Szinte el sem hiszem, hogy eltelt öt év. Néha sokkal kevesebbnek tűnik. Néha pedig pont annyinak, mint amennyi. De azért nagyon gyorsan elszaladtak az elmúlt hetek, hónapok.
Sok minden változott az elmúlt egy évben. Munkahelyet váltottam. Ez önmagában nem tűnik olyan nagy váltásnak, mégis nagyon sok új dolgot tapasztaltam meg ezáltal. Elkezdtem az elővárosból, Waiblingenből, a városba ingázni, a tömött buszon, S-Bahnon. Megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor órákig nem jár az S-Bahn és a waiblingeni vasútállomáson várakozó több száz (több ezer?) ember között már egy gombostűt sem lehet leejteni a földre. Vagy hogy mennyire nem tudnak az emberek tömegközlekedni. Ilyesmit először Londonban éltem meg. Szó szerint mindenki átesik mindenkin, senki sem állna arrébb, vagy várna egy kicsit. Mindenki siet és mindenkinek csak ő maga a fontos. Arról nem is beszélve, hogy nem értik az emberek, hogyha az ajtó előtt állnak a peronon és nem hagynak leszállni minket, attól még nem fognak tudni gyorsabban felszállni.... Szerencsére azért akad ellenpélda is. A múltkor futottam az S-Bahnhoz és egy másik, a peronon a következő szerelvényre várakozó utas látva, hogy futok, rányomott az ajtónyitógombra. Így még én is fel tudtam szállni. Különben mire odaértem volna, már nem tudtam volna kinyitni az ajtót. Szóval azért van még remény.
Négy és fél évig egy német kisvárosban dolgoztam. A betegeink leginkább németek voltak, vagy nagyon régóta ott élő külföldiek, akik beszélték a nyelvet. És a nagyátlag elég jól szituált volt. A kisvárosi, nyugodt, "kertes házas" életet élték és a nagyvárosba jártak be dolgozni. Ehhez képest a mostaniak között sok a bevándorló, akik közül sokan évek, évtizedek múltával is alig beszélik a német nyelvet. Ezt soha nem fogom megérteni. Értem én persze, hogyha minden munkatárssal lehet például görögül beszélni és van görög orvos és bolt is, akkor azért egyszerűbb az élet, de mindig adódhatnak olyan dolgok, amiket például egy hivatalban németül kell elintézni. Mondjuk ugyanannyira nem értem például azt a spanyol betegemet sem, aki hat-hét éve él Németországban, angolul dolgozik és alig töri a német nyelvet, mert a baráti társaságban is csak angolul beszélnek. Én nem tudnám elképzelni, hogy nem tudom magam megértetni az általam választott ország nyelvén a boltban, a patikában, a hivatalokban, vagy hogy nem értem, hogy mit mondanak be a hangosbemondón például a pályaudvaron. Számomra egyszerűen elképzelhetetlen úgy élni egy országban, hogy nem beszélem a nyelvüket. Szerintem a nyelv hiányában nem is lehet megismerni egy ország kultúráját. Mondjuk, ezek az emberek nem is nagyon akarják megismerni azt a kultúrát, amiben élnek. (Ez is érthetetlen számomra, de erről majd máskor írok bővebben.)
Az új munka "hozománya", hogy több szabadságom van és hogy nem dolgozom már este hétig, nyolcig, maximum csak hatig, valamint pénteken háromkor leteszem a lantot. Azaz kiegyensúlyozottabbak a hétköznapjaim, kicsit több rendszeresség van bennük, mint amikor egyik nap délben, másik nap pedig fél négykor volt ebédszünetem. Így azért sok olyan dologra jut időm, ami előtte egyszerűen már nem fért bele a hétköznapokba.
Minden nehézségét leszámítva, azért jót tett nekem ez a munkahelyváltás. Sok mindent másként látok azóta. Azt gondolom, az ember minden tapasztalat által csak bölcsebb lesz. És azért igyekszem hinni abban is, hogy semmi sem történik véletlenül, még akkor sem, ha néha csak később jövünk rá, hogy mire is volt jó az adott szituáció, miért is kellett azokat a döntéseket éppen úgy meghoznunk. Az első hónapokban nem láttam ezt az egészet ennyire tisztán, nehezek voltak az első hetek, de mostanra látom, hogy mit is nyertem ezzel az egésszel.
Öt év. 60 hosszú hónap a maga örömeivel, bánataival, nehézségeivel. Azt hiszem, hogy sokat formáltak rajtam. Magabiztosabbá, erősebbé, céltudatosabbá, nyitottabbá, és érzékenyebbé tettek.
Ebben az ötödik évben végleg eltűnt a "rózsaszín köd". Hiszen az elején, amellett, hogy az egy nagyon nehéz időszak is, látszatra sok minden szebb, jobb külföldön. Jobban működik az egészségügyi rendszer, sokkal egyszerűbb munkát kapni, a munkáltató támogatja a továbbtanulást, több a szabadnap, jobb a fizetés, rendezettebbek a körülmények. De egy idő után már látja az ember az árnyalatokat is, és azt is, hogy nem minden rózsaszín, vannak egyéb színek is. Az olyan jól működő egészségügyi rendszernek azért itt is vannak buktatói, a munkáltató céljai sem mindig azonosak a mi céljainkkal, a szomszéd hosszú hónapok (évek?) után először az orvosi rendelőben mutatkozik be, mert épp, teljesen véletlenül, hozzá sikerült időpontot kapnom a radiológián (addig a nevét sem tudtam és azt sem, hogy mivel foglalkozik) vagy hogy az emberek szelektíven gyűjtik a szemetet, de a kartondobozokat már képtelenek laposra hajtogatni, egyben dobják a kukába, stb.... Apróságok ezek, de ettől lesz a minden hiper-szuperből, egyszerű hétköznapi valóság, küzdős mindennapokkal, dolgos hetekkel, kolbász helyett vasból való kerítéssel.
Sok mindenre választ kellett találjak magamban az elmúlt évben. Sok kérdés zakatolt bennem, de azért nem vesztettem szem elől a célt. A célt, miszerint szeretnék újra otthon dolgozni. Azon a szakmai színvonalon, amin itt. Szeretnék újra otthon élni. És szeretném hinni, hogy ez lehetséges. A témával kapcsolatban olvastam egy cikket (https://wmn.hu/elet/31737-menni-vagy-maradni-maradni-vagy-menni-egy-kulfoldon-dolgozo-magyar-no-vallomasa), aminek minden szava nagyon igaz. Egytől egyig. Pontos helyzetjelentés. És azt hiszem, ezt igazán csak az értheti, aki élt már külföldön és találkozott ezzel a dilemmával. Természetesen mindenkinek más a válasza erre a kérdésre, aszerint, hogy mi a prioritás az életében. De előbb-utóbb meg kell találni a választ, hogy tovább tudjunk lépni.
Az én válaszom már megszületett. Igaz, kicsit most még elnapolódik a dolog, egy tanfolyam miatt. De ennek a válasznak a fényében igyekszem ezt a következő évet kialakítani, és minden percét kiélvezni.;)
