Egyre Németország-kompatibilisebb gyógytornász vagyok. Ez azt jelenti, hogy lassan minden olyan extra képesítéssel rendelkezem, ami itt fontos. Az alapképzés után az itteni fizioterapeuták csak a KG-re (Krankengymnastik/gyógytorna) kiállított recepteket láthatják el. Igaz, hogy a hároméves képzésük alatt tanulnak nyirokdrenázst, azonban MLD (Manuelle Lymphdrainage) receptet elszámolni csak a több hetes speciális továbbképzés után tudnak. Aztán létezik még MT (Manualtherapie/manuálterápia) recept, amihez több éves továbbképzés során szerezhet az ember képesítést. Ilyenkor bizonyos időközönként vannak körülbelül egy hétig tartó tanfolyamrészek, a végén pedig egy nagy vizsga, amikor megszerzi az ember az MT-képesítés papírját. Nekem ilyen lesz majd a Maitland-vizsga. De vannak egyéb manuálterápiák is, például a Kaltenborn vagy a Cyriax szerinti. A nagyobb, izomerősítő gépekkel rendelkező praxisokban szükség van még KGG (Krankengymnastik am Gerät/izomerősítőgépekkel végzett gyógytorna) képesítésre. Nekem a fentiek közül már majdnem mind megvan. A Maitlandből kész a hat hét tanfolyam, már csak le kell vizsgázzak. A többi papír pedig már rég a gyűjteményemet ékesíti, szerencsére.;)

A fentiek után az utolsó kategória a KG-ZNS (neurológiai betegek gyógytornája). Ehhez szereztem meg most a Bobath-tal a képesítésemet. Vagyis mostantól ezeket a recepteket is el lehet számolni a nevem alatt. Ez nagyjából azt jelenti, hogyha bárhova jelentkeznék, akkor egyből minden betegcsoportot és receptkategóriát el tudnék látni. Az itteni fizioterapeutáknak ez nagyon fontos, így semmilyen recepttel nincs gond, nem kell továbbküldeni máshova a beteget, mondván, hogy sajnos mi ilyen receptet nem kezelünk.

Engem érdekelt már régebben is ez a tanfolyam. Sokat hallottunk róla, annak idején az ETK-n és egy keveset tanítottak is belőle. A fő indok azonban nálunk az volt, hogy szólt a főnök, hogy az idősek otthonában valaki csak ilyen receptet kap az orvostól, és mivel az egyetlen kolléganő, akinek van ilyen képesítése másik idősek otthonát lát el, így meg kéne csinálnom a tanfolyamot, hogy ne legyen gond az ilyen típusú receptekkel. És ez bizony nem egyedi eset. Többen voltak a tanfolyamon, akik azért voltak ott, hogy legyen egy papírjuk és tudjanak KG-ZNS recepteket kezelni. Az ember ilyenkor vagy önszántából jön, vagy a főnök küldi az alkalmazottat.

Sajnos itt, Németországban is van arra példa, hogy elvégzel egy tanfolyamot, megvan róla papírod, de nem igazán tanultál sokat. Vagy azért mert nem érdekelt, csak a papír kellett, vagy azért, mert nem volt jó az oktató. (Nekem sajnos ilyen volt a KGG továbbképzés, nagyon rossz volt az oktató.) Hihetetlen választék van itt a különböző gyógytornász továbbképzésekből. Rengeteg továbbképzőközpont verseng a diákokért. Vannak húzó nevek, mint például egy Maitland vagy Bobath tanfolyam. Sokan több száz kilométert utaznak egy-egy üres helyért egy ilyen tanfolyamnál. De itt is sok minden függ az oktatótól. Hiába nemzetközi mind a kettő fent említett továbbképzés, vagyis a világ rengeteg országában elfogadják a kiállított tanúsítványt és az alapképzésre épülő további kurzusokat szinte bárhol el lehet végezni, hiszen mindenhol ugyanaz a tanagyag és ugyanúgy épül fel a képzés. Az oktató személye még itt sem mindegy. Mondjuk nekem van egy olyan zárójeles kérdésem is, hogy például, hogyan lehet Budapesten a mi ötnapos Maitland képzésünket öt nap alatt megtartani fordítással? Mert az azért majdnem másfélszer annyi idő kéne hogy legyen. Hiszen az elméletet le kell adni egyszer (általában) angolul, utána pedig magyarra kell fordítani. Nyilván a gyakorlásra emiatt nem kell kétszer annyi időt szánni. Én azonban nem tudom elképzelni, hogy fordítással azonos idő alatt, azonos minőségben tudnak oktatni. Az a plusz idő valószínűleg a gyakorlásból, vagy az ismétlésből van, ami ha őszinték vagyunk, a minőséget csökkenti.....

De térjünk vissza a Bobath-kurzushoz. Három tanfolyamot sikerült találnom itt a környéken, az időpontok és az árak is elég hasonlóak voltak, így az oktató neve alapján döntött a főnököm. Ludwigsburgot kizárta, mert a kolléganőm ott volt, és azt mesélte, hogy az oktató szerint is csak azért van ott mindenki, hogy megszerezze a papírt. Ennek megfelelően alig tanultak valamit. De most már neki is és a többieknek is van papírjuk róla... Ezt a típusú oktatót és oktatást azért egyikünk sem szerette volna nekem, végigcsinálni egy 15 napos továbbképzést úgy, hogy alig tanulok valamit. Így esett a választása v.d.M. oktatóra, akinek elég nagy neve van a szakma neurológiai, Bobath szakirányában. Mindig tele vannak a tanfolyamai. Az első körben én is lecsúsztam, de aztán két héttel későbbre is meghirdettek egye tanfolyamot, így abba sikerült belekerülnöm. Nagy reményekkel vártam a tanfolyamot, egészen addig, amíg nem beszéltem egy ismerőssel, aki szintén nála végezte a továbbképzést. Ő mondta, hogy elég speciális az oktató stílusa, és vagy szeretni fogom vagy nagyon nem, vagy jól kijövünk, vagy szenvedni fogok. Ez azért kicsit visszább fogta a nagy várakozásomat.

A nem szakmabeliek kedvéért, a Bobath terápiával neurológiai betegeket kezelünk. Van gyerekekkel és felnőttekkel foglalkozó ága. Én a felnőttekkel foglalkozót végeztem el most. Főleg erre van szükség nálunk a rendelőben. Ez leginkább stroke-n, agyvérzésen átesett betegek kezelésével foglalkozik. Olyanokkal, akiknek valamelyik oldala, vagy súlyosabb trauma után mind a négy végtagja lebénult. De idetartozik még az SM-s (sclerosis multiplex) vagy a Parkinsonos betegek kezelése is. A Bobath terápia, amit mi most tanultunk nagyon más, mint ahogyan azt a Bobath házaspár a múlt század közepén kidolgozta. És nagyon más, mint amit mi tanultunk a Vas utcában, vagy amit a kolléganőm tanult pár éve. Sokat fejlődött ez a terápia az elmúlt években. Az került az előtérbe, hogy mit hogyan lehetne terápia céljából a leghatékonyabban, hétköznapi mozgásokkal, mozgásmintákkal fejleszteni. Nagyon nagy kreativitást, de ugyanakkor hihetetlen szaktudást igényel a dolog. Mondok egy példát. Nem tudom nektek, drága kollégák eszetekbe jutott volna, mondjuk egy tipikus hemiplég alsó végtagnál járás során a csípőflexiót (csípőhajlítás), térdflexiót (térdhajlítás) és boka dorzálextenziót egy lábfejre helyezett radírral fejleszteni. Nekem tuti nem. De ha az ember a megfelelő tesztekkel felméri, hogy mit tud az adott beteg és a megfelelő módon elvégeztetni a gyakorlatot, akkor bizony ez rengeteget segít. Lehetne itt az egyes komponenseket (csípő, térd, boka) külön-külön gyakoroltatni, aztán pedig kombinációban, de valószínűleg tízszer annyi idő alatt sem jutnánk el arra az eredményre, amire ezzel a speciális módszerrel. Ehhez a legtöbbször egy kívülről banálisnak tűnő ötlet kell, de pontosan tudni kell hozzá, hogy melyik izmot is akarom dolgoztatni vele, mire akarok hatni és adott esetben hogyan tehetem a dolgot még hatékonyabbá.

Sajnos azonban azon kívül, hogy egy érdekes szemlétet ismertem meg, jó tippeket kaptam a hatékonyabb kezelésekhez és jófej kis csoportunk volt, nem sok pozitívat tudok elmondani a tanfolyamról. A szervezés nem volt 10 pontos, de ez még csak a legkisebb baj volt. Az oktató stílusa, hozzáállása volt a legnagyobb probléma. Szakmailag hihetetlen jó volt, emberileg viszont egy nulla. Olyan stresszessé tette nekünk ezt a 15 napot, amilyen stresszes a hat hét manuálterápia összesen nem volt. Egyszerűen élvezte, hogy nyomás alá helyez minket. Túl nagy nyomás alá. Kaptunk tőle házit is a tanfolyam két része között. Egy anamnézist kellett csinálni egy betegről és dokumentálni hozzá 6 kezelést (általában 6 kezelés egy recept itt), fényképekkel. Mondjuk ez így nem hangzik durván, de nagyon pontosan meg volt adva a betűméret, hogy minimum hány szót kell írjunk, minimum hány fotót kell beletegyünk, legalább egy A4-es oldalnak kellett lennie egy kezelésnek, fotó nélkül, csak pdf formátumban lehetett elküldeni az anyagot és a mi felelősségünk volt, hogy megérkezzen az anyag, hogy minden elvárásnak megfeleljen, és természetesen nyilatkozatot is mellékelni kellett, hogy mi készítettük, nem másoltuk, és hogy a beteg beleegyezett a kezelésbe és a fotózásba. Sokat dolgozott mindenki a beadandóval, aztán visszajelzésként, undorral az arcán csak annyit mondott az oktató, hogy sajnos mindenkinek a beadandója megfelelt. Köszönjük szépen. Mindenki szenvedett vele heteken keresztül, nekem például egy egyórás fotózást is le kellett szerveznem a beteggel és a recepciósunkkal, hogy jó legyenek a képek. És akkor ennyi rá a reakció.... Kritikán aluli volt a stílus, amit megengedett magának az egész tanfolyam alatt. Mikor novemberben, az első 10 napnak vége lett, én azt hittem, hogy nem fogok kibírni vele még öt napot. Igazából négy nap után úgy érzetem, hogy nem fogom kibírni a tíz napot. Azt gondoltam, hogy inkább feladom. Pedig én tényleg szeretek továbbképzésekre járni és nem riaszt vissza a kihívás sem. De a bunkókat nem szeretem. És azt gondolom, hogy ha fizetek egy szolgáltatásért, nem is keveset, akkor az a minimum, hogy normális hangnemben beszél velünk az oktató. Ehhez képest folyamatos undor volt az arcán és nem lehetett tudni, hogy jó-e amit kezelési tervként írtunk, vagy amit csinálunk, mert semmi mimika nem volt az arcán, csak unalom néha napján. Mikor a főnök kérdésére válaszolván elmeséltem, hogy milyen volt a tanfolyam, ő csak annyit mondott, hogy épp a hétvégén hallott egy ismerőstől érdekes dolgokat az oktatóról és, hogy többé hozzá nem küld senkit. Mondjuk ez rajtam sajnos sokat már nem segített....

Talán az államvizsga után voltam úgy megkönnyebbülve, mint szombaton a gyakorlati vizsga után. Pedig addigra már túl voltunk, egy írásbeli vizsgán. Ott attól féltem leginkább, hogy nem fogom érteni a kérdést. Buktam is három pontot, mert valamit rosszul értelmeztem. Aztán kellett csinálnunk egy spontán (kb. 20 percünk volt felkészülni) esetbemutatást az aktuális betegünkről, akit a tanfolyamon kezeltünk, legalább 25 maximum 45 percben, és ez videóra lett véve. És mindezt megkoronázandó jött a gyakorlati vizsga. Arra, amit mi feladatnak kaptunk ott, igazából nem is nagyon lehetett felkészülni. Hárman vizsgáztunk egyszerre. Kaptunk egy videót, és utána egy kérdést hozzá. Egy hemiplég bácsinak, főleg csak a lábát lehetett látni járáskor pár másodpercig a videón. Ebből kellett kitaláljuk, mi fő problémája, hogyan, milyen gyakorlatokkal kezelnénk, és meddig kellene kezelnünk ahhoz, hogy fel tudjon szállni a buszra, el tudjon menni egy székig és le tudjon rá ülni. Ezt öt perc alatt egymással megbeszélhettük és utána kérdezett ki minket. Na, erre készülj fel otthon valahogy. Persze ez egy nagyon hasznos dolog a hétköznapokban, hogyha pillatatok alatt fel tudod állítani a terápiás tervet. Mondjuk akkor lehetett volna ezt is gyakorolni a tanfolyamon, hamár ezt kéri számon a vizsgán. De lényeg, a lényeg, mindannyian átmentünk a vizsgán. Egy újabb papírral lettem gazdagabb. És ahogy Marciék a tegnapi skype-beszélgetés alatt megjegyezték, lehet megint tapétázni. Szerencsére még van hova.:)

A legfontosabb azonban most a következő hetekben, hogy ilyenkor a tanfolyam  után figyeljek arra, hogy hogyan kezelem a neurológiai betegeket. Nem szabad visszaesni a régi, megszokott kezelési sémába, hanem erőt kell venni magamon és új utakat kell találjak a tanult elmélet alapján, amivel hatékonyabbá tehetem a terápiám. Hiszen azért csak tanultam pár gyakorlati trükköt, kezelési lehetőséget, amit be lehet építeni a mindennapok kezeléseibe. Megpróbálom a pozitív dolgokat a tanfolyamról minél gyorsabban beilleszteni a kezelési repertoáromba, a negatív dolgokat pedig minél gyorsabban elfelejteni. Challenge accepted.....;)

:D :D :D