Ahogyan azt már többen tudjátok minden második évben szervez a főnökünk a rendelőben egy nagyobb csapatépítő kirándulást. Egy hosszú hétvégét. Ilyenkor az utazást (általában repülő) és a szállást ő fizeti. A köztes években pedig maximum egy félnapos program fér bele az anyagi- és időkeretbe. Amit idén a főnök szombatra szeretett volna tervezni. Aztán a kollégám 30. születésnapi buliján (megfelelő mennyiségű sör elfogyasztása után) legnagyobb meglepetésemre nyitott fülekre talált nála az ötletem, hogy szervezzük inkább péntekre. A szombati napokon mindig csak a kollégák fele ért volna rá, szóval nem sok értelme lett volna. Ami azonban még dicséretesebb, hogy sikerült egy olyan pénteket kiválasztania, amikor én fél 12-re mentem dolgozni és este hétig lettem volna. Így viszont volt egy 45 perces kezelésem, aztán egy hatvan perces belsős továbbképzésünk, majd indultunk csapatot építeni. Így azért a többi héten is jobban el tudnám viselni a hosszú péntekeket...:)
A program egyébként nem volt valami nagy szám. Először kocsikáztunk két órát egy lovasszekérrel, amire fölfértünk mind a 15-en. Volt pezsgő és sós harapni való, de én így is azt éreztem az első 15 perc után, hogy soha nem fog eltelni az a két óra.... Aztán valahogy mégiscsak vége lett a kocsikázásnak. És akkor el kezdett esni az első... Remek volt az időzítés. Szerencsére azért sikerült elég sokáig elhúzni a mindenki elmegy a mosdóba és bepakolja a dolgait az autóba programokat, így mire tovább indultunk, pont elállt az eső. Egy órás gyalogút várt ránk az étteremig. Az út felénél valami sorversenyféle vetélkedőt szeretett volna rendezni a főnök. Csapatépítés címén. Ebből azonban idő és motiváció hiányában csak két versenyszám lett megtartva. A másodikban vízbe mártottunk teafiltereket, utána a papíros részét a szájunkba vettük és így kellett minél messzebbre elhajítani a teafiltert. Nem is tudom, miért érezte ezután mindenki azt, hogy ezt talán mégsem kéne erőltetni.... Főleg azért nem, mert a főnök mindig szuperül szervez mindent (értsd: mindig csúszásban van), így kétszer is át kellett foglalni a vacsoraidőpontunkat a túra alatt. Még jó, hogy az egyik kolléganő férje az étteremben dolgozik. A vacsora egyébként nem volt rossz. Helyi étterem volt és á la carte rendelhettünk. Végülis elmondhatjuk: szép volt, jó volt, megvolt, túl vagyunk rajta, pipa.
Most azonban visszatérnék a hosszabb hangvételű csapatépítő hétvégéinkhez. Mielőtt a céghez kerültem elég jó helyeken jártak, voltak Amszterdamban és Franciaországban is például. Amszterdamról csak egy fél évvel maradtam le. Cserébe, ahogyan tudjátok tavaly elmehettem a céggel Budapestre. A főnök azonnal meglátta a lehetőséget, hogyha van egy helyi idegenvezető, akkor ez mennyivel könnyebb. Csak azt nem tudom a mai napig sem, hogy mi lett volna az adekvát válasz arra a rengetegszer ismétlődött kérdésre, hogy ugye te/maga nagyon örülsz/örül, hogy idén Budapest az úti cél. Ez milyen kérdés már? Hiszen, persze én nagyon örülök az ingyen repjegynek és szállásnak Budapesten, ugyse jártam még ott soha vagy nem elégszer. Vagy az jutott még eszembe, hogy igen, nagyon örülök, hogy a szabadidőmben szervezhetem a többiek kikapcsolódását mindenféle érdemi segítség nélkül. Ugyanis hiába kérdeztem a főnököt, hogy hogyan képzeli el azt a három napot, milyen programokat szervezzek, mert én még nem voltam velük ilyen jellegű kiránduláson, mindenre az volt a válasza, hogy én tudom, hogy mit kell megnézni Budapesten, szervezzem, ahogy gondolom. Majd egy héttel az indulás előttre szervezett magához egy grillpartyt, ahol vázolnom kellett a programot. És akkor átszervezte az egész programot, merthogy az mégiscsak jobb lenne úgy ahogy ő gondolja... Szuper. Egyik étterem lemond, másikba asztalfoglalás, egyik beerbike lemond, keresni helyette olyan szolgáltatót, akinek van még szabad és elég hellyel rendelkező biciklije a következő péntekre. Jó buli volt.:S Főleg, hogy mellette még manuálterápiát tanultam (volna), hiszen pont a budapesti hétvége után volt a tanfolyam és a vizsga.
Összegezném, lehiggadva (volt rá egy évem, kellett is:P) a tapasztalataim:
1, Ne szervezz a német kollégáidnak hétvégi túrát. Soha. Akkor se, ha a főnököd (és számos kolléga) nagyon jó ötletnek tartja.
2, Ha mégis ilyenre adod a fejed, csak munkaidőben csináld. És akkor is nyomd a főnök orra alá időben a kész tervedet, ha hangoztatja, hogy majd azon a bizonyos napon, indulás előtt, megnézni. Sose tudhatod, hogy melyik programpontot akarja majd megvétózni. De leginkább térj vissza az 1 ponthoz.;)
3, Ne indulj ki abból, hogy az éttermek 15 főt fogadnának á la carte. És abból se, hogyha menüt kérsz, az olcsóbb lesz, mintha á la carte ennétek. Valamint ne csodálkozz, ha rád telefonálnak, hogy miért nem érkeztetek már meg az étterembe, pedig te már legalább egy hete visszamondtad a foglalást, és válaszoltál arra az e-mailjükre is, hogy miért léptél vissza a foglalástól.
4, Készülj fel, hogy a drága kollégák a Trófeában végig eszik, de inkább isszák a három órás időtartamot. Addig ugyanis nem indulnak el, amíg ihatnak. Maradnak, amíg le nem telik a három óra. Úgyis ki van már fizetve. Svábok.
5, Ne szervezz túl sok programot egy napra. Értsd maximum három dolog, például, hajózás a Dunán, budai vár megtekintése, shoppingolás a váci utcában. Ettől már úgy ki lesznek merülve, mintha legalábbis maratont futtattál volna velük. Gyakorlatilag a tervezett programok felét eleve húzd ki, a másik feléből pedig minden másodikat hagyjál ki, akkor valahogy túlélik a hétvégét.
6, Ne gondold, hogy végre megnézheted a Zsinagógát, mert a fél társaság vagy hallani sem akar kultúráról, vagy pedig nem hajlandó kifizetni a belépő jegyet (ismét: svábok). Cserébe ücsöröghetsz a Margit-szigeten a zenélő szökőkútnál és hallgathatod a gyerekblokkot, amit délelőtt adnak. Hiszen ugye vasárnap már semmi erejük sincs, annyira kifárasztottad őket az elmúlt két napon. (Szerintem egyébként parkban üldögélni Stuttgartban is lehet, ezért kár repjegyet venni és szállást fizetni, vehettünk volna abból a pénzből grillkolbászt és fagyit, és kiülhettünk volna a Schlossgartenbe.)
7, A legjobb program szerintük a beerbike (inni lehet, vagyis inkább kell, hiszen a sör benne van az árban, azt már kifizettük; svábok ugye) és az üldögélés a fűben az Erzsébet téri tó partján sörrel a kézben.
8, Ne csodálkozz, mikor a főnököd, miután lejöttetek a várból, a Lánchídon gyalogolva visszafordul Buda felé és megkérdezni, hogy az a nagy épület mi ott a hegyen és mikor megyünk fel oda. Te kedvesen, mindenféle arckifejezések és nevetés nélkül magyarázd el, hogy az még mindig a budai vár és épp onnan jövünk.
9, Azon a kérdésen se lepődj meg, ami azok után hangzik el, hogy mindenki ismeri a programot, már előre befizette a pénzt a parlamenti belépőre és sétáltatok egy negyed órát a beléptetési időpontra várva a Parlament körül. Bizony van olyan kolléga, aki ilyenkor megkérdezi, hogy akkor most mi is ez az épület és be fogunk- e menni. Ide is az előző pont érvényes. Udvariasnak maradni, válaszolni kulturáltan, és minden megjegyzést megtartani magadnak.
10, Ne gondold azt, hogy a felnőtt emberek el tudnak menni egyidőben a mosdóba. Valakinek mindig akkor kell pisilnie, mikor a másik épp visszaért és indulnátok tovább, vagy öt perccel azután, hogy elhagytátok a mosdót.
11, És attól még, hogy felnőttek, ugyanúgy nyafognak mindenért (meleg van, fáradt vagyok, fagyit akarok, üljünk le, pisilni kell, stb.) mint a gyerekek. Vagy még inkább. Ilyenkor is barátságos arc és -modor felvesz, majd mély levegő be és lassan kienged a levegő is és a gőz is, ami időközben felgyülemlett benned.
12, És azt se gondold, hogyha elmondod, hogy kettőkor ebédelünk és megkérdezed, hogy vegyünk-e a pékségben valamit, vagy kibírják addig, és azt válaszolják, hogy nincs szükségük semmire, akkor ki is fogják bírni, mert nem. Főleg a főnök nem, ő akkor akar enni, amikor megéhezik...
+1, És a legfontosabb végezetül, arra a kérdésre, hogy milyen olyan város van még, ahol ennyire jól kiismered magad, nehogy válaszolj!
Azért a kollégák nagyon jól érezték magukat a Budapesten töltött három nap alatt. Legalább ők. Én pedig nagyon örültem, mikor a reptér felé vettük az irányt. Szóval valami öröme mindenkinek volt. Persze az utána levő hetekben, sőt még hónapokkal utána is, sokat hallottam vissza betegektől, hogy milyen jó volt, hallották a főnöktől, főnöknőtől, kollégáktól. Van, aki azt is mondta, hogy olyan szépeket meséltek róla, hogy ő is kedvet kapott hozzá, hogy ellátogasson oda. Szóval végülis nekik jól sült el. Ők azért mégiscsak jól érezték magukat. Én azért örültem volna, hogyha időközben esetleg a főnök nekem is adott volna visszajelzést, hogy jó-e a tempó, amit diktálok, vagy tényleg túl sok-e a program, kellene-e több szabad idő, vagy oké minden ahogy van. De legalább másoknak szépeket mesélt fővárosunkról és idegenvezetői képességeimről. Ez is már valami.:) Azért gondolhatjátok, idén nem jelentkeztem két kézzel, mikor szóba került a Betriebsausflug megszervezése. (Nem mintha tavaly két kézzel jelentkeztem volna...)
