Új év, új kaland, új élet

Október végén sor került az első csapatépítésünkre az új munkahelyen. (Azt most nem fogom boncolgatni, hogy ennek valóban volt-e értelme, sikerült-e csapatot építenünk. Mert a válasz egy egyszerű nem. De erről egyelőre ennyit.)

A programválasztás elég érdekesre sikeredett. Abban maradtunk ugyanis, hogy teszünk egy kört Stuttgartban a hop-on/hop-off turistabusszal és utána beülünk valami vacsorázni. Az ötlet onnan jött, hogy a rendelőtől pár száz méterre lévő Vöröskereszt kórház ablakából többször láttuk ezeket a buszokat régebben, amikor a főnököm még ott dolgozott és mi ott készültünk a Maitland vizsgára. Számtalanszor felmerült a téma, hogy egyáltalán abban az utcában, azon a környéken, milyen olyan látnivaló van, amiért érdemes arra egy turistabusznak kanyarodnia. Én mondjuk még ennél is tovább mentem, és feltettem a kérdést, hogy egyáltalán Stuttgartban miért érdemes turistabuszt üzemeltetni. (Valószínűleg a lusta, gyalogolni nem akaró emberek  és a tudatlanok miatt, akik azt hiszik látnak majd valami szépet, pedig nem fognak, gondoltam akkoriban.)

Mondhatnánk, hogy innen szép nyerni. Nem kevés előítélettel, de azért érdeklődéssel telve, indultam neki a buszos körutazásnak. Csapatépítésnek "remek" program, hiszen végig a fülhallgatón keresztül hallgattuk az információt, se lehetőségünk, se vágyunk nem volt a másikkal társalogni.

A főnökkel utazásra készen. (A recepciós kolléganő fotózott.)

A közel 100 perces út a főpályaudvartól indult és oda is érkezett vissza. Természetesen le lehetett volna szállni a különböző megállóknál, de mi eltekintettünk ettől a lehetőségtől és együltében tettük meg az utat. A szomorkás őszi időben fáradtan elterülő város látképét leginkább az idegenvezető mondandója és stílusa dobta fel. A német és számos egyéb nyelv mellett lehetett schwäbisch-t (vagyis helyi dialektust, svábot) választani. Ez a megoldás kifejezetten szórakoztatónak bizonyult. Ettől eléggé autentikus lett a túra.:)

Az út során a város látnivalóin túl, mint például a főpályaudvar, a Schlossplatz, az Altes és Neues Schloss, a Galerie, a Mercedes múzeum, a Cannstatter Wasen (ahol a Frühlingsfestet és a Volksfestet rendezik), a Wilhelma (állatkert), a szőlőhegyek, a Killesberg és a Linden múzeum, megismerkedtünk a város talán kevésbé ismert látnivalóival is. A színháznál kiderült, hogy Európa legnagyobb színháza, ahol operát, balettet és prózai színdarabot is játszanak ugyanazon a színpadon. Megtudtuk, hogy a Bohnenviertel ("Bab negyed") honnan kapta a nevét. És bizony nem csak azért hívják így, mert ma rengeteg kávézó van ott (Kaffeebohen=kávébab), hanem mert korábban tényleg babot termeltek a negyedben élő szegény emberek, hogy legyen mit enniük. Aztán elhaladtunk az első Waldorf iskola mellett is, amit még az idegenvezető is megemlített. Ezek szerint ez híresség errefelé. Majd tettünk egy kört a Disznó múzeumnál. (Állítólag mindenféle disznók vannak ott kiállítva: plüss, faragott, szalma, stb. Valamiért egyelőre nincs fent a bakancslistámon. Ha változik a helyzet, majd beszámolok róla, képekkel.;)) A későbbiekben kívülről kevésbé érdekes, de a város történetéhez, mai működéséhez hozzátartozó olyan épületeket ismerhettünk meg, mint például a Robert Bosch kórház vagy a Liederhalle (itt különböző koncertek, bálok és egyéb események kerülnek megrendezésre).

A látnivalók bemutatásán túl a svábok életét is igyekeztek kicsit közelebb hozni a turistákhoz. Kiderült, hogy honnan is származik a Kehrwoche. A sváboknál ugyanis bevett szokás, hogy a társasházakban hétről-hétre másik lakónak kell takarítania a közös tereket (lépcsőház, mosókonyha, ház előtti utcaszakasz), és kivinnie a szemetet. Ráadásul van kicsi és nagy Kehrwoche, és annak megfelelően változnak a feladatok. (Szerencsére nálunk ezt már megszüntették a házban mielőtt én ide költöztem volna. Állítólag gond volt, hogy nem mindenki takarított ugyanolyan lelkiismeretesen.) A Kehrwoche története ráadásul egészen egy 1492-es királyi rendeletig nyúlik vissza. Akkoriban a történet szerint olyan szemét volt a város utcáin, hogy muszáj volt elrendelni, hogy mindenki tartsa rendben a háza előtti részt. Azóta azért nagyon rendszeretők lettek a svábok. Szorgalmasan takarítanak. És állítólag ezt mindig hangosan csörömpölve, zörögve teszik, hogy minden szomszéd jól hallja, hogy éppen végzik a heti takarítást. (Családunk számára érdekessége a témának még, hogy van otthon egy Baden-Württemberges memorink, benne egy Kehrwoche kártyával. Apa mindig kérdezte, hogy mi is az a Kehrwoche. Erre azonban csak akkor tudtam választ adni neki, mikor ide költöztem; minden lakáshirdetés kritikus pontja ugyanis, hogy van-e a házban Kehrwoche.)

Új információ volt számomra az is, hogy Stuttgart bevásárlóutcája, a Königstraße, Németország leghosszabb bevásárlóutcája a maga 1,2 km-ével.

Szó esett még a Maultasche történetéről is. Ezt annak idején, mikor Maulbronnban jártam már leírtam nektek. A Brezel (perec) kitalálásának történetét is hallottam már a túra előtt is, de most mégis megint újnak tűnt, mert már elfelejtettem. A lényege, hogy valamelyik württembergi herceg ultimátumot adott egy péknek hogy csináljon neki olyan süteményt, amin háromszor süt át a nap, különben kivégzik valami bűne miatt. Így született meg az utolsó pillanatban a perc formája és a pék életben maradhatott.

De volt még szó az itt termelt borok fajtáiról, és a borfogyasztási szokásokról is. Aztán a bad cannstatti termálfürdőkről. Valamint a Porsche gyárról, a VfB Stuttgartról (Stuttgart focicsapata), a Porsche Arenaról (koncerteket rendeznek itt) és a Stuttgart 21 projektről. Ez utóbbi keretén belül teljesen átalakítják a főpályaudvart, pénzt és éveket nem kímélve. Mióta én itt vagyok fel van túrva a pályaudvar és azóta csak jönnek a hírek, hogy épp mennyivel lesz drágább a projekt. (És itt Euro milliókról van szó.) Az egész projekt lényege, hogy korszerűsítik az elavult zsákpályaudvart és átmenő forgalmat hoznak létre. Ha minden igaz a vonatok és S-Bahnok közötti átszállási idő is lerövidül majd és lesz egy ICE, ami a repülőtérre megy. Csak senki sem tudja, hogy mikor is lesz mindez valóság. Addig is a csövek a föld (és az autók) felett futnak, a sínek felszedve, az átszállási idő a sok gyaloglás miatt sokkal hosszabb, a Neckar fölött új híd épül és éppen alagutat fúrnak a Rosensteinpark alatt az új vasútvonalaknak. Vagyis az egész rész, Stuttgart központja, egy hatalmas építkezés. Annak idején népszavazással döntötték el, hogy legyen-e építkezés. És állítólag csak kicsivel nyertek az igennel szavazók, elég sokan nem támogatják ugyanis ezt a giga beruházást.

Számomra Stuttgartban talán az a legszimpatikusabb a rengeteg szőlőhegy mellett, hogy három hatalmas nagy park is van. A parkok érdekessége, hogy hidakkal vannak összekötve. Vagyis a Schlossplatztól (belváros) egészen a Weissenhofsiedlungig (Killesberg) el lehet gyalogolni a parkokon keresztül. Az Oberer Schlossgartenből indulva, át az Unterer Schlossgartenen, a Rosensteinparkon, majd a Pragsattelnél továbbhaladva a Liebfriedscher Gartenen juthatunk el a Höhenpark Killesbergig. Ez egy sok kilométeres, de elég szép kis túra (lehet). Ezt én ideáig nem is tudtam, hogy "száraz lábbal" lehet közlekedni mindhárom nagy park között.

Szőlőhegyek őszi díszben

Látkép Killesbergtől lefelé jövet

Mindent összevetve elég átfogó képet kaptunk a városról. Érdekes volt a különböző városrészekről új információkat hallani. Én nem voltam túl nagy barátja az ilyen turistabuszoknak, de azt kell mondjam, hogy megéri menni vele egy kört és meghallgatni a sok érdekességet. Enikő mondta mindig, hogy jó lenne egyszer egy igazi turista napot tartani Budapesten. Vagyis turista szemmel nézni a várost, ahol élsz és felülni egy ilyen városnéző buszra. Szerintem ez remek ötlet. És tényleg sok olyan dolgot lehet felfedezni, amire egyébként nem csodálkoznánk rá, vagy olyan infóhoz jutni, amitől utána másként nézünk arra a házra, parkra, városrészre. Mindenkinek ajánlom. Fedezzétek fel a lakhelyeteket! Próbáljátok egyszer más szemmel nézni a megszokott környeztet. Rengeteg dolgot fogtok felfedezni. Kalandra fel!;)

Hétfőn éjszaka hazaértem a szuper portugál útról, kedden délelőtt pedig várt rám a szájsebész Esslingenben. Sajnos elkerülhetetlenné vált, hogy kiszedjék a bölcsességfogaimat. A főnököm pedig azt mondta, hogy jobban szeretné, ha inkább egyszerre hiányoznék hosszabban, így rögtön a szabadság után még egy hetet otthon töltöttem betegállományban. Szükségem is volt arra a hétre, legalább volt időm kipihenni a nyaralást.;)

Nem mondom, hogy nem tartottam kicsit a műtéttől, de a beavatkozás előtti Portugáliában töltött napok segítettek megfeledkezni arról, hogy mi is vár rám majd otthon. Máskülönben tuti az egész hétvégét aggódással töltöttem volna. Így azonban az utazástól megfáradva, csupa praktikus gondolattal a fejemben tértem haza (félig lekopott körömlakk megigazítása, bevásárlás műtét előtt, hajmosás, stb.), kevesebb energiám maradt aggódni. És azt gondolom, hogy ez jó volt így.

Annyira sikerült nyugodt maradnom (vagy annyira elfáradtam az utazástól), hogy majdnem lekéstem a műtétet. Máskor, ha korán kell kelnem valami fontos dolog miatt, már azelőtt mindig ébren vagyok, hogy csörögne az óra. Kedden reggel reggel pedig olyan volt, mint a filmekben. Fölkeltem, és akkor láttam, hogy ha nem indulok el tíz perc múlva, akkor bizony nem érek oda a fogászatra. Szörnyű érzés volt. Hajmosásra, bevásárlásra nem maradt idő. (A körmeimet előző este szerencsére már megigazítottam.) Busszal gyorssal lementem a pályaudvarra, onnan pedig taxival Esslingebe. És sikerült még pont tíz perccel a műtét időpontja előtt megérkeznem. Nagyon rossz érzés volt így beesni a műtétre, de legalább a taxiban is azon aggódtam, hogy odaérjünk és nem azon, hogy milyen lesz a műtét. Komolyan mondom, hogy sosem aludtam még el. Nem is tudom, mi történt. Egyáltalán nem tudtam visszaemlékezni, hogy csörgött volna az óra, amit én kinyomtam...

A bölcsességfog műtétnél itt, Németországban, eldöntheti a beteg, hogy helyi érzéstelenítéssel vagy altatással szeretné-e. Én végülis az érzéstelenítés mellett döntöttem. Gondoltam, ha nem muszáj, nem kérek altatást. És azt kell mondjam, hogy teljesen kibírható volt a dolog. Maga a beavatkozás kb 18 perc volt. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a szájsebész szakavatott kezei kiszedjék mind a négy bölcsességfogamat. Az alsó kettőnél kicsit varrni is kellett, a felsőket pedig csak kihúzni.  Ráadásul elég durván össze-vissza nőtt gyökerei voltak a fogaimat, utána meg is mutatta a doki.

A fogorvosi rendelő nagyon szuper volt. Az egész csapat profi. Az orvos gyors, precíz, de nagyon empatikus is. Próbált végig megnyugtatni, mindig mondta, hogy mi fog történni, kérdezte, hogy minden oké-e. Tényleg megnyugtató volt a jelenléte. És az egész csapata összeszokott, ment minden mint a karikacsapás. A műtét után felültetett a doki, kérdezte, hogy minden rendben van-e. Én mondtam, hogy igen. Mire ő mondta, hogy két nap múlva találkozunk a kontrollon. Ekkor már ott állt az egyik asszisztens a kezében a táskámmal és a kabátommal. Gyors kézfogás a dokival (bevett köszönési forma Németországban) és már nyomták is a kezembe a cuccaim. Nagyon profik, de itt is futószalagon jönnek a betegek, minden perc számít.

Szerencsémre Dóri Lillával el tudott hozni az orvostól. Így nem kellett totál feldagadt, érzéstelen arccal hazabuszozzak. Itthon még kaptam egy szakszerű tamponcserét is. Még jó, hogy Dóri fogorvos.:) És ellátott még pár tippel. Aztán menniük kellett, én pedig hulla fáradtan dőltem be az ágyba. És próbáltam aludni, amennyire lehetett a fájdalomtól (akkora ment ki az érzéstelenítő hatása) és a tamponoktól a számban.

A műtéti nap estéjén. A jégzselé és én közeli jóbarátok lettünk.:) (Csak, hogy ne mindig jól beállított, boldog képeket posztoljak. Ez egy igazi hétköznapi "remekmű".)

A következő napokban sokat pihentem. Volt időm lassan elpakolni a bőröndöt, kimosni a ruhákat, Enikőnek átküldeni pár fotót, elrendezni pár dolgot itthon. Napról-napra egyre több energiám volt. Csak az evés ment nehezen. Főleg, hogy a varratok egy hétig bent voltak. Elég fura érzés volt.

Péntekre annyira azért már jól voltam, hogy elmentünk spontán Dóriékkal reggelizni Waiblingenbe. Nekem sikerült egy egész croissant megennem lekvárral, amíg ők normálisabb reggelit rendeltek. Úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, katonákra kellett vágnom a kenyeret. És mire én végeztem ők kb két reggelit is meg tudtak volna enni. Nem egyszerű, ha az ember a metszőfogakkal próbál meg rágni az őrlőfogak helyett. Jó pár nap leves evés után azonban már szükségem volt valami más kajára is.

(Tudom, hogy ez nem croiassant, de arról nem volt képem. Ezt a mennyiséget kb negyed óra alatt ettem meg...)

Lilla is belefáradt a reggelizésbe.:) És ebből a szögből nem is olyan vészes a kicsit még megdagadt arcom.

A következő hétfőn már dolgoztam. Kedden pedig végre megszabadított az orvos a varratoktól. Sajnos azonban egy kis darab varratot sikerült bent felejtenie a számban. Így csütörtökön mehettem megint Esslingenbe. Az orvos azonban eléggé rosszul érezhette magát emiatt, mert személyesen jött értem a váróterembe, és mire beértünk a kezelőbe már tízszer bocsánatot kért a hibáért. Ennél nagyobb bajom azonban sose legyen. Különben tényleg profi volt, gyorsan dolgozott és valószínűleg nem láttam azt a darab varratot, mert még meg volt dagadva belül a szám. Én is csak egy nappal a varratszedés után fedeztem fel, hogy valami nem stimmel.

Ha bárkire vár még egy ilyen "csodás" beavatkozás, akkor a jegelésen kívül csak ajánlani tudom a nyirokdrenázst. Nekem rengeteget segített. Még jó, hogy én meg tudom csinálni magamnak. De tényleg éreztem egy órával a nyirokdrenázs után, hogy ismét lejjebb ment a duzzanat. És mindenki azt mondta, hogy a beavatkozáshoz képest alig van bedagadva az arcom. (Persze azért ez az orvos érdeme is, nem kérdés.) Számomra az érdekes az ilyen szituációkban, hogy megtanuljuk a továbbképzésen, elvileg tudjuk, de nehéz elképzelni, hogy hogyan is reagál a test egy-egy kezelésre. Ezért is izgalmas ilyenkor, amikor ezt személyesen is megtapasztalom. Azt hiszem, hogy empatikusabb is leszek általa és legközelebb jobban tudom átadni a betegnek, hogy mire is számíthat.

Mindent összevetve, nem volt egy túl kellemes dolog a bölcsességfog eltávolítás, de túl lehetett élni. És az én igazi félelmem, hogy utána valami nem lesz oké, szerencsére nem következett be. Az az igazság, hogy én a legjobban attól tartottam, hogy utána nem fogom tudni kinyitni a számat, vagy sokáig fog fájni az állkapocsízületem, vagy mondjuk nem megy le a duzzanat. Mert én ilyen esetekkel találkozom a praxisban. Nyilván azokat nem küldik hozzánk, akiknél minden jól ment a műtét során. Viszont mivel én a gyakorlatból csak azokat az eseteket ismerem, ahol valami a műtét után nem volt jó, ezért nyilván az ember egyből arra gondol, hogy csak nehogy velem is ez történjen. Néha jobb tudatlannak lenni, szerintem. Éppen ezért műtét előtt próbáltam arra gondolni, hogy az esetek nagyon nagy részénél minden rendben megy és a gyógyulás problémamentesen zajlik. És ez szerencsére többé-kevésbé nálam is így zajlott.

A nyaralás kipihenésére kapott egy hétért hálás voltam. Ha lehet ilyet mondani, ezt nem lehetett volna jobban tervezni. Végülis miden rosszban van valami jó is. Csak meg kell azt találni.;)

Portugáliai körutazásunk utolsó állomása volt az ország fővárosa, Lisszabon. Itt két éjszakát töltöttünk. Jól elesett bőröndpakolás és költözködés nélkül két éjszakát egy helyen eltölteni. Ezzel azonban sajnos minden pozitívumot elmondtam a lisszaboni szállásunkról. De így legalább kevésbé fájt, amikor a repülőtér felé kellett vennünk az irányt és magunk mögött hagyhattuk a nem túl barátságos szobát. (Na, jó, plusz egy pozitívum volt a szállás elhelyezkedése, az szuper volt, direkt a belvárosnál.)

A lisszaboni városnézést vasárnap egy kis villamosozással kezdtük. Ez egy kihagyhatatlan élmény. (Újabb portugáliai úti tipp.) A 28-as villamos végigvisz az egész városon. Jobb mint egy turistabusz. Autentikus, gyors, rengeteg látnivaló előtt elhalad, a városnézés legjobb módja. De ha tehetjük reggel korán utazzunk vele, mert olyan kilenc órától egyre nagyobb tömeg van az egykocsis szerelvényeken. És bizony attól kezdve már valami más élményben lesz részünk, nem a nyugodt városnézésre fogunk emlékezni.

A híres sárga villamosok mellett, több sikló vonal is üzemel Lisszabonban, a villamosokra nagyon hasonlító sárga szerelvényekkel

A villamosozás után beültünk reggelizni egy aranyos kis pékségbe. Lisszabonban rengeteg pékség van, ahol igen nagy választékban várnak minket a leginkább édes péksütemények. Azért persze sós péksütik és szendvicsek is fellelhetők.

A várossal való ismerkedést Lisszabon dimbes-dombos utcáin folytattuk. Nekem leginkább Olaszország jutott róla eszembe, főleg a sok száradó ruháról. És kicsit Málta (Valetta) a nyílegyenes, föl-le menő utcákról.

A városban sétálgatva egy idő után felfedeztük, hogy minden ajtónak és ablaknak (régebben valószínűleg ajtók voltak azok is) külön száma van. És néhol a számok még az utcába is bele voltak írva. Egyedi látvány volt. Nekem nagyon tetszett.

Visszatérve a belvárosba megcsodáltuk a Szent Jusztina felvonót. Az 1902-ben épült kovácsoltvas díszítésű lift valódi látványosság. A tetején még egy kilátópont is van, ahonnan csodás kilátás nyílik többek között a Baixa negyedre, Rossio térre, Alfama városrészre és a Szent György várra.

Egy kis pihenés a Szent Jusztina felvonónál a Karmelita templom romjai mellett. Nagyszerű kilátás, ragyogó napsütés, hideg ital, jó társaság. Mi kellhet ennél több?;)

A ki pihenés után ismét nekiindultunk a városnak. Eljutottunk egy újabb kilátópontba. Lisszabon a természeti adottságainak köszönhetően tele van kilátópontokkal. Olvastam valahol, hogy simán el lehet tölteni egy három-négy napos utazást azzal, hogy egyik kilátópontot a másik után felkeresi az ember. (Azért szerintem ez egy idő után már kicsit egyhangú, unalmas lesz.)

Lejőve a dombokról a Baixa negyed felé vettük az irányt. Elhaladtunk a főpályaudvar mellett, átszeltük a Rossio teret és kisétáltunk a Tejo folyóhoz. A Baixa negyedet az 1755-ös hatalmas földrengés romjain alakították ki. Az utcái szélesek és merőlegesek egymásra.

Rossio tér

Tejo partja

A partról ismét a város belseje felé indultunk. A katedrális felé vettük az irányt, majd az Alfama városrészben sétáltunk. Ez a város legrégebbi része, az szűk, középkori utcák, kicsi házak, autentikus épületek (a földrengés szinte egyáltalán nem viselte meg ezt a városrészt) mind arra várnak, hogy felfedezzük őket és kicsit elvesszünk a hely sajátos hangulatában.

Sé, vagyis Igreja de Santa Maria Maior és a 28-as villamos

Kilátóterasz csempéi

Mintha nyár közepén lettünk volna ott, gyönyörűen virágzott ez a növény is

Kedvenc kilátópontom (kilátóteraszom) és az onnan való kilátás. Nagyon tetszettek a csempéi, a hangulata.

Alfamában megnéztük a naplentét. Majd ismét a belváros felé vettük az irányt, hogy elfogyasszuk az utolsó vacsoránkat.

Lisszabont én a madarak, vagyis inkább a darvak városának becéztem. Mindenfelé építkezés és ennek megfelelően rengeteg daru volt látható.

Vacsora után még egyszer megcsodáltuk a kivilágított Szent Jusztina felvonót. Ezt is Eiffel egyik tanítványa tervezte. Szerintem ezen is látszik Eiffel-behatása. Nagyon szép látvány az esti fényekben. Még szebb is mint nappal talán.

Az utolsó nap reggelét a felvonónál kezdtük reggelizés után. Itt is igyekeztünk elkerülni a tömeget. És sikerült is. Hiszen ki korán kel......tömeg nélkül tudja élvezni a látnivalókat. Felmentünk a lifttel 32 méter magasba és onnan a csigalépcsőkön még tovább egészen a kilátóteraszig, ahonnan csodás látvány tárult elénk.

Szent György vár

Rossio tér (fentről látszik igazán a csodás kőberakás)

(Kicsit fújt a szél...)

Tejo

Lisszabonban bár merre jár az ember csodás házakba, homlokzatokba botlik. Természetesen a legszebbek valamilyen módon csempével vannak kirakva.

Délelőtt a sétánkat Alfama felé vettük. Eljutottunk egészen a Panteonig, de sajnos bemenni nem tudtunk, mert hétfőn majdnem minden múzeum és templom (átmentek múzeum funkcióba...) zárva volt. De a környéken mindenképpen megéri tenni egy sétát, még így is.

Panteon

A Panteontól a Szent György várba mentünk. Szerencsére az nyitva volt hétfőn, és szerencsénkre előzőnap már megvettük a jegyet, így kihagyhattuk az eléggé hosszú sorban állást. A várban részt vettünk egy vezetett idegenvezetésen, ami inkább egy előadás volt a város történetéről. Izgalmas dolgokat mondott az idegenvezető, de egy idő után kicsit túl sok és túl részletes volt a mondanivalója. Sokkal inkább az egész városról mint a várról szólt, pedig szerintem az érdekesebb lett volna. De a kilátás a várból is csodás volt. És a várfalon való séta is nagyszerű emlék marad.

Alfama házai, bejárati ajtajai a vár közelében

Szent György vár és "lakói", valamint a kilátás onnan.

Őszintén szólva, beérve Lisszabonba Enikőnek és nekem is az volt az érzésem, hogy szép, szép, de nem valami hiányzik. Egészen Lisszabonig alig tudtuk összekaparni az ámulattól a földig leesett állunkat. Folyamatosan egyik ámulatból a másikba estünk, ahogy újabb gyönyörű, lélegzetelállító helyeket fedeztünk fel az országban. Lehet, hogy csak nagyon fáradtak voltunk már? Vagy már elszoktunk a nagyvárostól? Vagy fordítva kellett volna kezdeni Portugália megismerését? Most, pár héttel később, a fotókat nézve és visszaemlékezve, azért egyre szebb Lisszabon is.:) Örülök neki, hogy ide is eljuthattam, és felfedezhettem a várost. Azt nem mondom, hogy mindenképpen visszamennék. Egy hétvégére azért egyszer megéri elröppen oda.:)

A nagyváros minden vonása jó és rossz tulajdonságával várja a turistákat Lisszabon. Szerencsére mi csak a jókat ismertük meg.:) De azért nagyon sok helyen meg lehetett találni ezt a figyelmeztető ábrát.

Tíz csodálatos napot töltöttünk Portugáliában. Sikerült valamennyire megismerni ezt a nagyon sok látnivalót tartogató országot. Rengeteget szerveztük, terveztük ezt a nyaralást. De megérte! Megérte a ráfordított idő minden perce. Csodás helyekre jutottunk el. Annyi mindent láttunk, új élményekben volt részünk, új helyeket fedeztünk fel, egy új kultúrát ismertünk meg. És ahogy a mondás is tartja: "az életedet nem a lélegzetvételek száma határozza meg, hanem azok a pillanatok, amikor eláll a lélegzeted". Ebben most bőven volt részünk a tíz nap folyamán. Köszönöm Enikő, hogy együtt fedezhettük fel Portugáliát és együtt csodálkozhattunk rá az ország szépségeire!:)

Bye, bye Portugália. Remélem még találkozunk!;)

Ui: Az új fényképezőgéppel nagyon nagy élmény volt fotózni. Természetesen rengeteg képet készítettem. És egy jó képért mindent megtesz az ember.;)

Lisszabon bevételét (a földrajzi adottságokat kihasználva, Sintra felől) a Belém nevű kerültével kezdtük meg.

Nekünk Belém volt Lisszabon előszobája, az első, amit a városból láttunk, mégis nekem olyan volt mintha egy teljesen másik város lett volna. Mondjuk 1885-ig, a fővárossal való egyesüléséig, tényleg külön város volt.

Ha valaki Lisszabonban jár szerintem mindenképpen bakancslistás hely Belém. Azon belül is a Szent Jeromos kolostor és a Pastéis de Belém. A kolostor egy igazi műremek. A cukrászda portugál csempéivel kirakott falai és az épületben terjengő ínycsiklandó süteményillat pedig felejthetetlen. Portugáliai úti tippek Mártitól újabb pontjai. (Én már nem tudom hányadik.:P)

Legfőbb úti célunk Belémben a Szent Jeromos kolostor volt. Engem valahogy már előre lenyűgözött az a sok kép amit láttam róla. És élőben még szebb volt. Az időjárással továbbra is nagyon nagy szerencsénk volt, így ragyogó napsütésben csodálhattuk meg az épület gazdagon faragott falait. Lenyűgöző látvány volt. A kolostor érdekessége, hogy mánuel stílusban épült. Ez a stílus a XVI. század első felében fejlődött ki a gótika sajátos, portugál változataként.

Nagy szerencsénkre, igen leleményesen rájöttük, hogy hogyan lehet a kolostor melletti múzeum kasszájánál negyed órás sorban állás után belépőjegyhez jutni a kolostorba. Így nem kellett kivárnunk a ránézésre másfél órás sort a kolostor bejáratánál. Igazából ez volt Portugáliában az első hely, ahol tényleg kígyózó sort állt. De azt újra megtanultam, hogy a nagyobb nevezetességek meglátogatásánál tényleg érdemes az interneten előre jegyet venni. Manapság ez már nem nagy mutatvány és pár perc alatt megvan. (Nem csak Lisszabonban, hanem minden nagyobb, turista célpontként közkedvelt városban csak ajánlani tudom ezt a megoldást.)

A Szent Jeromos kolostorban a hatalmas kerengő és a templom látogatható. A kerengőben van egy szuper kiállítás, ami párhuzamosan mutatja be a kolostor, Európa és a világ történetét, történelmét. Tényleg nagyon izgalmasan volt megcsinálva. Jó volt a sok ismerős eseményt kicsit más rendszerezéssel együtt látni.

A képen a sornak csak egy kisebb része látszódik (mivel az épület a lényeg, a sor nem fért rá a képre...:D)

A kolostor egyébként tele volt turistával, csak igyekeztem úgy fotózni, hogy a többiek ne legyenek rajta. Néha egészen jól sikerült.:)

(Nekem nagy kedvenceim ezek a fekete-fehér képek.)

 Az egykori étkező falát körben csempe borította

 Nekem nagyon tetszett a hatalmas templom egyszerűsége. Az oszlopok díszítése pont nem volt túl sok, mert a falak kopársága kiegyensúlyozta azt.

És épp esküvő volt a templomban, amit az esemény miatt egy időre bezártak a látogatók előtt. A karzatról azonban lehetett kicsit leselkedni.:)

A kolostor után a Pastéis de Belémben, vagyis Belém, de inkább Portugália leghíresebb cukrászdájában jártunk. Innen származik ugyanis a portugálok nemzeti sütije a Pastel de Belém vagy Pastel de Nata. Az eredeti a Pastel de Belém, mindenhol máshol pedig Pastel de Natanak hívják az eredetire kísértetiesen hasonlító utánzatokat. A cukrászda kék-fehér csempékkel díszített termeiben hangulatos a kávézás. Csak elég szemfülesnek kell lenni, hogy hosszabb sorban állás nélkül asztalhoz jusson az ember. Állítólag naponta 20-25 ezer Pastel de Belém fogy el a turistáknak köszönhetően. A süteményeket egyébként egy üvegfal mögötti látványkonyhában készítik, szigorúan őrzött, titkos recept alapján. Az eredeti süteményt az 1800-as évek elején a Szent Jeromos kolostorból elűzött szerzetesek kezdték árulni. Egyesek szerint az ostyakészítés melléktermékeként megmaradt tojássárgáját hasznosították a krémhez a recept kitalálásakor.

Portugáliában kötelező megkóstolni: Pastel de Belém (Ha azt mégsem sikerül, akkor Pstel de Nata.)

Belém többek között arról is nevezetes, hogy innen indultak útjukra a portugál felfedező hajók a XV. és XVI. században.

Felfedezők emlékműve

Belémi látkép: Tejó, Krisztus király szobor és Április 25. híd. Kicsit San Francisco Golden Gate híd és Rio de Janeiro Megváltó Krisztus szobra, de a miénk, európaiaké.:)

A kávézás-sütizés után a Tejó partján elsétáltunk a Belém-toronyig. A kolostorhoz hasonlóan ez is mánuel stílusban épült. I. Mánuel király építette Vasco da Gama felfedező útjának emlékére. A torony egyrészt Lisszabon ünnepélyes kapuja, másrészt pedig a védelmi rendszerének fontos része volt.

Belémet elhagyva utolsó utunkra indultunk a kis autónkkal. Átszeltük az Április 25. hidat és elmentünk a Krisztus király szoborhoz. A hídon való átkeléskor folyamatosan figyelmeztetik az ott közlekedőket, de leginkább a turistákat, a közlekedési táblák, hogy minimum 40-el kell haladni.:D

A Krisztus király szoborhoz szerencsére egy lift repíti fel az ide látogató turistákat. A 82 méter magas talapzat egy kaput formál, és ezen helyezkedik el a 28 méteres szobor. Csodás kilátás nyílik elénk a szobor lábánál.

A két part közötti közlekedést kompok teszik lehetővé. Amint látni a háttérben Lisszabon másik hídja, a Vacso da Gama híd (Európa leghosszabb hídja, a viaduktokkal számítva) elég messzire helyezkedik el az Április 25. hídtól.

Ezt a csodás napot Lisszabon esti fényeiben zártuk. Én szárított tőkehalat ettem (tojással és krumplival), mivel a portugál betegem azt mondta, hogy ezt a halfajtát mindenképpen ki kell próbálni. Én pedig megfogadtam a helyiek tanácsát. És nem bántam meg.;)

Sintrát nagyon vártam az egész utazásunk során. A sintrai Palácio Nacional da Pena volt az egyik bakancslistás helyem Portugáliában. És nagy örömre olyannak, vagyis inkább még sokkal szebbnek, látványosabbnak bizonyult, minit amilyennek elképzeltem. Egy csodahely volt. Nagyon örülök, hogy eljuthattam oda!

Sintrát különben is csak ajánlani tudom. Van a közelében csomó kastély, vár, lélegzetelállító természeti látnivaló. Mindenki megtalálhatja a kedvére valót. Mindenképp megéri ellátogatni ide. (Portugáliai úti tippjeim (azt hiszem) hatodik pontja.) És legalább egy egész nappal számoljon, aki Lisszabonból "kiugrana" a városba. A rengeteg látnivaló miatt rövidebb időre nem is érdemes menni.

Castelo dos Mouros. Ide sajnos ennél közelebb az időhiánya miatt már nem sikerült eljutnunk. Talán majd egyszer. (Pedig el is neveztem "portugál kínai nagy falnak". Guglizzatok rá és megértitek miért.;))

A Costa Novából vezető úton Portugáliában először megtapasztaltuk, hogy vannak azért kicsit forgalmasabb autópályák (Lisszabon környékén), és hogy bizony dugók is kialakulhatnak rajtuk. Egy balesetnek köszönhetően lépésben kellett megtennünk az utolsó pár kilométert Sintráig. De szerencsére nem velünk történt a baleset, szóval ennél nagyobb bajunk sose legyen.

Sintrában is először elfoglaltuk a szállást, majd gyors átöltözés, táskaátpakolás, stb után elindultunk a Pena palota felé. A környéken található sok kastély és vár közül ezt választottuk ki, ez érdekelt a legjobban. A legtöbb portugál utazási oldalon is megtalálható, és nagyon megfogott, amit olvastam róla.

A palotát a Németországból származó II. Ferdinand építette az 1800-as évek közepén egy kolostor romjain. Leginkább arról nevezetes, hogy nagyon színes. És egy csodálatos parkban található. Bizony itt is kiderült, hogy sokkal több a látnivaló, mint az időnk. Sajnos.

Este a szállás közelében találtunk egy eldugottabb éttermet. Kicsit még várni is kellett arra, hogy kinyisson és lehessen vacsorázni végre egyet. Ekkor még nem gondoltuk volna, hogy fél óra múlva zsúfolásig tele lesz a hely. Az egész utunk legjobb vacsoráját ott kaptuk. Egy háromfogásos szuper menüt finom borral. Ez is egy örök emlék marad.

Másnap reggel a főtéren szerencsénkre találtunk egy nyitott pékséget. Itt ittunk egy kávét és ettünk egy kisebb pékárut. Aztán, a már megszokott módon, ismét útra keltünk.

Napfelkelte a szobából

Az első úti célunk a Cabo da Roca volt. Európa legnyugatibb pontja. Szerencsénkre ide is sikerült elég korán odaérnünk. Így még volt egy kis időnk, mire befutottak a turistabuszok és mindent elleptek a japán vagy kínai turisták. Sajnálom, de valahogy jobban élvezem, ha nem rohangásznak a tablettel mindenfelé és nem fotózzák le az összes fűszálat egyenként mellettem. (És igen, tudom, hogy én is sok fotót készítek, de azért hozzájuk képest még sehol sem vagyok. Van még hova fejlődnöm.:P)

Az embernek kicsit világvége érzése van itt. Ülsz a sziklafalon, alattad hullámzik az óceán, és ameddig ellátsz csak az óceán és az ég kékje van a horizonton. Olyan mint egy festmény. És a világítótorony is pont olyan, mint a képeken. Csodás látvány. Ez is örök emlék lesz.:)

Az óceántól az utolsó megállónk felé indultunk tovább. Lisszabon várt ránk.

Remélem lesz lehetőségem, hogy valamikor még visszatérjek Sintra környékére, mert annyi látnivalót fedeztem fel magamnak ott, amit nyugalomban olyan szívesen megnéznék még. Kihúztam egy helyet (Palácio Nacional da Pena) a bakancslistáról és felkerült jó pár másik. :)

Ui.: Este a lisszaboni szálláson megdöbbenve olvastuk, hogy az elmúlt hetek, hónapok száraz időjárásának súlyos következményeként délutánra erdőtűz tombolt nem messze attól a résztől, ahol előző nap és aznap reggel még autóztunk és sétálgattunk. Ismét nagy szerencsénk volt, hála a Gondviselésnek!

Eltávolodva a nagyvárostól a következő állomásunk Portugália Velencéje, Aveiro volt. Egész utunk során itt volt először egy kisebb gondunk a parkolással, de aztán ezt is sikerült szerencsésen megoldanunk.

Aveiro a tengerparton fekszik. A város pár óra alatt nyugodtan bejárható. Csendes, nyugalmas, jellegzetesen portugál, bájos kisváros.

Az itteni szállásunk egy ház kilencedik emeletén volt, csodás kilátással. A "medencéknek" tűnő dolgok sólepárlók. Régen ugyanis sólepárlásból éltek az itteni emberek.

A városban első utunk a csatornákhoz vezetett, ahol hajóztunk egyet a díszes csónakok (Moliceiros) egyikével. Ha valaki a környéken jár, akkor ez is egy kihagyhatatlan programpont. Portugáliai úti tippek Mártitól ötödik pont.:) A hajókázás alatt megismerkedtünk a város történetével, valamint megtudtuk, hogy a csatornák vizeit naponta cserélik. A város két csatornáját Velencéhez hasonlítani azonban én egy kicsit merésznek tartom.

Természetesen Aveiroban is lépten-nyomon csempékbe botlottunk.:)

A hajókázás után gyalog is felfedeztük a várost. Megnéztük a kicsi házakat, melyekben régebben a halászok laktak. És megcsodáltuk a csatornát a lemenő nap fényében.

Portugáliában nem csak a házak, templomok falai vannak csempékkel díszítve, hanem a járdákat is mozaikkal rakják ki. Csodálatosak a minták. Bármerre megy az ember érdemes kicsit mindig lefelé is nézni, mert igazi műremekeken gyalogolhatunk.

Portóban a szuvenír boltban a kedves eladóhölgy nem csak azt a tippet adta nekünk, hogy mindenképpen hajókázzunk Aveiro csatornáin, de azt is mondta, hogy kóstoljuk meg a város specialitását, az ovos moles-t. Ez egy általában kagyló alakú édesség. Ostyába tesznek nagyrészt tojássárgájából és cukorból készült tölteléket. Minden második boltban a városban ezt lehet kapni. Nehéz lenne kihagyni a megkóstolását.

Másnap reggel korán (nyolc körül) nekivágtunk még egyszer a városnak, hogy még a turisták (és a helyiek) előtt tegyünk egy sétát azon a részen, ahol előző este nem jártunk. Még a halpiacra is sikerült eljutnunk. Éppen nemzeti ünnepnap volt aznap lehet, hogy emiatt is,vagy egyébként is, de a piac számomra szokatlan módon csak olyan kilenc körül kezdett életre kelni.

Egyébként mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy már olyan nyolc-fél kilenc felé kezdje el a városnézést, mindegy melyik városban is van az ember. Az elmúlt utazásaim során rájöttem, hogy olyan tíz óráig nyugodtak a városok, utána telnek meg a turistákkal. Szeretem kihasználni a nyugodt reggeleket. Egészen más arcát mutatja a város.

Azt hiszem, hogy ez még az aznapi vízcsere előtt készült.... De nekem azért tetszik.:) (Egyébként tiszta volt a vize a csatornának.)

A legtöbb ház így nézett ki. Mindenhol ki volt rakva a tábla, hogy ne parkolj a garázs elé. Engem azonban úgy érdekelt volna, hogy hogyan is áll be oda egy autó. Sajnos egyetlen ilyen ki- vagy beparkolós pillanatot sem sikerült elcsípnünk. És azért az sem egészen megszokott látvány, hogy a legtöbb bejárati ajtóhoz tartozott egy, esetleg két lépcső is. Illetve volt, ahol nem volt lépcső, de ott is jóval az utca szintje fölött volt a bejárati ajtó. Gondolkoztunk is, hogy az öregek, hogy mennek be.

Itt kezd lassan éltre kelni a halpiac.

Aveirot elhagyva Costa Nova felé vettük az irányt. Az óceánparti üdülőváros a színes, csíkos házairól híres. Az utunk során itt találkoztunk először köddel. Egészen idáig hál' Istennek csak ragyogó napsütésben volt részünk. Szerintem azért meg volt ennek is a maga bája. Hallani az óceán morajlását, de alig látni belőle valamit. Ez is egy felejthetetlen emlék. Ezt a kisvárost is csak ajánlani tudom!:)

Az itteni halpiac sokkal nagyobb és sokkal élettel telibb volt, mint az aveiroi. Még akkor is megéri bemenni, ha nem akar venni semmit sem az ember. Egyszerűen a látvány és az ott zajló élet rabul ejtő.

Csodásak ezek a csíkos kis házak. Az egész csak egy utca, de sok-sok szépen felújított, rendben tartott ház található rajta. És az előtte lévő mozaikokkal kirakott sétány teszi teljessé az összképet.

Tipikus életkép rólunk. Enikő szelfizik, én meg a "tájat" fotózom.;)

Pont mikor megnéztük a házakat és indultunk tovább, akkor kezdett felszakadni a köd és újra kisütni a nap. Így egyre ragyogóbb napsütésben folytattuk az utunkat Dél felé, Sintrába.

Kötelező úti cél. Ha valakinek csak pár napja van és Portugáliába szeretne menni, Portót válassza. Sokkal szebb, emberléptékűbb, barátságosabb, mint Lisszabon. (Portugáliai úti tippek Mártitól harmadik pont.;))

Portó Portugália második legnagyobb városa és nagyon sokban hasonlít a fővárosra, Lisszabonra. Portó is dimbes-dombos helyen épült fel, egy folyó tölcsértorkolatánál fekszik és szintén sárga villamosok kanyarognak a meredek utcáin. "Kis Lisszabonnak" is nevezhetnénk. És azt hiszem ez a jelző le is írja, hogy mitől olyan bájos ez a város. Egy hosszú hétvégére csak ajánlani tudom!

Portóba megérkezve szerencsére szinte a szálloda előtt találtunk parkolót az autónak. A szállodában egy nagyon kedves hölgy fogadott minket, még tippekkel is ellátott, hogy hol érdemes valami "hazait" enni.

Rövid szobaelfoglalás, csomagkipakolás, átöltözés, "felfrissülés" után (egyre jobbak lettünk ezekben a tevékenységekben az elmúlt napokban;)) nekivágtunk a városnak. Csavarogtunk Portó utcáin, megnéztünk pár templomot és a pályaudvart, megkóstoltuk az ottani specialitásokat, megtaláltuk Portugália legjobb szuvenír boltját (minőség és szuper ár egy helyen) és megcsodáltuk a város esti fényeit. Tényleg egy csoda volt a kivilágított híd és folyópart. (Talán még szebb is mint nappal.) Ez lenne a következő úti tippen: Portó by night. Kihagyhatatlan.

Városháza

Portó híres könyvesboltja: Livraria Lello. Tényleg egy építészeti remekmű, csak kicsit sok benne a turista. A szerzők neve helyett az arcképeik alapján lehet tájékozódni a művek között. Ez is egyfajta tudást feltételez.:)

Főpályaudvar

Portugál "croque monsieur". A portugál nevét már elfelejtettem :(

Másnap délelőtt először a folyó túloldalát néztük meg. Leginkább a kilátást az óvárosra. Majd felfedeztük a város előző nap kimaradt részét. A katedrálist épp felújították, de a mellette lévő kerengő kicsempézett fala igazán szép látnivaló volt. Lezárásként pedig ittunk egy kávét az I. Lajos-híd (Ponte de Dom Luis I.) lábnál a Douro folyó mellett.

Indul a városnézés

Az I. Lajos-hidat Gustav Eiffel egyik tanítványa tervezte. Látszik rajta. De jó lett szerintem.:)

A földrajzi adottságok miatt Portó tele van kilátópontokkal, ahonnan fel lehet fedezni a város újabb és újabb arcát.

Katedrális

Hozzáöltöztem a csempéhez :P

Kora délután felvettük a csomagokat és az autót a szállodánál, és ismét tovább indultunk, hogy még több mindent fedezzünk fel ebből a gyönyörű országból.

Kedden kora délután, jó pár óra autózással a hátunk mögött, megérkeztünk a Douro folyóhoz és az aznapi szállásunkhoz. Szoba kilátással a folyóra és a szőlődombokra. Gyönyörű volt.Ez az autópálya sem volt túl forgalmas

Kilátás a hotelből

A Douro-völgy egy természeti csoda. A portói bor vidéke és a világ első hivatalos bortermelő régiója. Lenyűgöző látvány nyílik hajózás közben a folyamatosan kanyargó, mélykék Douro folyóra, a quintákra (portugál udvarház) és a hegyoldalakba vájt szőlőteraszokra. A különleges hangulatot a hegyeken kacskaringózó autóutak és a völgyekbe települt városkák látványa teszi felejthetetlenné. Igazi élmény ebben a környezetben autózni. Ha valaki Portóban jár mindenképpen szakítson legalább arra időt, hogy egy hosszabb hajótúra alkalmával megismerje ezt a gyönyörű tájat. De a legjobb egy egész nappal számolni. Portugáliai úti tippek Mártitól első pont.;) Viccet félretéve, tényleg csak ajánlani tudom ezt a természeti csodát, festői helyet! Ez volt az egyik kedvencem az egész utazásból.:)

Szikrázó napsütésben élveztük a hajóút két óráját. És közben azon gondolkodtunk, hogy melyik quintába is kéne beköltözni. Nem volt egyszerű a választás, higgyétek el. Részemről több befutó is volt. De csak hétvégi birtoknak. Hogy mindig tudjam értékelni a látványt és ne vegyem készpénznek.;)

A hajózás után elautóztunk Lamegoba. Aki járt már Észak-Olaszországban kisebb mellékutakon autózva a pici falvakon keresztül, az el tudja képzelni, hogy milyen is volt az odavezető utunk. Szerpentines út vezetett egyre csak felfelé a folyóvölgyből a hegyre. Közben pedig átmentünk számos kis településen, megismerve ezzel kicsit a vidéki Portugáliát is.

Lamegoban egy a portugálok számára híres zarándokhelyül szolgáló templomot néztünk meg. A templom érdekessége, hogy hegytetőre épült és az előtte elterülő domboldalon teraszokat építettek ki. Ezeket pedig természetesen csempével díszítették. Így a városból érkezvén egy egészen szokatlan, viszont annál csodálatosabb építészeti remekmű fogad minket. (Mi fordítva csináltuk, fentről gyalogoltunk le. Majd újra fel.) Az útikönyv szerint templombúcsúkor a zarándokok egy része térdelve teszi meg a több száz lépcsős utat a templomig. Ottjártunkkor mi csak sportolókkal találkoztunk, de úgy tűnt, hogy az ő körükben igen közkedveltek a véget nem érő lépcsők.

Portugáliához híven még a templom belseje is csempékkel volt kirakva

Este a hotel közelében megvacsoráztunk. Majd a hotel teraszán, a folyó mellett, elfogyasztottuk a szobához ajándékba kapott portói bort.

Szerda reggel volt egész utunk során, szerintem, a legjobb reggeliben részünk. A svédasztalos reggeli mindenféle finomsággal várt minket, miközben a hatalmas üvegablakok gyönyörű panorámát tártak elénk. Szívesen elköltöttem volna még pár reggelit azon a csodás helyen.

Az újabb bőröndpakolás után fájó szívvel vettünk búcsút a tájtól, majd a Douro folyó mentén Portó felé vettük az irányt. A szálloda recepciósa ajánlására egy idő után letértünk a partmenti útról és felkapaszkodtunk a kacskaringós utakon Amarante városáig. Ott tartottunk egy kis pihenőt. Megnéztük a belvárost és ittunk egy kávét.

Távolodva a Dourotól a kilátás talán még csodálatosabb

És ha már kávé, egy nagyon fontos felfedezést szeretnék megosztani veletek. Sose kérjetek cappuccinot, latte macchiatot, és semmi ilyesmit Portugáliában. Akkor sem, ha rajta van az itallapon és esküsznek rá, hogy meg tudják csinálni. Mert nem tudják. A legjobb, ha espressot kér az ember. Vagy maximum tejes kávét. De ha jót akartok magatoknak, nem kísérleteztek semmi mással. Ez volt a második pont portugáliai úti tippek rovatomban.:D

Amarantéből az autópályán közelítettük meg következő úti célunkat, újabb szállásunk helyét, Portót.

A Lagosból Fatimába tartó úton megismertük a kihalt portugál autópályákat. Nagyon gyenge volt rajtuk a forgalom, néha kilométereken keresztül egyedül haladtunk rajta. Az igazán forgalmas német autópályák után ez egy szokatlan jelenség volt számomra.

A kihalt benzinkutakat is megismertük, mivel a guminyomás ellenőrzésével és helyreigazításával is kénytelenek voltunk útközben megküzdeni. Ketten lányok, úgy hogy egyikünknek sincsen autója. És aki ismer, az tudja, hogy nálam nem léteznek autómárkák, hanem van fehér és piros autó. Ez azt hiszem jól mutatja az autókhoz való viszonyomat. Szerencsére a guminyomás jelét már megismerem, azóta mióta a régi munkahelyen az Up-pal voltak problémák. De hát a kényszer nagy úr, megoldottuk a problémát és boldogan haladtunk tovább az utunkon.

Az autópályán haladva jól megfigyelhető volt, ahogy Délről Északra haladva változott a természet. Igazán szuper ország Portugália. Nagyon sokszínű a természete, attól függően, hogy az ország melyik részében tartózkodik éppen az ember más és más.

Fatimába érve megnéztük a bazilikát, a jelenések kápolnáját, és azt a komplexumot, amit felépítettek az évente oda látogató több millió zarándok fogadására. Ahogyan a zarándokok száma is mutatja, Fatima a római katolikus egyház egyik legjelentősebb zarándokhelye. 1917 május 13-án itt jelent meg a Szűzanya a három pásztorgyermeknek. És utána még ötször, október 13-ig. A három gyermekből kettő pár évvel a jelenések után spanyolnáthában meghalt. Őket 2017 május 13-án Ferenc pápa szentté avatta.

Személyes kötődésem a helyhez, hogy sok évvel ezelőtt Nagyi is járt ott és sokat mesélt róla. Sajnos ő már nincs velünk, így nem tudom megosztani vele is az élményeimet, pedig tudom, hogy örömmel hallgatná a beszámolót és lelkesen nézegetné a képeket. Még képeslapot is küldtem volna neki.... Sokszor eszembe jutott az ott töltött nap alatt.

A "kötelező" látnivalók után kisétáltunk a városból a keresztúthoz, amit egy magyar pap építtetett oda adományokból. A legtöbb adományozó Amerikában vagy Kanadában élő magyar család volt. Ettől valahogy kicsit sajátnak éreztem. Pedig egy idegen országban volt, és egy másik idegen országban élő emberek adták hozzá a pénzt, és mégis a miénk, magyaroké volt.

Nagyon jó volt kimenni a városból. Gyönyörű helyen van a keresztút, és kevesen mennek ki oda. Pedig ott tényleg le tud nyugodni az ember. Ott, messze a sok turistától, lehetőség van megérkezni. Megérkezni a helyre és megérkezni önmagunkhoz. Hiszen csak akkor tud hatni ránk egy ilyen hely, ha megtaláljuk a belső csendet. Ehhez pedig nem árt a külső csend sem.

Este, sötétedés után volt egy nemzetközi rózsafüzér gyertyafény mellett. Van abban valami nagyon különleges, hogy a sok különböző nemzetiség és anyanyelv ellenére mindenki ugyanazt hiszi és ugyanazt imádkozza. (Nekem az jutott róla eszembe, hogy ilyesmi lehetett a bábeli zűrzavar a sok különböző nyelvvel.)

Kedden reggeli után betértünk még pár szuvenír boltba. És felfedeztük, hogy Portugália egyik szuveníre a parafa. Illetve minden, ami parafából készül. Képeslap, pohár- és edényalátét, ékszer, táska, cipő, toll, és még sok-sok minden. A rövid vásárlás után a bőröndök visszakerültek a csomagtartóba, mi pedig folytattuk az utunkat tovább Északra.

Strand. Homok. Kagylók. Szikrázó napsütés. Tiszta kék ég. 30 fok. Csodás sziklák. Gyönyörű kék víz. Kellemes hullámok. Óceán illat. Halk morajlás. Remek társaság. Kiszakadás a hétköznapokból. Kikapcsolódás. Nyugalom. Boldogság.

A nyaralás első napja. Ennél jobb nem is lehetne. És mindez öt percre a szállodától. Algarve (egyik) legszebb strandján. Első nap lévén még gyorsan (=pár óra alatt, khmm....) átbeszéltük az éppen aktuális otthoni problémákat, hogy a nyaralás többi részében ezek már ne zavarjanak és csak a kikapcsolódásra és az adott pillanatra tudjunk koncentrálni.

Idén sikerült egy újabb bakancslistás helyre eljutni. Portugáliába. Régóta dédelgetett álom volt ez. Október elején végre valósággá vált. Sok szervezés, tanácskozás, utánajárás előzte meg az utazást. De ott, első nap, a strandon fekve, már érzetem, hogy megérte minden perc, amit az út tervezésére fordítottunk.

Szombat este pár óra utazás után, Faro repterén találkoztunk Enikővel. A reptéren rögtön át is vettük a bérelt autót, ami egy hétig útitársunk volt és lehetővé tette, hogy bejárjuk Európa legnyugatibb országát. A repülőtérről egyből Lagosba mentünk, ahol két éjszakát töltöttünk.

Valahol Európában :) Szerintem Franciaország fölött.

Közeledünk....;)

Vasárnap napközben felfedeztük a közeli strandokat. Fürödtünk, napoztunk, lenyugodtunk, megérkeztünk a nyaralásba. (Strandolás közben rájöttem, hogy öregszem. Már el tudnám képzelni, hogy egy-két napot eltöltsek egy tengerparton. Régen ez elképzelhetetlen volt. Mindig mentem volna valami újat látni, valami újat megismerni, felfedezni. Úgy gondoltam, hogy napozni otthon is lehet, ezért kár elutazni. De lehet, hogy csak gyakrabban kéne ilyet csinálnom, hogy ráérezzek az ízére.:P)

Délután pedig bementünk a városba. Tettünk egy kört a tipikus turista helyen. Egyik étterem a másik mellett a főutcán. A kikötőben pedig egyik szuvenír stand a másik mellett. Október lévén még elég nagy élet volt a városban.

Csempék mindenütt:

Hétfőn reggel megnéztük a napfelkeltét a parton. Megcsodáltuk még egyszer a sokszínű sziklákat. Majd fájó szívvel búcsút intve a partnak elindultunk az ország belseje felé Északra.