Vannak az életünkben olyan emberek, barátok, akikkel különböző okokból kifolyólag néha akár évekig nem találkozunk. Ha viszont újra összefutunk, a beszélgetést onnan tudjuk folytatni, ahol legutóbb abbahagytuk. Nincsenek kínos csendek, köhögések, mellébeszélések, mert minden olyan természetes, magától értetődő, mintha ki sem maradt volna az a pár hónap, pár év.
Egy ilyen újratalálkozásban volt részem november elején, amikor Szabi meglátogatott Svájcból. Annak idején együtt kezdtünk el tanulni az ETK.n. Nagyon jóban voltunk akkoriban, barátnők voltunk, mégis nem sokkal azután, hogy én is végeztem, kicsit eltávolodtunk egymástól. Másfelé sodort minket az élet. Aztán idén márciusban -a facebooknak hála- újra felvettük a kapcsolatot. Azóta szerveztük a közös hétvégét, amit többször is el kellett napolnunk. De aztán november első hétvégéjére sikerült végre egy mindenkinek megfelelő időpontot találni. Az újratalálkozás első percétől nagyon fesztelenül tudtunk beszélgetni. Nyilván volt beszédtémánk bőven. A magyar egészségügy, a döntés, hogy külföldre költözünk, a külföldi élet szépségei és nehézségei, a svájci és a német gyógytornászok helyzete és a terveink a jövőt illetően....
Az idő sajnos nem volt túl kegyes hozzánk. Főleg vasárnap, akkor egész nap esett az eső. De így is kilátogattunk szombaton a ludwigsburgi Kürbisausstellungra (tökfesztivál). Este pedig Stuttgartban vacsoráztunk és még egy tűzijátékot is sikerült elcsípnünk a Schlossplatzon.
Sváb vacsi
Ragyogunk :)
Örültem ennek a találkozásnak. Annak, hogy újra felvettük a kapcsolatot. Tudom, hogy ez nem megy mindig ilyen egyszerűen több év kihagyás után. Ezért is értékelem az ilyen újratalálkozásokat, ahol azonnal ismét egy hullámhosszon vagyunk és kimaradt évek ide vagy oda, egyszerűen érdekel, hogy mi van a másikkal. Azért innentől igyekszünk majd sűrűbben találkozni. Tehát februárban irány Svájc! És a csokigyár.;)
