagy szám. Eddig sem érdeklődtem túlságosan az autók iránt, és most rájöttem, hogy valószínűleg ezután sem fogok.:) De ha az ember itt lakik a környéken, ezt legalább egyszer látni kell.

(A kezdetekkor körbenéztem, de nem találtam álmaim autóját. Ezért elhatároztam, hogy megépítem magamnak.")

Mire végeztünk a múzeumban, szerencsére elállt az eső. Így nekiveselkedtünk a Killesbergnek, ahol a Weissenhofsiedlung található. Az itteni 1927-ben épített házakat 17 modern építész tervezte, s így jött létre egy olyan különleges kiállítás, ahol az I. világháború utáni építészet legjobbjainak munkáit gyűjtötték össze. A II. világháború ezeket az épületeket sem kímélte, de a felújítási munkáknak hála, ma is megtekinthetőek. Itt megtalálhatók többek között Le Corbusier munkái is. Le Corbusier a 20. század egyik legnagyobb hatású építésze volt, újító, akinek építészete szakított az addigi hagyományokkal, teljesen új alapokra helyezve azt. Le Corbusier nem csak épületeket, hanem komplett városképeket tervezett, elméleti munkássága a modernizmus nyitánya az építészetben. Modern, letisztult, egyszerűségükben nagyszerű épületekről van szó. Öt alapelve: az oszlopokon álló ház alatt átvitt zöldterület; a kertté alakítható tetőterasz; a vázas szerkezet és az így szabadon változtatható alaprajz; a szerkezettől független határoló falak; a szabadon alakítható, szalagablakos homlokzat. Munkásságát az UNESCO a világörökség részévé tette.

A kultúrprogram után jött egy kisebb séta a killesbergi kilátóba. A kilátó érdekessége, hogy adományokból épült fel, minden lépcsőfokra rá volt írva az adományozó neve. Másik érdekesség, hogy becsületkasszás alapon működik. Ki van írva az ára, és mindenki szépen bedobhatja a minimális összeget, mielőtt felmászik a végeláthatatlan lépcsőfolyamon a kilátó tetejébe. Szerencsére fentről egészen messzire el lehetett látni, mert addigra a felhőzet is szépen felszakadozott.

A nap záróakkordjaként megnéztük a stuttgarti Schlossplatzot, Neues és Altes Schlosst, a Rathaust, valamint a Königstrasset. Vagyis mindent, amit a stuttgarti belvárosból látni érdemes. És igazából maximum fél óra alatt megnézhető. (Persze azért szép időben kicsit tovább is lehet csavarogni ott.) Majd beültünk egy igazi sváb vacsorára.

Vasárnap Waiblingenben reggeliztünk. Az eső szerencsére nem esett, de olyan nagyon meleg sem volt még. Nem is gondoltam volna, de kiderült, hogy ha vasárnap reggelizni szeretnék menni itt, akkor mindenképp megéri asztalt foglalni. Valószínűleg egyébként, nekünk eddig azért volt nagyobb szerencsénk, mert általában jó időben mentünk reggelizni és akkor a kinti asztalok is mind a vendégek rendelkezésére álltak.

Waiblingenből ismét Stuttgart felé vettük az irányt, a Mercedes múzeumot céloztuk meg. Az autókért továbbra sem rajongok, de azt kell mondjam, hogy régen voltam (vagy talán sosem) olyan múzeumban, ami ennyire színvonalasan lett volna megépítve és berendezve. Tényleg érdekes volt, nem volt túl sok az infó, de ha valami jobban érdekelte az embert, akkor lehetett további információkhoz jutni. A Porsche múzeumhoz képest sokkal több autót, és a gyártáshoz, gyárhoz kapcsolódó érdekességet mutatott be, sokkal impozánsabb környezetben. Valamikor jó 18-20 évvel ezelőtt voltunk már itt egyszer Anyáékkal, de akkor még nem így nézett ki az épület. Ez tényleg egy élmény volt. Mondjuk szerintem a következő látogatás majd újabb 18-20 év múlva lesz.:) Mert bármennyire is jó volt, az autókért még ezután a hétvége után sem rajongok. (De azért, ha valaki erre jár, mindenképpen nézze meg, megéri.;))

A múzeum után már csak arra volt időnk, hogy igyunk egy kávét Stuttgartban, egy nagyon jó kávézóban. Lőrincéknek utána menni kellett a reptérre. Rövid volt a hétvége, de jó volt egy kis időt együtt tölteni.:)

Egyre Németország-kompatibilisebb gyógytornász vagyok. Ez azt jelenti, hogy lassan minden olyan extra képesítéssel rendelkezem, ami itt fontos. Az alapképzés után az itteni fizioterapeuták csak a KG-re (Krankengymnastik/gyógytorna) kiállított recepteket láthatják el. Igaz, hogy a hároméves képzésük alatt tanulnak nyirokdrenázst, azonban MLD (Manuelle Lymphdrainage) receptet elszámolni csak a több hetes speciális továbbképzés után tudnak. Aztán létezik még MT (Manualtherapie/manuálterápia) recept, amihez több éves továbbképzés során szerezhet az ember képesítést. Ilyenkor bizonyos időközönként vannak körülbelül egy hétig tartó tanfolyamrészek, a végén pedig egy nagy vizsga, amikor megszerzi az ember az MT-képesítés papírját. Nekem ilyen lesz majd a Maitland-vizsga. De vannak egyéb manuálterápiák is, például a Kaltenborn vagy a Cyriax szerinti. A nagyobb, izomerősítő gépekkel rendelkező praxisokban szükség van még KGG (Krankengymnastik am Gerät/izomerősítőgépekkel végzett gyógytorna) képesítésre. Nekem a fentiek közül már majdnem mind megvan. A Maitlandből kész a hat hét tanfolyam, már csak le kell vizsgázzak. A többi papír pedig már rég a gyűjteményemet ékesíti, szerencsére.;)

A fentiek után az utolsó kategória a KG-ZNS (neurológiai betegek gyógytornája). Ehhez szereztem meg most a Bobath-tal a képesítésemet. Vagyis mostantól ezeket a recepteket is el lehet számolni a nevem alatt. Ez nagyjából azt jelenti, hogyha bárhova jelentkeznék, akkor egyből minden betegcsoportot és receptkategóriát el tudnék látni. Az itteni fizioterapeutáknak ez nagyon fontos, így semmilyen recepttel nincs gond, nem kell továbbküldeni máshova a beteget, mondván, hogy sajnos mi ilyen receptet nem kezelünk.

Engem érdekelt már régebben is ez a tanfolyam. Sokat hallottunk róla, annak idején az ETK-n és egy keveset tanítottak is belőle. A fő indok azonban nálunk az volt, hogy szólt a főnök, hogy az idősek otthonában valaki csak ilyen receptet kap az orvostól, és mivel az egyetlen kolléganő, akinek van ilyen képesítése másik idősek otthonát lát el, így meg kéne csinálnom a tanfolyamot, hogy ne legyen gond az ilyen típusú receptekkel. És ez bizony nem egyedi eset. Többen voltak a tanfolyamon, akik azért voltak ott, hogy legyen egy papírjuk és tudjanak KG-ZNS recepteket kezelni. Az ember ilyenkor vagy önszántából jön, vagy a főnök küldi az alkalmazottat.

Sajnos itt, Németországban is van arra példa, hogy elvégzel egy tanfolyamot, megvan róla papírod, de nem igazán tanultál sokat. Vagy azért mert nem érdekelt, csak a papír kellett, vagy azért, mert nem volt jó az oktató. (Nekem sajnos ilyen volt a KGG továbbképzés, nagyon rossz volt az oktató.) Hihetetlen választék van itt a különböző gyógytornász továbbképzésekből. Rengeteg továbbképzőközpont verseng a diákokért. Vannak húzó nevek, mint például egy Maitland vagy Bobath tanfolyam. Sokan több száz kilométert utaznak egy-egy üres helyért egy ilyen tanfolyamnál. De itt is sok minden függ az oktatótól. Hiába nemzetközi mind a kettő fent említett továbbképzés, vagyis a világ rengeteg országában elfogadják a kiállított tanúsítványt és az alapképzésre épülő további kurzusokat szinte bárhol el lehet végezni, hiszen mindenhol ugyanaz a tanagyag és ugyanúgy épül fel a képzés. Az oktató személye még itt sem mindegy. Mondjuk nekem van egy olyan zárójeles kérdésem is, hogy például, hogyan lehet Budapesten a mi ötnapos Maitland képzésünket öt nap alatt megtartani fordítással? Mert az azért majdnem másfélszer annyi idő kéne hogy legyen. Hiszen az elméletet le kell adni egyszer (általában) angolul, utána pedig magyarra kell fordítani. Nyilván a gyakorlásra emiatt nem kell kétszer annyi időt szánni. Én azonban nem tudom elképzelni, hogy fordítással azonos idő alatt, azonos minőségben tudnak oktatni. Az a plusz idő valószínűleg a gyakorlásból, vagy az ismétlésből van, ami ha őszinték vagyunk, a minőséget csökkenti.....

De térjünk vissza a Bobath-kurzushoz. Három tanfolyamot sikerült találnom itt a környéken, az időpontok és az árak is elég hasonlóak voltak, így az oktató neve alapján döntött a főnököm. Ludwigsburgot kizárta, mert a kolléganőm ott volt, és azt mesélte, hogy az oktató szerint is csak azért van ott mindenki, hogy megszerezze a papírt. Ennek megfelelően alig tanultak valamit. De most már neki is és a többieknek is van papírjuk róla... Ezt a típusú oktatót és oktatást azért egyikünk sem szerette volna nekem, végigcsinálni egy 15 napos továbbképzést úgy, hogy alig tanulok valamit. Így esett a választása v.d.M. oktatóra, akinek elég nagy neve van a szakma neurológiai, Bobath szakirányában. Mindig tele vannak a tanfolyamai. Az első körben én is lecsúsztam, de aztán két héttel későbbre is meghirdettek egye tanfolyamot, így abba sikerült belekerülnöm. Nagy reményekkel vártam a tanfolyamot, egészen addig, amíg nem beszéltem egy ismerőssel, aki szintén nála végezte a továbbképzést. Ő mondta, hogy elég speciális az oktató stílusa, és vagy szeretni fogom vagy nagyon nem, vagy jól kijövünk, vagy szenvedni fogok. Ez azért kicsit visszább fogta a nagy várakozásomat.

A nem szakmabeliek kedvéért, a Bobath terápiával neurológiai betegeket kezelünk. Van gyerekekkel és felnőttekkel foglalkozó ága. Én a felnőttekkel foglalkozót végeztem el most. Főleg erre van szükség nálunk a rendelőben. Ez leginkább stroke-n, agyvérzésen átesett betegek kezelésével foglalkozik. Olyanokkal, akiknek valamelyik oldala, vagy súlyosabb trauma után mind a négy végtagja lebénult. De idetartozik még az SM-s (sclerosis multiplex) vagy a Parkinsonos betegek kezelése is. A Bobath terápia, amit mi most tanultunk nagyon más, mint ahogyan azt a Bobath házaspár a múlt század közepén kidolgozta. És nagyon más, mint amit mi tanultunk a Vas utcában, vagy amit a kolléganőm tanult pár éve. Sokat fejlődött ez a terápia az elmúlt években. Az került az előtérbe, hogy mit hogyan lehetne terápia céljából a leghatékonyabban, hétköznapi mozgásokkal, mozgásmintákkal fejleszteni. Nagyon nagy kreativitást, de ugyanakkor hihetetlen szaktudást igényel a dolog. Mondok egy példát. Nem tudom nektek, drága kollégák eszetekbe jutott volna, mondjuk egy tipikus hemiplég alsó végtagnál járás során a csípőflexiót (csípőhajlítás), térdflexiót (térdhajlítás) és boka dorzálextenziót egy lábfejre helyezett radírral fejleszteni. Nekem tuti nem. De ha az ember a megfelelő tesztekkel felméri, hogy mit tud az adott beteg és a megfelelő módon elvégeztetni a gyakorlatot, akkor bizony ez rengeteget segít. Lehetne itt az egyes komponenseket (csípő, térd, boka) külön-külön gyakoroltatni, aztán pedig kombinációban, de valószínűleg tízszer annyi idő alatt sem jutnánk el arra az eredményre, amire ezzel a speciális módszerrel. Ehhez a legtöbbször egy kívülről banálisnak tűnő ötlet kell, de pontosan tudni kell hozzá, hogy melyik izmot is akarom dolgoztatni vele, mire akarok hatni és adott esetben hogyan tehetem a dolgot még hatékonyabbá.

Sajnos azonban azon kívül, hogy egy érdekes szemlétet ismertem meg, jó tippeket kaptam a hatékonyabb kezelésekhez és jófej kis csoportunk volt, nem sok pozitívat tudok elmondani a tanfolyamról. A szervezés nem volt 10 pontos, de ez még csak a legkisebb baj volt. Az oktató stílusa, hozzáállása volt a legnagyobb probléma. Szakmailag hihetetlen jó volt, emberileg viszont egy nulla. Olyan stresszessé tette nekünk ezt a 15 napot, amilyen stresszes a hat hét manuálterápia összesen nem volt. Egyszerűen élvezte, hogy nyomás alá helyez minket. Túl nagy nyomás alá. Kaptunk tőle házit is a tanfolyam két része között. Egy anamnézist kellett csinálni egy betegről és dokumentálni hozzá 6 kezelést (általában 6 kezelés egy recept itt), fényképekkel. Mondjuk ez így nem hangzik durván, de nagyon pontosan meg volt adva a betűméret, hogy minimum hány szót kell írjunk, minimum hány fotót kell beletegyünk, legalább egy A4-es oldalnak kellett lennie egy kezelésnek, fotó nélkül, csak pdf formátumban lehetett elküldeni az anyagot és a mi felelősségünk volt, hogy megérkezzen az anyag, hogy minden elvárásnak megfeleljen, és természetesen nyilatkozatot is mellékelni kellett, hogy mi készítettük, nem másoltuk, és hogy a beteg beleegyezett a kezelésbe és a fotózásba. Sokat dolgozott mindenki a beadandóval, aztán visszajelzésként, undorral az arcán csak annyit mondott az oktató, hogy sajnos mindenkinek a beadandója megfelelt. Köszönjük szépen. Mindenki szenvedett vele heteken keresztül, nekem például egy egyórás fotózást is le kellett szerveznem a beteggel és a recepciósunkkal, hogy jó legyenek a képek. És akkor ennyi rá a reakció.... Kritikán aluli volt a stílus, amit megengedett magának az egész tanfolyam alatt. Mikor novemberben, az első 10 napnak vége lett, én azt hittem, hogy nem fogok kibírni vele még öt napot. Igazából négy nap után úgy érzetem, hogy nem fogom kibírni a tíz napot. Azt gondoltam, hogy inkább feladom. Pedig én tényleg szeretek továbbképzésekre járni és nem riaszt vissza a kihívás sem. De a bunkókat nem szeretem. És azt gondolom, hogy ha fizetek egy szolgáltatásért, nem is keveset, akkor az a minimum, hogy normális hangnemben beszél velünk az oktató. Ehhez képest folyamatos undor volt az arcán és nem lehetett tudni, hogy jó-e amit kezelési tervként írtunk, vagy amit csinálunk, mert semmi mimika nem volt az arcán, csak unalom néha napján. Mikor a főnök kérdésére válaszolván elmeséltem, hogy milyen volt a tanfolyam, ő csak annyit mondott, hogy épp a hétvégén hallott egy ismerőstől érdekes dolgokat az oktatóról és, hogy többé hozzá nem küld senkit. Mondjuk ez rajtam sajnos sokat már nem segített....

Talán az államvizsga után voltam úgy megkönnyebbülve, mint szombaton a gyakorlati vizsga után. Pedig addigra már túl voltunk, egy írásbeli vizsgán. Ott attól féltem leginkább, hogy nem fogom érteni a kérdést. Buktam is három pontot, mert valamit rosszul értelmeztem. Aztán kellett csinálnunk egy spontán (kb. 20 percünk volt felkészülni) esetbemutatást az aktuális betegünkről, akit a tanfolyamon kezeltünk, legalább 25 maximum 45 percben, és ez videóra lett véve. És mindezt megkoronázandó jött a gyakorlati vizsga. Arra, amit mi feladatnak kaptunk ott, igazából nem is nagyon lehetett felkészülni. Hárman vizsgáztunk egyszerre. Kaptunk egy videót, és utána egy kérdést hozzá. Egy hemiplég bácsinak, főleg csak a lábát lehetett látni járáskor pár másodpercig a videón. Ebből kellett kitaláljuk, mi fő problémája, hogyan, milyen gyakorlatokkal kezelnénk, és meddig kellene kezelnünk ahhoz, hogy fel tudjon szállni a buszra, el tudjon menni egy székig és le tudjon rá ülni. Ezt öt perc alatt egymással megbeszélhettük és utána kérdezett ki minket. Na, erre készülj fel otthon valahogy. Persze ez egy nagyon hasznos dolog a hétköznapokban, hogyha pillatatok alatt fel tudod állítani a terápiás tervet. Mondjuk akkor lehetett volna ezt is gyakorolni a tanfolyamon, hamár ezt kéri számon a vizsgán. De lényeg, a lényeg, mindannyian átmentünk a vizsgán. Egy újabb papírral lettem gazdagabb. És ahogy Marciék a tegnapi skype-beszélgetés alatt megjegyezték, lehet megint tapétázni. Szerencsére még van hova.:)

A legfontosabb azonban most a következő hetekben, hogy ilyenkor a tanfolyam  után figyeljek arra, hogy hogyan kezelem a neurológiai betegeket. Nem szabad visszaesni a régi, megszokott kezelési sémába, hanem erőt kell venni magamon és új utakat kell találjak a tanult elmélet alapján, amivel hatékonyabbá tehetem a terápiám. Hiszen azért csak tanultam pár gyakorlati trükköt, kezelési lehetőséget, amit be lehet építeni a mindennapok kezeléseibe. Megpróbálom a pozitív dolgokat a tanfolyamról minél gyorsabban beilleszteni a kezelési repertoáromba, a negatív dolgokat pedig minél gyorsabban elfelejteni. Challenge accepted.....;)

:D :D :D

Bizony már három éve, hogy itt élek. A döcögős, néha nagyon hosszúnak tűnő napok után, beindultak az események és hamar elszaladt ez a három év. Főleg ez a  harmadik.

A harmadik évről elmondható, hogy a rutin éve volt. Már nem csodálkozom rá, hogy a január 6.-a ünnepnap, a március 15.-e viszont nem. És már pontosan tudom, hogy mit jelent a Wasen és a Frühlingsfest kifejezés. Sikeresen berendeztem úgy az életem, hogy nem okoz gondot, hogy vasárnap minden zárva tart. Vannak olyan események, amelyekre minden évben elmegyek, így mondhatni, hogy szoktam rájuk járni. Ilyen volt például a januári Fizioterápia Szakkiállítás. A baráti társaságban a szülinapok megünneplése, vagy az egyéb események is évről évre visszatérő momentumok lettek. Szabadságtervezésben és utazásszervezésben is fejlődtem. Lassan ismerem az összes Budapestre induló repülő-, busz- és vonatjáratok indulási- és érkezési időpontjait, árait, előnyeit és hátrányait. Egyre gyorsabban pakolom be a bőröndö(ke)t. És elmondható, hogy az évek alatt a kollégáim egyetlen rutinkérdése az otthoni szabadságaimmal kapcsolatban az lett, hogy kinek lesz éppen esküvője otthon.:P

Szóval kialakult néminemű rutin a hétköznapokban. Az ügyintézés is sokkal gyorsabban megy. Már nem okoz gondot, ha éppen a Vodafonnal kell veszekednem a telefonszámla miatt. Simán lebonyolítok egy adott esetben 45-50 perces telefonbeszélgetést, és a végén tényleg elérem, amit akarok. Legalábbis a szóbeli ígértük szerint. Aztán lehet, hogy a következő hónapban az egész történet megismétlődik... Mondom én, hogy az idei a rutin éve volt. Habár most úgy néz ki, hogy végre tényleg sikerült közös nevezőre jutnunk a Vodafonnal. (De ezt én csak akkor hiszem el, ha már láttam a következő számlát.) És azt is megoldom, ha a German WIngsnél kell az interneten a kártérítési igényem benyújtani a törölt repülőjárat miatt. Persze nyilván nehezebb ezeket a dolgokat idegennyelven intézni, viszont utána jóérzés, hogy ezt is sikerült megharcolni.

Ebben a harmadik évben mondhatjuk, hogy a berendezett élet haladt a maga útján. Azért ez nyilván nem jelenti azt, hogy ne lennének a hétköznapoknak nehézségei. A rutintól azonban otthon érzi magát az ember, a rutin biztonságot ad, a rutin magabiztosságot nyújt, a rutin segít, hogy gyorsan és hatékonyan intézzünk el dolgokat.

Három éve Németországban, három éve a rendelőben Kernenben. Érdekes pont az elmúlt hetekben volt két olyan betegem is, akik kb. két éve nem voltak nálunk. Furcsa, amikor ilyen betegek jönnek újra. Mutatja az idő múlását. Akkoriban még eléggé új volt nekem minden. Mondták is, hogy a nyelv is sokkal jobban megy, és sokkal otthonosabban mozgok a rendelőben. A rutin. Az évek, az a sok hónap, óra, amit ott töltöttem, örülök neki, hogy nem múlt el nyomtalanul.

Azért persze rutin ide vagy oda, még mindig van sok minden megtanulni, megismerni, felfedezni való. Mind a szakmában, mind pedig azon kívül. Majd meglátjuk, hogy mi mindenre lesz lehetőség a következő évben.;)

Ismeretterjesztő sorozatom újabb részéhez érkeztünk. Ez pedig nem más, mint a hulladékgyűjtés kérdése. Azt azért elég régóta lehet tudni Németországról, hogy itt szelektíven gyűjtik a szemetet. Lassan azért otthon is egyre inkább megteremtődik ennek a kultúrája. Pár éve már a házaknak is szelektív hulladékgyűjtő kukák vannak, és nem csak a szelektív hulladékgyűjtő szigetek állnak rendelkezésetekre, hogy elhelyezzétek a szemetet. Itt is mind a kettőből találunk példát. Csak éppen itt még egy kicsit szelektívebb a dolog.

Minden januárban (és költözéskor) megérkezik egy levél a hulladék elszállításáért felelős cégtől, melyben tételesen pontosan fel van sorolva, hogy melyik szemetesbe, mely hulladék dobható bele, illetve egy táblázat, hogy melyik kukát, mikor ürítik.

Errefelé minden háznak négyféle kukája van. Egy kuka a bioszemét gyűjtésére szolgál. Ide kerülnek a zöldség- és gyümölcsmaradékok, a kávézacc, a teafű, az ételmaradékok, és kertből származó egyéb hulladékok, valamint kisállatok almai, ha azok faforgácsból vagy szalmából vannak. Arra is külön leírás van, hogy hogyan helyezzük a hulladékot a kukába. A legjobb, ha papírszatyorban van újságba csomagolva dobjuk ki. Vagy használhatjuk az erre a célra kifejlesztett bio-szemeteszsákot. Én próbálkoztam az elején ezekkel a speciális szakcsókkal. Természetesen kényelmes lenne így kivinni a szemetet. Annyi szépséghibájuk volt azonban, hogy nálam mielőtt megteltek volna, már bomlásnak indultak. Így általában csak annyit sikerült elérnem, hogy mikor kivittem volna  a szemetet, az egész bioszemét a földön landolt.... Azóta átszoktam az újságpapírba csomagolós módszerre. Úgyis hetente jön a helyi lap. Erre a célra pont jó, hamár úgyse nagyon olvasok bele.:)

A barna bio kukák mellett, vannak kék színű papírhulladéknak fenntartott kukák. Ide kerül az összes újság (ami nem a bioban végzi csomagolásként :P), levél, katalógus, csomagolópapír, karton. És a kartonnal itt bizony vigyázni kell. Ide elhelyezhetők azon kartondobozok maradványai, amik mondjuk bútorvásárlás után fellelhetők otthon. A hulladékgyűjtő szigetek papírkonténereibe azonban tilos kartont dobni. Ne kérdezzétek, én sem értem....

Aztán van még fekete kuka, ami az úgynevezett maradék szemétnek van, Vagyis annak, ami semmilyen egyéb kategóriába nem sorolható. Ide kerül többek között a papírzsepi, fogkefe, pelenka, vatta, tapétamaradék, öngyűjtő, vállfa, használhatatlanná vált ruha, táska, cipő, felmosórongy. És bizony ebből a kategóriából nem sok szemét gyűlik össze a hétköznapokban, ha az ember rendesen szelektál.

Végül pedig ott vannak a sárga kukák. A mi házunknak három is van belőlük. Ebbe gyűlik össze ugyanis a legtöbb hulladék a háztartásokban. Ide kerül minden, ami csomagolás (joghurtos pohár, konzervdoboz, fogkrémes tubus, stb.), tejes- és gyümölcsleves dobozok, különböző fújós flakonok. Azt már csak halkan jegyezném itt meg, hogy nem tudom, mennyire környezet barát, mikor az úgynevezett "sárga zsákba" dobandó műanyag csomagolásokat kidobás előtt még jó alaposan, sok vízzel és vegyszerrel elmossák a rendet, tisztaságot nagyon kedvelő főleg idősebb korosztály tagjai.

A fentiek mellett van még pár dolog, amit szintén szelektíven kell gyűjteni, de nem a házhoz tartozó kukákba, hanem a szelektív hulladékgyűjtő szigetek konténereibe kell dobni. Újságpapír például helyezhető ide is. De amit otthon nem lehet kidobni csak a konténernél, az az üveghulladék. Ebből is van egyből háromféle. Külön konténer áll rendelkezésünkre a fehér, a zöld és a barna üvegek számára. És bizony nem csak az számít, hogy melyik hulladékot hova dobjuk, hanem hogy mindezt mikor tesszük meg. A konténeren megtalálható, hogy hánytól hány óráig, és mely napokon dobálhatjuk a szemetünket a konténerbe. Különben például csendháborításért feljelenthetnek minket...

Aztán ott vannak még az elemek, amiket Magyarországhoz hasonlóan például a nagyobb élelmiszerüzletekben kihelyezett szeletív gyűjtőbe dobhatunk.

Ha pedig lecseréltük valamelyik háztartási gépünket, mosogatógépet, porszívót, vagy mondjuk tévét, leadhatjuk a régi rossz gépünket a gyűjtőhelyeken, vagy a nagyobb háztartási gépeknél évente maximum kétszer felár nélkül kérvényezhetjük, hogy azokat külön szállítsák el.

A megunt, de még használható ruhadarabjainkat, cipőinket, az évente kb. kétszer minden házhoz az erre a célra külön kihelyezett gyűjtő alkalmatosságba tehetjük.

Külön szabályozzák még többek között a CD-k, a nyomtatópatronok, az energiatakarékos lámpák, a felújításból maradt hulladékok, a sövénymetszés utáni hulladék, a fa, a műanyag (öntözőkanna, ruháskosár, vödör, stb) elhelyezését. Ezeket általában az erre a célra kijelölt helyeken térítés nélkül leadhatjuk.

Elhihetitek az elején azt se nagyon tudtam, hogy mit hova merjek kidobni. Előfordult ugyanis a házban, hogy a fekete kukába valaki egy üveget helyezett el. Mikor jöttek a kukások felnyitották a fedelét, meglátták az üveget és nem ürítették ki a kukát. 

Végül pedig ott vannak az ásványvizes és egyéb üdítős palackok, valamint sörösüvegek. Ezeket is külön gyűjtjük. Ha üveges tejet vennék, azt is gyűjthetném külön. Ezek ugyanis visszaválthatóak. Az üvegek nem kerülnek olyan sokba, de a műanyag palackok minden darabja után 25 centet fizetünk a várlásnál. Megéri hát visszavinni őket.

Néha azt hiszem, hogy egy egész szoba kellene arra, hogy ezt a rengeteg szemetet külön tudjam gyűjtögetni. A pincém rendszerint tele van műanyag palackkal, és a rendelőben a szekrényem is. De fő a tudatosság, és a szelektív hulladékgyűjtés!:)

Rend a lelke mindennek, ott van még a karácsonyfák elvitelének a dátuma is

A külföldiekre külön gondoltak. (Azért a németeknek részletesebben van leírva, hogy mit, hogyan, hova dobjanak.)

És még egy apró pici érdekesség a végére. Ha azt hinnétek, hogy ezt az egész rendszert elég egyszer megtanulni, akkor nagyon is tévedtek. Nem kell ahhoz másik tartományba, de még csak nagyon messzire sem költözni, hogy más tematika szerint válogathassuk a szemetet. Annáék Stuttgart másik oldalán laktak. És náluk a "sárga zsákos" szemetet, a papírral együtt, alak szerint kellett rendezni. Volt lapos és kerek szemét. Ennek az értelmét azóta sem sikerült megfejtenem. Gyanakszom, hogy sohasem fogok rájönni, hogy ki és miért találta ki azt a fajta rendszerezést. Ha valakinek van ötlete, kérem, világosítson fel!;)

Az év legszebb időszaka. Ha hagyunk időt magunknak megélni az adventet, a várakozást. Ha a készülődés nem csak a rohanásról, ajándék beszerzésről, szervezkedésről szól. Ha meg tudjuk osztani a mézeskalács sütés, a karácsonyivásározás, a forralt bor iszogatás pillanatait egymással. Ha fontosabb az élmény, az emlék, az együtt töltött idő, mint a tárgyak, materiális dolgok. Hiszen a karácsony nem csak a december 24-ét, a nagy karácsonyfát és az alatta lapuló sok ajándékot jelenti. Hanem sokkal inkább az "odavezető utat", azt ahogyan rá tudunk készülni, hangolódni az ünnepre, az ünnepi együttlétre.

A hétvégén végre volt időm kipakolni a bőröndöket, kimosni a ruhákat, és elpakolászni a karácsonyra kapott ajándékokat. Én ilyenkor mindig újra örülök a nagyon találó meglepetéseknek. Mégis azonban sokkal inkább eszembe jutnak az ajándékátadás pillanatai, illetve az ajándékozóval együtt töltött idő, a közösen megélt pillanatok. És ezektől a momentumoktól válik az ajándék még értékesebbé. Innentől kezdve nem csak egy szimpla tárgy, hanem egy tárgy, amihez egy emléket, egy pillanatot, egy hangulatot, egy illatot, vagy akár egy ízt kapcsolok.

Ez azonban csak akkor lehetséges, ha szánunk időt egymásra. Ha nem hagyjuk, hogy a reklámok és az újságok címlapjai, a külvilág befolyásoljon minket arról, hogy mitől is karácsony a karácsony. Hiszen azt, hogy nekünk mitől lesz ünnep a karácsony, csak mi tudjuk. Éppen ezért csak mi tehetjük ünneppé, ha magunkra és szeretteinkre, és nem pedig a kívülről csillogó, önmagában azonban semmit sem jelentő külső elvárásokra figyelünk. És akkor a karácsony tényleg az év legszebb időszaka lesz.

(Képek a teljesség igénye nélkül, ennél sokkal több találkozásban, emlékben volt részem. Ti tudjátok.)

Ui: Akivel készítettünk, az küldjön képet légyszi! Akivel pedig elmaradt, azzal idén pótoljuk!

Nyilván, mikor az ember lánya több száz kilométerre kerül a hazájától, családtól, barátoktól, fontos, hogy azért kapcsolatban maradjon az otthoniakkal. Modern korunk erre számtalan lehetőséget kínál. Szerencsére.

Képeslap, levél

Kicsit nehezen tudnám elképzelni, hogy mindennap várakozással telve nyitom ki a postaládát, hátha jött egy levél a családtól, barátoktól. Hátha megválaszolnak pár kérdést. Hátha hallok felőlük egy kicsit. Ez így elég nehéz lenne a modern technika vívmányai nélkül, csak a posta intézményére támaszkodni a mindennapokban. Ennek ellenére azért mégis kicsit izgatottan szoktam nyitogatni a postaládát, mert a bankszámlakivonatok, számlák, és egyéb nem éppen túl izgalmas és érdekfeszítő levelek mellett bizony megbújik néha egy-egy képeslap, levél is a különböző családtagoktól, barátoktól. És az bizony nagyon jó érzés. Mert mégiscsak más a mai korban egy képeslap, mint egy facebook- vagy WhatsApp üzenet. A képeslap jelképezi, hogy az illető gondolt rám, erőt vett magán és nem csak dobott egy üzenetet, hanem vett egy lapot, megírta, keresett egy postát és feladta. Igazi élmény mindig, mikor az újonnan érkezett borítékokat nyitogatom és a lapokat olvasgatom. A kapcsolattartásnak ezt a formáját nagyon sokra értékelem a mai korban. Benne van, hogy a távolság ellenére, igenis fontos nekünk a másik. Egy nagyon szép gesztus, ami kezd kihalni a modern technikának és talán az elkényelmesedésünknek köszönhetően. Ezért is esik annyira jól, ha valaki mégis ehhez a "régimódi" módszerhez folyamodik, hogy meglepjen engem.:) És szerencsére mindig vannak, akik időről időre megteszik ezt:

WhatsApp, Viber

Ezek, a főleg csevegésre használt alkalmazások nagyon praktikusak tudnak lenni a hétköznapi kapcsolattartásban. Csak internetre van szükség hozzá és az ember annyi üzenetet és képet küld a beszélgetőpartnerének, amennyit csak szeretne. Főleg olyankor nagyon praktikus, ha gyorsan meg szeretnél kérdezni valamit. Egyszerűbb az itteni mezőbe sebtében beírni az üzenetet, mint megnyitni az emailt és ott küldeni át a pár szót. Valamint igazán költséghatékony mondjuk az sms-ekkel szemben. Hiszen azért külföldi hálózatba telefonálni vagy sms-t küldeni nagyobb mennyiségben nem éppen pénztárcabarát megoldás. Továbbá a fenti alkalmazásokkal remekül lehet telefonálni is, ha van megfelelő mennyiségű adatforgalmunk hozzá. Csak be kell dugni a headset-et és szuperül lehet beszélgetés közben pakolászni, főzni, de adott esetben akár mosogatni is. Pont olyan, mintha otthon egyszerűen felhívnád a családtagokat vagy barátokat. Jó, persze internettől függően néha akadozik a vonal, vagy meg is szakad. De ennyit ki lehet bírni. A modern technika sem mindig tökéletes. És persze azért nem árt előre leegyeztetni a beszélgetést, hiszen nem mindig elérhető az ember ezeken az alkalmazásokon keresztül. Ettől függetlenül a hétköznapokban mégis a kapcsolattartásnak ezt a formáját részesítem előnyben, a gyorsaságuk és egyszerűségük miatt.

Facebook

Ez a kapcsolattartás alfája első hallásra. Hiszen azért jött létre, hogy megkereshessük az ismerőseinket és kapcsolatban maradhassunk velük. Értesülhessünk az újdonságokról az ő életükben és mi is értesíthessük az ismerőseinket saját életünk legújabb eseményeiről. Nekem ez nagyon direkt, és nem gondolom, hogy minden ismerősömet valóban érdekli vagy érinti, hogy én velem éppen mi történik. Ezért gondolom, hogy a blog a megfelelő megoldás számomra. Itt tudom egyszerre többekkel tudatni, hogy mik az újdonságok nálam, anélkül, hogy ezt rengeteg olyan ember látná, akit nem érint, nem igazán érdekel. És általában a tartalom hosszúsága sem egy facebook bejegyzésnyi, hanem jóval több. Persze a fentebbi okostelefonos alkalmazásokhoz hasonlóan, a csevegés funkció a facebookon rendkívül praktikus a mindennapokban. Gyors üzenetváltások, cikkek, linkek átküldése, skype időpontok megbeszélése, stb. Ezekre mind nagyon jó az fb. Valamint arra is, ha egy ismerőst valamiét fel kell keressek, sokkal gyorsabb beírni a keresőbe a nevét és az üzenetváltásra kattintva egyből kapcsolatba lépni vele, mint először írni pár embernek, hogy nem tudnának-e egy emailcímet vagy telefonszámot adni az illetőhöz. Szóval van a facebooknak is olyan alkalmazása, ami az én életemet is leegyszerűsíti és megkönnyíti.

Email

Az email már egy kicsit meggondoltabb, hosszabb formája a kapcsolattartásnak, mint az okostelefonok alkalmazásai. Itt már igyekszem a mondanivalót nem csak rövidített formában és különböző hangulatjelekkel, hanem teljes szavakkal és mondatokkal kifejezni. Éppen ezért ez egy kicsit időigényesebb. Ebből kifolyólag a rövid kérdések, gyors választ igénylő dolgok, általában inkább nem ezen a felületen kapnak helyet. Persze ez attól is függ, hogy az a személy, akivel valamit meg kell beszélnem, rendelkezik-e valamilyen okostelefonos alkalmazással. Nagyon szeretem az emailben, hogy sokkal tartalmasabb, mint egy háromsoros WhatsApp üzenet. Sokkal több minden átjön az illető gondolataiból, érzéseiből, mert a legtöbben bővebben fejtik ki az élményeiket, mint a csevegésekben. És nekem is van időm átgondolni a válaszokat és minden kérdésre reagálni. A WhatsApp vagy Viber beszélgetések során sokszor van az, hogy "elbeszélünk egymás mellett". Vagyis jön egy kérdés, én elkezdek válaszolni az illető a másik oldalon meg még boncolgatja az előző gondolatmenetét, így aztán néha egy-egy csevegésben teljesen oda nem illő válaszok, gondolatok váltják egymást, mert az ember csak írja, amit épp elkezdett, a másik pedig már épp teljesen máshol tart a gondolatmenetében. Ilyen az emailezéskor nem fordul elő, és több ideje van az embernek kifejteni a gondolatait anélkül, hogy közben folyamatos pittyegés mellett esnének be az újabb üzenetek, újabb gondolatokat és válaszokat generálva, félbehagyva az addigi gondolatmenetet, megszakítva az éppen boncolgatott, de még be nem fejezett témát.

Skype

Főleg Németországban való tartózkodásom elején volt nagyon jó a skype. Sokat számít, hogy nem csak beszélgetsz a másikkal, de látod is őt. Aztán a hétköznapokban a skype-ot felváltotta a csevegőalkalmazások használata. Egyszerűen azok praktikusabbnak bizonyultak. És azért őszintén az elején a skype-al is megküzdöttünk, mert sokszor volt rossz a beszélgetés minősége. Azért ha az időm és a körülmények engedik, nagyon szívesen beszélek skype-on. Más az ha látod is, akivel beszélsz. Szerintem ilyenkor sokkal jobban koncentrál az ember, mintha csak a föléhez tartja a telefont. Nincs ebben semmi ördöngösség, a több inger egyenlő a nagyobb figyelemmel. Ehhez azonban tényleg előre megbeszélt időpont (na jó, ritkán spontán is működik) és nyugodt környezet kell. Ilyenkor az ember nem csinál közben nagy dolgokat, nem lehet kipakolni a bevásárlást, vagy a tűzhely mellett állni, maximum teregetni.;) De ebből is születnek nagyon jó, világmegváltó beszélgetések az éjszaka közepén úgy, hogy 1000 km távolságra ülünk egymástól és közben egy-egy pohár bort szorongatunk a kezünkben. Szóval meg lehet adni ennek is a módját.:)

Blogolás

Igen, ez is a kapcsolattartás formáihoz tartozik. Nagy könnyebbség, hogy nem kell ugyanazt mindenkinek külön-külön leírni. Jó, hogy van egy ilyen lehetőség arra, hogy mindenkit egyszerre tájékoztassak. Persze emailen keresztül is sok mindent le lehetne írni. De oda nem lehet ilyen jól képeket beszúrni, valamint a nagyobb adatmennyiség miatt sokszor nem is tudnám átküldeni egy levélben a szöveget és a képeket. Szétszabdalva pedig elveszítené a varászát a dolog. Jó, hogy van egy ilyen forma, amit bárki kihasználhat a saját igényeinek megfelelően. És mindig olyan jó olvasni, ha valaki visszajelez a bloggal kapcsolatban. Ettől lesz igazán élő a dolog. Sok párbeszéd született már belőle. És ez is a cél, nem a tájékoztatás, hanem sokkal inkább a kapcsolattartás. És ez az interakció akkor marad fenn, ha ti reagáltok mindarra, amit írok.:) Hajrá!;)

Mindent összevetve, igazán nem panaszkodhatom, manapság egész arzenál áll rendelkezésemre, hogy kapcsolatban tudjak maradni veletek. Vannak közte modernebb és kevésbé modernebb formák, vannak közte személyesebb és kevésbé személyes lehetőségek, és vannak közte időigényesebb és kevésbé időigényes variációk. Mindenki megtalálja a neki valót. Azt hiszem az elmúlt majdnem három évben egészen jól kialakult, hogy kivel milyen formában működik a leginkább a kapcsolattartás. Én igyekszem a jövőben is mindent megtenni azért, hogy két személyes találkozás között a lehető legtöbbet tudjunk kommunikálni egymással a különböző csatornákon keresztül.:) Remélem ti is partnerek lesztek ebben.;)

Sokat gondolkoztam majd három évvel ezelőtt, mikor első heteimet töltöttem Németországban, hogy el kéne mennem egy német nyelvtanfolyamra. Aztán a fárasztó munkanapok, az új környezet megszokása, az itteni élet berendezése, megszervezése mellett valahogy nem jutottam el odáig, hogy elmenjek és jelentkezzek egy nyelvkurzusra. Valamint az időhiány és a fáradtság mellett azért folyamatosan jöttek a pozitív visszajelzések is, kollégáktól, betegektől, hogy mégiscsak jól beszélem a német nyelvet. És természetesen az is sokat hozzátett a nyelvtudásomhoz, hogy az én szakmámban beszélni kell. Hiszen egyrészt valahogy ki kell deríteni, hogy mégis mi a baja a betegnek és mit is akarok kezelni. Másrészt pedig rengeteg beteg szívesen beszélget a kezelések alatt, főleg, ha hosszútávon járnak terápiára. És ilyenkor bizony nem csak a szaknyelvben kell otthon lenni. A kéményseprőtől, az autó ablaktörlőjén és a mesterséges megtermékenyítésen át, a szmogriadóig bármilyen szó előfordulhat a betegekkel való társalgás során. És amitől igazán életszagú lesz a dolog, az a dialektus. Németország nagyrészében különböző tájszólásokban beszélnek. Az itteni dialektus az elején majdnem annyira idegen volt, mint annak idején a svájci. Mára azonban egészen hozzászoktam az itteni sváb nyelvjáráshoz. Sőt a legnagyobb bókot a múlt héten egy továbbképzésen kaptam az egyik sráctól. Szerinte a némettudásom 2+, a sváb dialektusom viszont 1-es. (Itt az egyes a legjobb jegy és az ötös a legrosszabb.) Mivel Észak-Németországból jött, ő már csak tudja. Hallja, a különbséget.:)

Az elmúlt héten 10 napig folyamatosan továbbképzésen voltam. Előtte azt hittem, hogy szakmai továbbképzésre megyek, utólag azonban kiderült, hogy szakmai és német nyelvi képzésen vehettem részt. Kezdjük azzal, hogy 12 fős kis csoportunk tagjai Németország legkülönbözőbb területeiről jöttek, vagyis a legkülönbözőbb dialektusokat beszélték. És mindezt megfejelték a szervezők azzal, hogy az oktató holland volt. Hiába él már legalább 25 éve Németországban, még mindig hallani az akcentusát. (Megismerve őt, azt kell mondjam, szerintem direkt ki akar tűnni az akcentusával.) Mivel egész Németország területén tart kurzusokat, és több helyen élt és dolgozott már, így többféle tájszólást ismer. Ezeket előszeretettel vette elő, főleg, hogyha egy-egy speciális dologról volt szó. Ilyenkor felsorolta az általa ismert összes dialektus különböző kifejezéseit. Egyszóval igen csak erősen fejlődött a hallott szövegértésem. (És őszintén szóval, a többieké is.:P) A hallott szöveg mellett az írott szöveg is nagy szerephez jutott. Kaptunk egy több mint 300 oldalas jegyzetet, amiben nem csak felsorolások, tőmondatok, hanem hosszabb szövegek is vannak. És az írott és hallott szövegértéssel párhuzamosan fejlődött a szókincsem is. Ez a tanfolyam most neurológiáról, központi idegrendszeri sérültek ellátásáról szólt. Ide tartozik például a féloldali bénultak, a sclerosis multiplexes vagy a Parkinsonos betegek terápiája. Az idegrendszert magyarul sem egyszerű megérteni, elég bonyolult a felépítse és a működése. Ezt tette még pikánsabbá a német nyelv és a holland akcentus. Szerintem ez azért felér egy haladóbb szintű nyelvtanfolyammal. A vasárnapi írásbeli vizsga előtt nem elég, hogy az anyagot, de a német (szak)kifejezéseket is meg kellett tanulnom. Majdnem úgy éreztem magam, mint egy német nyelvi dolgozat előtt a gimiben. És mindehhez a legnagyobb félelmem az volt, hogy nem fogom érteni a kérdést és azért nem fogok tudni válaszolni rá. Szerencsére végülis csak egy kérdést értelmeztem félre, és így is átmentem a vizsgán. Februárban jön a folytatás, addig megpróbálom a beszédközpont, az agykéreg, a leszálló idegpályák, valamint a kerekesszék lábtartója és küllővédője mellé a neurológiai betegek kezeléséhez és a terápia elméleti hátteréhez szükséges többi csodálatos szakkifejezést is elsajátítani németül. Örök tanulás az élet. És a tanulási folyamat sokszor bizony több szinten zajlik, mint azt gondolnánk.

A hagyományos nyelvtanfolyamokat azonban asszem egyelőre továbbra sem veszem igénybe. Elég nekem a napi nyolc óra munka, a sok beszélgetés a páciensekkel, a rengeteg telefonos reklamálás a Vodafonnál (erről majd egyszer máskor írok), és azon jóindulatú betegek, akik kijavítják a nagyobb nyelvtani hibáim. Egyelőre hatékonynak tűnik a rendszer.:D

A héten igazi őszi időnk volt. Ahogy beköszöntött a november, hideg, ködös, barátságtalan idő lett. Nem elég, hogy egyre korábban sötétedik, de mindemellett napközben is alig-alig bukkant elő a nap a sűrű felhőtakaró mögül. Ilyenkor tudnak leginkább hiányozni a hosszú nyári éjszakák. A héten többször is eszembe jutott egy csodás nyári hétvége, mikor minden estére jutott valamilyen szabadtéri program.

Péntek este magyar barátokkal szabadtéri moziban voltunk Waiblingenben, ahol egy német filmet néztünk meg két halálos beteg srácról. Azért ne gondoljátok, hogy egy drámát láttunk könnyed péntek esti programként. Német humorral volt megspékelve az egész film és inkább volt vígjáték, mint dráma. Magyarul A legkúlabb nap (Der geilste Tag) címmel jelent meg. Egy apró kis észrevételem volt a filmmel kapcsolatban, hogy egy CF-es (cisztás fibrózisos /tüdőbetegség/) a nap nagy részében oxigént használó, végső stádiumban lévő srácnak azért sosem lesznek akkora mellizmai és olyan kidolgozott felsőteste, mint a főszereplőnek. De tekintsünk el ezektől az apró, kicsi, csak szakavatott szem számára feltűnő részletektől. Ettől függetlenül is szuper péntek esti program volt.

Szombaton Sandra barátnőm jött át hozzám, és elmentünk a Leuchtender Weinbergre. Ez az a csodás program, ami minden évben augusztus első hétvégéjén kerül megrendezésre Weinstadt szőlőhegyein, amikor az egész hegyoldalt színes fényekkel megvilágítják. A programban mindig szerepelnek koncertek, tűzijáték és szabadtéri mozi is. Nagyon kellemes nyáresti program ülni a hegyoldalban, élvezni a fényeket, a zenét egy pohár jóféle bor kíséretében. Arra azért nem jöttem rá, hogy hogyan sikerült az Igazából szerelmet kiválasztani és levetíteni a nyár kellős közepén, de ennyit elnézünk a szervezőknek, mert különben minden szuper volt.

Vasárnap este pedig egy koncert volt a program. Ludwigsburgban, a barokk kastély belsőudvarában, igazán impozáns környezetben hallgathattuk meg Zaz koncertjét. Az előzenekar nem volt nagy szám. Valami német banda, felejthető névvel és teljesítménnyel. Zaz koncertje viszont szuper volt. A színpadtechnika egyedülálló volt, nagyon tetszett. Ami viszont kevésbé tetszett, hogy nagy csúszással kezdődött a koncert és nem játszott valami sokat. 70 perc volt az egész, ráadással együtt. Összességében elmondható, hogy a koncert maga remek volt, de mindent összevetve kicsit többet vártam az estétől. Azért persze most, a hideg, borongós téli napokon mit nem adnék egy ilyen, kicsit későn kezdődő, de szuper nyári koncertért. Asszem erre most egy darabig még várnom kell....

Ui: Ilyenkor, a borongós, az időjárásra panaszkodós napokon, mindig eszembe jut egy már nem élő idős betegem. Mikor mondtam ősszel, hogy lehetne kicsit jobb idő, a bácsi mindig mondta, hogy ne aggódjak, lesz. Ilyenkor felcsillant a szemem és kérdeztem, hogy mikor, jövő héten, vagy már előbb, hallott valamit az időjárásjelentésben. Erre ő elmosolyodva válaszolta, hogy legkésőbb áprilisban újra meleg lesz.:D