Egy korábbi bejegyzésben már pedzegettem, hogy lehet, hogy változások lesznek. Akkor még nem volt biztos a dolog. Mostanra azonban valósággá vált.
A nyár derekán történt a nagy változás nálam. Ahogyan azt már tudjátok, új helyen kezdtem el dolgozni. Valami véget ért. És valami új elkezdődött.
Sokszor kacérkodtam a gondolattal, hogy milyen is lesz majd utolsó nap bemenni dolgozni a régi munkahelyemre, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Lelkileg. Az egész utolsó hét. Folyamatosan elköszönni a betegektől, akiket akár több éven át is rendszeresen kezeltem. Hiszen azért ők az életem részévé váltak, és én pedig az övéké. Egy ilyen munka során az ember megismeri a betegeit. Nem csak a betegségüket, hanem az embert is. A kezelések rövidsége ellenére (ált. 20 perc) azért hosszútávon kialakul egy olyan kapcsolat a terapeuta és a beteg között, ahol már akkor látom, hogy milyen napja van a betegnek, amikor megérkezik hozzánk a rendelőbe. És ez a fajta kapcsolat kell ahhoz, hogy jól működjön a terápia. Akárki akármit mond, ha nincs meg egy bizonyos kémia a beteg és köztem, akkor sokkal nehezebben haladunk. Sok minden fejben dől el. Ehhez pedig kell a jó kapcsolat közöttünk, és a beteg bizalma, hogy az amit teszek a gyógyulást szolgálja. A betegeknek pedig az is nagyon fontos, hogy végre valaki nem csak két percet szán rájuk, hanem valóban meghallgatja, hogy mi a bajuk és mi a céljuk a terápiával. (Sajnos az egészségügyi rendszerben általában erre csak nekünk van időnk a terápia alatt.)
Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog viselni az utolsó pár nap a régi helyen.. A sorozatos búcsúzás. Ha lehet ilyet mondani, a legszebb búcsú a két csoportomtól volt. Őket két és fél évig vittem. Nagyon szerettem velük dolgozni. Mindig készek voltak mindenre, új eszközöket, új játékokat, feladatokat kipróbálni. Nyitottan álltak hozzám, és az órákhoz. És nem csak ők élvezték az együtt töltött időt, hanem én is. Amennyire az elején féltem tőlük, mikor átvettem őket a kolléganőmtől, annyira megszerettem őket mostanra. Nem csak 8-10 fő volt, akik jöttek kedden este vagy szerda reggel, hanem két közösség. Barátságok kötődtek ott, és törődtek egymással a csoport tagjai. És ennek bizony megtartó ereje volt. Volt, aki az elején kellemetlenül érezte magát, mert jóval fiatalabb volt az átlagnál, és kicsit visszahúzódóbb, de egy idő után ő is azt mondta, hogy érzi, hogy befogadták, szeretik, és ezért már ki nem hagyna egyetlen kedd estét sem. És ilyenkor éreztem igazán, hogy jó az amit csinálok. És pont ezért volt olyan nehéz otthagyni őket.
Az utolsó reggelek egyike, a virágcsokrot a szerda reggeli csoportomtól kaptam.
Mindent összevetve, pro és kontra listát írva, sok álmatlan éjszakával a hátam mögött, többször átrágva a témát, meghoztam azt a döntést áprilisban, hogy adok esélyt valami újnak. Egy ismerősnek, aki munkát ajánlott az újonnan induló rendelőjében. És magamnak, hogy négy és fél év után lássak valami mást is. Egyszerűen voltak dolgok a régi helyen, amik már nagyon zavartak. Magamtól nem biztos, hogy kerestem volna új munkát, de így, hogy a munka keresett meg engem, úgy éreztem, hogy lépnem kell. Akkor is, ha kicsit fáj, akkor is, ha kicsit nehéz. Egyszerűen ki kell kerüljek a mókuskerékből, kell hogy lássak valami újat, adnom kell ennek egy esélyt.
Az első napok nagyon nehezek voltak az új rendelőben. Akkor már két hónapja megnyitottak, mikor csatlakoztam, de rögtön éreztem, hogy ez még valaminek nagyon az eleje. Akkor és ott rájöttem, hogy a sok probléma ellenére az alapok nagyon jól szervezettek voltak a régi rendelőben. Mindenki pontosan tudta, hogy mi a dolga. Senki nem akarta átlépni a hatáskörét, és mindenki segítette a másikat. Egy szuper csapat voltunk. Igaz, hogy heten voltunk nők, a főnökéket leszámítva, de soha nem volt köztünk személyes probléma. Munkatársak voltunk és barátok lettünk. Olyannyira, hogy még most is összejárunk, úgy hogy én már nem dolgozom náluk.
Az első napokban hozzá kellett szoknom, hogy kevesebb és nyugisabb a munka az új helyen. Persze, én is ezt szerettem volna, csak nehéz volt visszakapcsolni 5-ösből 1-esbe. A nyár egy kicsit uborkaszezon nálunk. Főleg az augusztus, amikor nem csak a betegek, de az orvosok is, akik receptet írnának, szabadságon vannak több hétig.
Most már túl vagyok a 10. héten, egy nehéz starton, amihez azonban rengeteg támogatást kaptam, az új főnökömtől, a volt kollégáktól és a barátaimtól. Sokat tanultam ezalatt az idő alatt. Most már kezd újra kialakulni a saját betegköröm. És hiszem azt, hogy a jó döntést hoztam meg. Mert bárhogy is alakul, tudom, hogy ha nem váltok, azt megbántam volna. És nem érezném magam most jól a régi helyen.
A legnagyobb meglepetést ebben az egész történetben mégis a volt főnököm okozta. Nagyon féltem attól, hogy hogyan reagál majd a felmondásomra. Láttam már kolléganőket távozni, és közelről sem volt zökkenőmentes az ő történetük. De velem valahogy nagyon korrekt volt. Ellenajánlatot tett. És az utolsó reggelig bízott benne, hogy megváltoztatom a döntésem. Sőt felajánlotta, hogy visszajöhetek, ha nem alakul jól a dolog, ő mindig szívesen dolgozik velem. Sok mindent vártam tőle az utolsó nap, de erre nem voltam felkészülve. Őszintén, meghatott, amit mondott. Nagyon sokat köszönhetek neki. Többek között neki is köszönhetem, hogy meghoztam a döntést, hogy Németországba költözöm, mert azonnal állást ajánlott nekem. Végig támogatott és rámutatott erősségeimre a négy és fél év alatt. Segítette a szakmai előrehaladásom. Sajnos azonban az üzlet sokáig fontosabb volt neki, mint a kollégái. Valahol az én felmondásom környékén kezdte megérteni, hogy valóban emberszámba kell venni a beosztottait. Nem gondolta volna, hogy valaha felmondanék. Tényleg mindent bevetett, hogy megtartson. De akkor én úgy éreztem, hogy már túl késő. Amióta eljöttem több változás is történt a régi rendelőben, valakinek a munkaideje lett rövidebb, más több fizetést vagy szabadnapot kapott. Mostanra értette meg a volt főnököm, hogyha meg akarja tartani az embereit, neki is adnia kell valamit. Én azért örülök, hogy a volt kollégáknak most jobb. Azt azért sajnálom, hogy ezt ilyen áron lehetett csak elérni a főnöknél.
Most egyelőre élvezem, hogy kezd beindulni az élet az új rendelőben. Azt, hogy sokkal jobb a munkaidőm és sokkal kevesebb a stressz, nyugisabb a munka. És azt, hogy a főnök abszolút partnerként kezel, ha megkérdezi a véleményem, akkor tényleg számít, mit mondok. (Ez a régi helyen sajnos nem volt így.) A többit pedig majd az idő eldönti....;)
