Hétfőn éjszaka hazaértem a szuper portugál útról, kedden délelőtt pedig várt rám a szájsebész Esslingenben. Sajnos elkerülhetetlenné vált, hogy kiszedjék a bölcsességfogaimat. A főnököm pedig azt mondta, hogy jobban szeretné, ha inkább egyszerre hiányoznék hosszabban, így rögtön a szabadság után még egy hetet otthon töltöttem betegállományban. Szükségem is volt arra a hétre, legalább volt időm kipihenni a nyaralást.;)
Nem mondom, hogy nem tartottam kicsit a műtéttől, de a beavatkozás előtti Portugáliában töltött napok segítettek megfeledkezni arról, hogy mi is vár rám majd otthon. Máskülönben tuti az egész hétvégét aggódással töltöttem volna. Így azonban az utazástól megfáradva, csupa praktikus gondolattal a fejemben tértem haza (félig lekopott körömlakk megigazítása, bevásárlás műtét előtt, hajmosás, stb.), kevesebb energiám maradt aggódni. És azt gondolom, hogy ez jó volt így.
Annyira sikerült nyugodt maradnom (vagy annyira elfáradtam az utazástól), hogy majdnem lekéstem a műtétet. Máskor, ha korán kell kelnem valami fontos dolog miatt, már azelőtt mindig ébren vagyok, hogy csörögne az óra. Kedden reggel reggel pedig olyan volt, mint a filmekben. Fölkeltem, és akkor láttam, hogy ha nem indulok el tíz perc múlva, akkor bizony nem érek oda a fogászatra. Szörnyű érzés volt. Hajmosásra, bevásárlásra nem maradt idő. (A körmeimet előző este szerencsére már megigazítottam.) Busszal gyorssal lementem a pályaudvarra, onnan pedig taxival Esslingebe. És sikerült még pont tíz perccel a műtét időpontja előtt megérkeznem. Nagyon rossz érzés volt így beesni a műtétre, de legalább a taxiban is azon aggódtam, hogy odaérjünk és nem azon, hogy milyen lesz a műtét. Komolyan mondom, hogy sosem aludtam még el. Nem is tudom, mi történt. Egyáltalán nem tudtam visszaemlékezni, hogy csörgött volna az óra, amit én kinyomtam...
A bölcsességfog műtétnél itt, Németországban, eldöntheti a beteg, hogy helyi érzéstelenítéssel vagy altatással szeretné-e. Én végülis az érzéstelenítés mellett döntöttem. Gondoltam, ha nem muszáj, nem kérek altatást. És azt kell mondjam, hogy teljesen kibírható volt a dolog. Maga a beavatkozás kb 18 perc volt. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a szájsebész szakavatott kezei kiszedjék mind a négy bölcsességfogamat. Az alsó kettőnél kicsit varrni is kellett, a felsőket pedig csak kihúzni. Ráadásul elég durván össze-vissza nőtt gyökerei voltak a fogaimat, utána meg is mutatta a doki.
A fogorvosi rendelő nagyon szuper volt. Az egész csapat profi. Az orvos gyors, precíz, de nagyon empatikus is. Próbált végig megnyugtatni, mindig mondta, hogy mi fog történni, kérdezte, hogy minden oké-e. Tényleg megnyugtató volt a jelenléte. És az egész csapata összeszokott, ment minden mint a karikacsapás. A műtét után felültetett a doki, kérdezte, hogy minden rendben van-e. Én mondtam, hogy igen. Mire ő mondta, hogy két nap múlva találkozunk a kontrollon. Ekkor már ott állt az egyik asszisztens a kezében a táskámmal és a kabátommal. Gyors kézfogás a dokival (bevett köszönési forma Németországban) és már nyomták is a kezembe a cuccaim. Nagyon profik, de itt is futószalagon jönnek a betegek, minden perc számít.
Szerencsémre Dóri Lillával el tudott hozni az orvostól. Így nem kellett totál feldagadt, érzéstelen arccal hazabuszozzak. Itthon még kaptam egy szakszerű tamponcserét is. Még jó, hogy Dóri fogorvos.:) És ellátott még pár tippel. Aztán menniük kellett, én pedig hulla fáradtan dőltem be az ágyba. És próbáltam aludni, amennyire lehetett a fájdalomtól (akkora ment ki az érzéstelenítő hatása) és a tamponoktól a számban.
A műtéti nap estéjén. A jégzselé és én közeli jóbarátok lettünk.:) (Csak, hogy ne mindig jól beállított, boldog képeket posztoljak. Ez egy igazi hétköznapi "remekmű".)
A következő napokban sokat pihentem. Volt időm lassan elpakolni a bőröndöt, kimosni a ruhákat, Enikőnek átküldeni pár fotót, elrendezni pár dolgot itthon. Napról-napra egyre több energiám volt. Csak az evés ment nehezen. Főleg, hogy a varratok egy hétig bent voltak. Elég fura érzés volt.
Péntekre annyira azért már jól voltam, hogy elmentünk spontán Dóriékkal reggelizni Waiblingenbe. Nekem sikerült egy egész croissant megennem lekvárral, amíg ők normálisabb reggelit rendeltek. Úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, katonákra kellett vágnom a kenyeret. És mire én végeztem ők kb két reggelit is meg tudtak volna enni. Nem egyszerű, ha az ember a metszőfogakkal próbál meg rágni az őrlőfogak helyett. Jó pár nap leves evés után azonban már szükségem volt valami más kajára is.
(Tudom, hogy ez nem croiassant, de arról nem volt képem. Ezt a mennyiséget kb negyed óra alatt ettem meg...)
Lilla is belefáradt a reggelizésbe.:) És ebből a szögből nem is olyan vészes a kicsit még megdagadt arcom.
A következő hétfőn már dolgoztam. Kedden pedig végre megszabadított az orvos a varratoktól. Sajnos azonban egy kis darab varratot sikerült bent felejtenie a számban. Így csütörtökön mehettem megint Esslingenbe. Az orvos azonban eléggé rosszul érezhette magát emiatt, mert személyesen jött értem a váróterembe, és mire beértünk a kezelőbe már tízszer bocsánatot kért a hibáért. Ennél nagyobb bajom azonban sose legyen. Különben tényleg profi volt, gyorsan dolgozott és valószínűleg nem láttam azt a darab varratot, mert még meg volt dagadva belül a szám. Én is csak egy nappal a varratszedés után fedeztem fel, hogy valami nem stimmel.
Ha bárkire vár még egy ilyen "csodás" beavatkozás, akkor a jegelésen kívül csak ajánlani tudom a nyirokdrenázst. Nekem rengeteget segített. Még jó, hogy én meg tudom csinálni magamnak. De tényleg éreztem egy órával a nyirokdrenázs után, hogy ismét lejjebb ment a duzzanat. És mindenki azt mondta, hogy a beavatkozáshoz képest alig van bedagadva az arcom. (Persze azért ez az orvos érdeme is, nem kérdés.) Számomra az érdekes az ilyen szituációkban, hogy megtanuljuk a továbbképzésen, elvileg tudjuk, de nehéz elképzelni, hogy hogyan is reagál a test egy-egy kezelésre. Ezért is izgalmas ilyenkor, amikor ezt személyesen is megtapasztalom. Azt hiszem, hogy empatikusabb is leszek általa és legközelebb jobban tudom átadni a betegnek, hogy mire is számíthat.
Mindent összevetve, nem volt egy túl kellemes dolog a bölcsességfog eltávolítás, de túl lehetett élni. És az én igazi félelmem, hogy utána valami nem lesz oké, szerencsére nem következett be. Az az igazság, hogy én a legjobban attól tartottam, hogy utána nem fogom tudni kinyitni a számat, vagy sokáig fog fájni az állkapocsízületem, vagy mondjuk nem megy le a duzzanat. Mert én ilyen esetekkel találkozom a praxisban. Nyilván azokat nem küldik hozzánk, akiknél minden jól ment a műtét során. Viszont mivel én a gyakorlatból csak azokat az eseteket ismerem, ahol valami a műtét után nem volt jó, ezért nyilván az ember egyből arra gondol, hogy csak nehogy velem is ez történjen. Néha jobb tudatlannak lenni, szerintem. Éppen ezért műtét előtt próbáltam arra gondolni, hogy az esetek nagyon nagy részénél minden rendben megy és a gyógyulás problémamentesen zajlik. És ez szerencsére többé-kevésbé nálam is így zajlott.
A nyaralás kipihenésére kapott egy hétért hálás voltam. Ha lehet ilyet mondani, ezt nem lehetett volna jobban tervezni. Végülis miden rosszban van valami jó is. Csak meg kell azt találni.;)
